MIATYÁNK
Mi Atyánk, Aki a Mennyekben vagy!
A Miatyánk, nem egyszerően egy ima, hanem egy nagyon bensőséges beszélgetés Istennel. Az ember, amióta hisz Istenben, mindig imádkozott Hozzá. Jézus megjelenése és fellépése azonban új Istenképet hozott létre, amely másfajta közeledési módot követelt meg az embertől Isten felé. A fenyegető, bosszúálló Hadak Ura helyét, felváltotta a Szerető, gondoskodó Atya képe, akihez az embernek, gyermeki alázattal, és egyszerűséggel kell közelednie.
A Miatyánk első sora a megszólítás, amelyben az ember felajánlja, és aláveti magát Istennek. Mi Atyánk. Vagyis az ember elfogadja Isten fennhatóságát önmaga felett, úgy tekint rá, mint atyjára a gyermek. Érti és megérti, hogy Isten őt örök életre, boldogságra teremtette, és nem kényszerből, hanem őszinte, teljes ráhagyatkozással fogadja el Isten akaratát. Tudja, hogy Isten a javát akarja, ezért biztosítja Őt, hogy teljes életét odaadja, felajánlja neki, és elfogad minden Atyai jogot a részéről. Ahogy az anyagi világban az édesapa gondoskodik gyermekéről, családjáról, úgy, gondoskodik Isten is szellemi gyermekeiről, az emberekről is.
Az ember számára azonban, ha nem kényszerből, ám őszinte érzéssel telve közeledik Isten felé, e felajánlásnak mindenképpen örömtelinek kell lennie, hisz Isten és az ember közötti kapcsolatot nem a szükség, hanem a szeretet teremtette meg, mely Isten lényege. Ezt a szeretetet hordozza magában az ember is. E szeretettel telve, szívében alázattal tesz fogadalmat az ember Isten előtt. Kérve és elfogadva Isten atyai fennhatóságát önmaga felett, hogy Isten is úgy rendelkezzen élete és sorsa felett, ahogy minden szerető atya is teszi ezt, szeretett gyermeke felett.
Miközben jelentős minőségi különbséget tesz a földi és az azon túl levő atyaság között; hiszen Isten helyét a Mennyben helyezi el. Az Isten Atyasága felette áll a földi fogalomnak; hisz míg az ember alig néhány szellemi társa felett gyakorolhatja az atyaságot, Isten a Teremtés minden létezőjének atyja, így más megvilágításba kerül a Vele egy közösségben való létezés fogalma is. Ahogy a gyermek is vágyik a szerető, gondoskodó édesapa közelségére, úgy vágyik a gyermek lelkületű ember, a Mennyei Atyjának elfogadott Istennel egy közösségben lenni a Mennyben.
Ehhez azonban, nem csak fel kell ismernie az embernek Istent, hanem be is kell fogadnia. Erre mutat rá a Miatyánk imádságának első sora.
Szenteltessék meg a Te neved!
A Miatyánk imádságnak ez a sora az ember újabb fogadalma Isten előtt. Ezzel a mondattal biztosítja Istent a szándéka komolyságáról. Ez nem kérés az Isten irányában, hanem éppen ellenkezőleg, ígéret arra a szándékra, hogy az ember mind érzésében, mind értelmében, és minden egyéb megnyilvánulásában, teljes mértékben egy legyen Istennel, egyszersmind mindent megtesz annak érdekében, hogy Isten nevét megszentelje, mert az számára valóban szent.
Idetartozik az imádság is, mely az Istennel való bensőséges találkozás eszköze. Amikor Jézus ezt az imádságot tanította, nem a szavak hangsúlyozására utalt, amikor ezt mondta, így imádkozzatok, hanem az ember őszinte, bensőséges, alázattal teli közeledésére Istenhez, és e beszélgetésnek is végig őszintének, alázattal telinek kell lennie. Az ember mindent, ami számára szent, minden mástól elkülönítve óv, védelmez, nehogy valami módon beszennyeződjön, megsérüljön, elvesszen.
