A kenyérszaporítás csodája után az emberek felbolydultak, ezért Jézus sürgette tanítványait, hogy szálljanak hajóra, és menjenek a túlsó partra, addig ő hazaküldi a tömeget. Jézusban bizonytalanságot keltett a tömeg reakciója a kenyérszaporítás csodájára, ezért félrevonult imádkozni. A helyzet komolyságát jelzi, hogy miközben Jézus imádkozott, sötét lett, és a tanítványok is nagy utat, 25-30 stádiumnyit, azaz 4-5 km-t tettek meg János szerint. Vagyis, Jézus igen sokáig imádkozott.

A tanítványokat minden bizonnyal felkavarta Jézus kenyérszaporító csodája. Ugyanis, ez már jóval több volt annál, mint amit a messiásról el tudtak képzelni. A messiásról alkotott képük ugyanolyan földhözragadt volt, mint mindenki másé. Már az a sok csoda is, amelyben eddig részük volt, azt juttatta eszükbe, hogy itt valami rendkívüli dolog van készülőben.

Még nem voltak képesek meglátni a messiásban az Isten Fiát, nem ért el a szívükig, ezért, amikor megláttak egy alakot a vízen járva feléjük közeledni, megrémültek, nem ismerték fel Jézust. Azt hitték, hogy kísértetet látnak.

János leírásában van egy látszólagos ellentmondás, miszerint: „…látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik feléjük, megijedtek.” Amikor János ezt a történetet írta, természetesen már tudta, hogy Jézus közeledik, de amikor ez történt, még nem; hiszen, ha valóban tudták volna a tanítványok, hogy Jézus tart feléjük a vízen, mindenképpen elámultak volna, de nem rémültek volna meg.

A történet érdekessége, hogy Jézus megnyugtatja őket, és Máté szól egyedül róla, hogy Jézus hívására Péter is elindult a vízen, de miután megijedt a hullámoktól és az erős széltől, elmerült a vízben.

Péter, amikor meghallotta Jézus hangját – aki bátorította őket, hogy ne féljenek –, bizonyságot akart kapni róla, hogy valóban Jézus az, aki feléjük közeleg a vízen, és azt mondta: „…Ha valóban te vagy az, Uram, akkor parancsold meg, hogy menjek oda hozzád!” Jézus pedig szólt: „Gyere!”

És Péter elindult. Amíg csak Jézusra figyelt, minden rendben volt, a vízen járva közeledett hozzá. Ám, hirtelen feltámadt a szél, a hullámok egyre erősebben csapkodtak, és Péter megijedt, kizökkent abból a nyugalomból, amiben az előbb még Jézusra figyelt, és elmerült a vízben.

„Ments meg Uram!” Kiáltott kétségbeesetten.

A hullámzó víz, és viharos szél azt a világot szimbolizálja, amivel az ember az élet hajójával lavíroz, küzd az életben maradásért, a mindennapok gondjaival. Isten nélkül elmerül, elvész, de Istenben bízva képes felülemelkedni a világ dolgain és gondjain. Amikor az embert a felszínen körülveszi a világ békéje, és nem kell konfliktusokkal szembenéznie, hamar megfeledkezik Istenről, mert természetesnek tartja, hogy jól mennek a dolgai.

De mihelyt összecsapnak feje felett a világ hullámai, előbb-utóbb kénytelen felismerni, hogy a világ dolgain, gondjain Isten nélkül nem tud felülemelkedni, csak mindjobban elmerül benne.

Ennek lehetőségét Isten a teremtéskor belekalkulálta az emberbe, ezért olyan képességet adott neki, hogy, ha döntése következtében az ember elfordulva Istentől bajba kerül, segítségért tudjon fordulni Istenhez. Péter, ugyan Jézus tanítványa, mégis, abban a pillanatban, ahogy elfordult Jézustól és elmerült a tengerben, Jézus segítségéért kiáltott. Így tesz minden ember, még az is, aki nem hisz Benne. Azt mondják, hogy: „Zuhanó repülőn nincs ateista.”

Amíg az ember élete a világ folyásában biztosított, bizony, eszébe sem jut Isten. Ám, mihelyt veszélyben érzi az életét, rögtön megváltozik a helyzet, és ha imádkozni nem is tud úgy, mint egy Istenben természetes módon hívő ember, egy röpke fohásszal önkéntelenül is kapaszkodót keres Istennél, mint Péter, hogy: „Ments meg Uram!” Nem képmutatás ez, hanem önkéntelen megnyilvánulása ez az embernek; hiszen így van teremtve.