E, számára szent dolgoknak a szívében is külön helyet biztosít. Ugyanígy kell eljárnia Isten nevével is. Isten az, akinek életét köszönheti, Ő az, aki gondoskodik róla, óvja, vigyáz rá. Az ember hálával tartozik Istennek, és meg kell értenie Teremtőjét, aki Atyai szeretettel törődik vele. Az Ő számára a szellemi gyermekeivel való kapcsolat, szent. Neki sem mindegy, hogy mi történik azokkal, akik az Ő szelleméből születtek. Önmagához hasonlónak teremtette őket, hogy szellemi gyermekei ugyanúgy tudjanak szeretni, ahogyan Ő, hogy amit Ő szentnek tart, azt a gyermekei is szentnek tartsák.
Ez egyben azt is jelenti, hogyha az ember képes úgy szeretni, mint Isten, akkor nem csak egymást, hanem Istent is képes úgy szeretni, ahogy Isten szereti őt. Az embernek ugyanúgy kell vigyáznia Istenre, mint ahogy Isten is vigyáz őreá. Ezért Istent sem lehet bezárni egy dobozba, elszigetelve minden mástól; nem lehet hét lakat alatt őrizni, mint egy tárgyat, hogy el ne vesszen, mert az ember önmagában hordozza Istent.
Így hát, abban látszik, hogy számára milyen fontos Isten neve, hogy gondolkodásában, szavaiban és tetteiben mennyire akar a valóságos Istenről tanúságot tenni. Akiben ez a szándék komoly, nem csak embertársaihoz, de Istenéhez is ekképpen viszonyul, mert számára Isten neve szent, és e fogadalom alapján, nem esik nehezére betartani a Tízparancsolatból azt a kitételt sem, hogy: Isten nevét hiába ne vedd!
Mert csak, aki tiszta szívvel képes befogadni Istent, az tudja az Ő nevét életével és imájával is megszentelni.
Jöjjön el a Te Országod!
Jöjjön el a Te országod, vagyis itt is legyen minden úgy, amint a Mennyben. Ez is egy újabb fogadalma az embernek Isten felé. Nem könyörgés, mely az ember közreműködése nélkül szeretné az Isten országának megvalósulását itt a földön, ellenkezőleg, egy újabb ígéret, mely arról szól, hogy az ember a maga részéről mindent meg akar tenni, hogy itt a Földön is Isten legyen az Úr, a király, az ember pedig teljes odaadással veti alá magát az isteni akaratnak, hogy Isten Országa egészen a földi világig terjedhessen.
Mindennek az alapját, az embernek kell megteremtenie itt a Földön, nemcsak elfogadva, hanem magáévá téve alkalmazkodni az isteni törvényekhez, hogy olyanná fejlődhessen, amilyennek egy Isten gyermekének lennie kell, aki az Isten akaratát betartva, úgy él, ahogy a Mennyben is élnek az újjászületett emberi szellemek.
Legyen meg a Te akaratod,
amint a Mennyben, úgy a Földön is!
A Miatyánk imádságának ez a mondata, szervesen kapcsolódik az előzőhöz. Csak együtt alkotnak teljességet. Isten Országa csak Isten Akaratával való harmónia útján jöhet létre. Ezért az ember sem igényelheti Isten Országának megvalósulását, ha Isten akaratát figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor, Isten akarata nem valósulhat meg a Földön az ember közreműködése nélkül. Nem állhat félre, mert az ember ugyanúgy része a Teremtésnek, és az anyagvilágban csak rajta keresztül teljesedhet ki az Isteni akarat.
Nem vonhatja ki magát ennek felelőssége alól, ezzel ugyanis ellent mondana annak az Isteni szeretetnek, amelyre teremtetett. Isten az embert önmagára teremtette, ami azt is jelenti, hogy az embernek a maga szintjén ugyanúgy kell viselkednie, mint Istennek a maga szintjén.
Ennek az a lényege, hogy az embernek nem a saját akaratát kell rákényszerítenie a környezetére, Istenre hivatkozva, hanem bele kell illeszkednie, bele kell simulnia az isteni akaratba, feladva minden önös és önző érdeket. Tehát, meg kell értenie Isten természetét, akaratát. Meg kell ismernie Istent, a Teremtés törvényei alapján; hiszen az ember is csak ennek ismerete révén tud megfelelően alkalmazkodni ahhoz a környezethez, amelyben él.
Isten annak érdekében, hogy az ember minél tökéletesebben tudjon az isteni akarathoz igazodni, minden eszközt megad, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Hanem, ezeket az eszközöket az ember csak akkor tudja megfelelően használni, ha a forrás megismerésével a célt is felismeri és elfogadja. A forrás maga Isten, és a cél, hogy az ember a rendelkezésére álló eszközök használatával visszatérjen Hozzá. Ezen eszközök használatának módja viszont, Istennél van, és általa a Teremtés törvényeiben. Vagyis, nem elég az eszközöket használni, hanem céljuknak megfelelően kell használni!
Ezért fontos, hogy az ember előbb a forrást ismerje meg és fogadja be! A megismerés révén lesz fogalma arról, hogy milyen az Isten természete, a befogadás révén pedig, cselekvő módon magáévá teszi, eggyé válik, azonosul vele. Ekkor nyílik meg számára az a lehetőség, hogy a rendelkezésére álló eszközöket a célnak megfelelő módon tudja használni.
Olyan ez, mintha elektromos készüléket akarnánk használni anélkül, hogy ismernénk az áram természetét. Tudnunk kell, hogy az a feszültség, ami a konnektorból jön, nem fogja-e tönkretenni a készüléket. Nem elég a gombot megnyomni. Minden eszközt lehet jól és rosszul használni, ezért lényeges a forrás, ahonnan az eszköz származik. Így van ez, az Isten akaratával is.
Az ember tudatos, szabad akarattal rendelkező szellemi lény. Isten nem azt várja el tőle, hogy feladja a maga szabad akaratát, hanem, hogy arra a szintre tökéletesítse, amelyen Isten és az ember szabad akarata egymással összhangba kerülnek. Egyszóval, az ember szabadon, teljes lelkéből, teljes erőből akarja azt és úgy, amit és ahogy Isten.
A Mennyország azért az, ami, mert ott már Isten akarata minden akadálytól mentesen érvényesül, de nem a szellemi-lelkek akaratától függetlenül, mert a Mennyországban csak olyan szellemi lények élhetnek, akik ezt megelőzően már megismerték és befogadták Isten akaratát, és az Isten által rendelkezésükre bocsátott eszközöket a célnak megfelelően használták. Az, hogy milyen eredménnyel, már nem az ő érdemük vagy hibájuk, Istennél a szándék a döntő.
A földi embernek is erre kell tennie a hangsúlyt. A Föld külső körülményeiben soha nem lehet Mennyország, mert azzal ellentétben, a Földön együtt, egymás mellett él a jó és a rossz. A Mennyország a földi ember számára a belső harmónia, Isten békéjének a lelkében való megszületésével teremtődik meg. Aki Isten békéjét hordozza, az egyben a Mennyországot hordozza magában.
Ezért a Mennyország egyrészt a szellemiségnek az a minősége, amelyben, az anyagvilágban újjászületett szellemi-lelkek élnek, és amelyet Isten erejével az újjászületett lelkek tesznek Mennyországgá, másrészt az az állapot, amelyben az ember Isten Békéjét, Boldogságát hordozza magában.
Ekkor azonban már nem csak beleilleszkedik, belesimul az ember az Isteni akaratba, hanem szabadon törekszik is annak megvalósulására, lehívva és beengedve a valóságos isteni akaratot, földi életébe, beteljesítve az imádságnak azt a sorát, hogy: „Legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben úgy a Földön is”.
Ez elsősorban az ember személyes földi életében nyilvánul meg, és csak másodsorban külső körülményeiben akképpen, hogy olyan lesz számára a világ, amilyennek Isten szemével látja.
Ekkor már Isten akaratában él, és bár, szellemében tudatos marad, tetteiben Istent engedi működni általa, mert az ember saját szabad akarata és Isten szabad akarata a Szeretetben, összhangban van egymással. Vagyis, miközben benső lelki élete Isten Akaratában nyugszik, kifelé azon munkálkodik, hogy mind benső, mind külső körülményeit érintő életében egyaránt Isten akarata érvényesüljön itt a Földön, de nem a maga emberi, hanem valóságosan az Isten szándéka szerint.