A hit képessége benne van minden emberben, alapvetően bele van kódolva. Hit nélküli ember nem létezik. Benne van a magát ateistának nevező emberben is, de még a leggonoszabb, megátalkodott emberben is, mert Isten minden gyermekének ugyanazt a tarisznyát adja útravalónak. Az emberen múlik, hogy annak tartalmát mire használja.

Gonosszá és megátalkodottá csak válni képes az ember, de mihelyt lelkében olyan döntést hoz, hogy vissza kíván térni Istenhez, máris mocorogni kezd benne az a mustármagnyi hit, melyet eddig is eredendően magában hordozott. A hit képessége, Isten minden szellemi gyermekében jelen van kezdettől fogva, csak meg kell tanulni helyesen használni.

Még egy érdekes különbség van az evangéliumi igerészek között. Mégpedig az, hogy Máté és Márk leírása szerint, amikor Jézus beszáll a hajóba, nyomban eláll a vihar, János szerint pedig már partot is értek, mire Jézust felvehették volna. Szintén Máté az egyetlen, aki megemlíti, hogy ezt követően a tanítványok leborulnak Jézus előtt, és megvallják előtte, hogy Ő az Isten Fia.

A különbözőségeket tekintve, joggal vetődhetne fel a kérdés, hogy amennyiben ilyen nagy eltérések vannak az Evangéliumok között; mitől lennének azok hitelesek?

Az Evangélisták közül csak Máté és János voltak Jézus tanítványai. Márk és Lukács a tanítványok elbeszélése alapján írták Evangéliumaikat. Bár, történeti leírásaikban lehetnek és vannak is eltérések, Isten gondoskodott róla, hogy Jézus szavai érintetlenek maradjanak, és ez a lényeg.

A történetekben, a körülményekben nyilván mást és mást tartottak fontosnak a tanítványok már akkor is, amikor Jézussal együtt megélték azokat, így évtizedekkel később ennek megfelelően írták le, de Jézus szavaihoz nem engedett hozzányúlni a Szentlélek, aki eszükbe juttatta a sok évvel ezelőtti eseményeket.

Jézus szavai az Evangéliumokban ugyanúgy olvashatóak, ahogyan elhangzottak. Az Evangéliumokat tehát, éppen Jézus teszi hitelessé a cselekedeteivel és szavaival. Ő a mérce, minden más csak körítés.

Ebből a szempontból lényegtelen, hogy Jézus beszállt-e még a hajóba vagy sem. A körülmények leírásának nincs más szerepe, minthogy képet adjanak arról a világról, amelyben Jézus emberként élt. De, ha Jézus ma élne közöttünk, a mai körülmények között, erkölcsi tanítása akkor sem lehetne más, mint kétezer évvel ezelőtt.

Ebben semmiféle változás nem lehetséges, mert Isten nem a világhoz igazítja mondanivalójának erkölcsi tartalmát. Ezt csak a világ szeretné, mely mindent elkövet azért, hogy Jézus kétezer évvel ezelőtti példamutatását elavultnak, idejét múltnak nyilvánítsa, és azt kiáltsa ki fejlődésnek és haladásnak, amit az emberek akarnak.

Jézus annak idején, az akkor élt emberek nyelvén szólt, ma pedig a ma élő emberek nyelvén szól. Istennek emberré kellett válnia ahhoz, hogy az embereknek elmondhassa, milyen az Isten Országa, és hogyan lehet oda bejutni. Azon az emberi szellemi szinten kellett szólnia, amelyen az emberek képesek őt megérteni.

A körülmények változhatnak, modernebb lett a világ, és az ember lelki-szellemi fejlődésében is igen hosszú idő telt el, de Isten ma is ugyanarról az örök érvényű szeretetről tanít, amely ő maga, az örök Boldogság, és amelyre minden ember teremtetett, függetlenül attól, hogy milyen és melyik korban él.

Jézus tanítványai egyszerű emberek voltak, és akkor még nem sokat értettek meg abból, amit Jézus tanított nekik, csak jóval később, miután a Pünkösdi Lélekkel betöltekeztek. De azt már korábban megértették, hogy ami velük történt az egy isteni csoda, hogy maga az Isten jött el közéjük, és amikor partot értek; leborultak Jézus előtt, és megvallották neki, hogy hisznek benne, mert Ő az Isten Fia, aki eljött.