Egyesülés Jézussal
Nem azért kell tehát, megtennünk mindazt, amit Jézus kér, mert ez az Ő akarata, hanem, mert ez a mi szabadságunk, boldogságunk záloga. Aki csak kötelességből tesz meg valamit, az nem képes megélni önmagában Isten szeretetét, mert lelkét elzárja előle, és hasonlatos a szolgához, aki nem tudja, mit tesz az Ura. Ám, ha az ember belesimul Isten szeretetébe, akkor mindabban, amit tesz, Isten is benne van, mert nem csupán Isten nevében cselekszik, hanem Isten cselekszik általa oly módon, hogy közben nemcsak az illető cselekvő képességét hagyja meg, hanem szabad döntésének jogát és képességét is. Ugyanis, az ember szabad akaratán múlik, hogy hagyja-e Istent önmagában és önmaga által működni, élni.
Aki e szellemiségben cselekszik, az azért teszi azt, amit tesz, mert szereti Istent, és így lehetőséget ad Istennek, hogy általa kinyilatkoztathassa Önmagát az embereknek, miáltal Jézus kinyilatkoztatja Önmagát annak a gyermekének is, aki ezért, sorsát felvállalva, Őt tudatosan szolgálja. Valódi közösségben van tehát, Istennel, mert nemcsak ő él Istenben, hanem Isten is őbenne, vagyis, ahogy Jézus mondja: „lakást veszünk nála.”
Végül egy érdekes gondolattal zárja Jézus a beszédét ebben az igerészben. Először azt mondja: ”aki szeret Engem, megtartja tanításomat.” Aztán ezzel zárja: „A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.” És mindkettő igaz. Jézus, mint Isten Fia, egylényegű az Atyával, vagyis a tanítás, amit átad, egyben az Övé is. De, mint Fiú mindenben aláveti magát az Atyának, és a tanítás eredendően nem a Fiútól, hanem az Atyától származik, amit a Fiú átvesz. Tehát, a tanítás az Atyáé és nem a Fiúé. Az Atya azonban mindent átadott a Fiúnak, és a Fiú, mint Isten, az Atya Szentlelke által egylényegű az Atyával, így az Atya tanítása egyben a Fiú tanítása is. Így lel magyarázatot ebben az igerészben Jézus utolsó gondolata is.
Krisztus békéje
A Fiúnak tehát, mindenképpen vissza kell térnie az Atyához, hogy az Atya elküldhesse a Szentlelket a tanítványokra, és a tanítványok is csak azután válnak alkalmassá a Szentlélek befogadására, ha a Fiú, vagyis Jézus emberként már nem lesz közöttük.
A Szentlélek nem fog új dolgokat, új ismereteket adni számukra, hanem azokat a tartalmakat, cselekedeteket eleveníti fel bennük, melyeket Jézus tanított nekik, és magként a szívükben, lelkükben elvetett. Vagyis a tanítványok eszébe juttatja, amit Jézus tanított nekik.
Jézus, mielőtt még elmegy, a tanítványokra hagyja az Ő békéjét, de nem úgy adja, mint a világ. A világ csak külső körülmények közé szorított békét tud adni, ami annyit jelent, hogy ha az ember környezetében nincs viszály, pereskedés, háború, akkor béke van, nyugalom van. Ez azonban az erőviszonyokon alapul, és a feltételeit mindig az éppen erősebb határozza meg. Ezért a világ békéje csak viszonylagos lehet, amely folytonos változásnak van kitéve, attól függően, hogy éppen ki van hatalmon. Jézus nem erre a békére gondolt, amikor azt mondta: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” Ő azt a benső békét adja mindenkinek, amit csak az tud megélni, aki Őt a szívébe, a lelkébe befogadja. Ha ezt az ember képes megvalósítani, akkor bármi történhet vele, körülötte a világban, ő az Isten szeretetét, békéjét hordozza. Mindig mindenkinek fáj, ha valahol szeretetlenség történik, de Istentől nyert lelki békéjét már nem fogja megtörni a gonosz szította háborgás, táplálva ezzel annak erejét.
Jézus azért mondott el mindent, mert tudta, hogy a tanítványok megrendülnek majd a hitükben, de annak tudatában, hogy ami majdan bekövetkezik, azt Jézus előre megmondta; bizonyossággá lesz számukra, így hitükben megerősödnek majd.
Aki hitében erős, és magáévá teszi Jézus szellemiségét, az nemcsak követi Jézust mindabban, amit elénk élt, hanem maga is úgy éli meg, és cselekszi meg, ahogy Jézus is tette. Vagyis gondolkodásában, hozzáállásában, lelkületében tanúságot tesz Istenhez, az Atyához fűződő kapcsolatáról. Tehát, ha Jézus szellemiségét maga mélységében hordozza szívében, akkor állapotszerű vértanúságában arról tesz bizonyságot tetteiben és felvállalt szenvedései által, hogy szereti Istent, vagyis mindabban, amit tesz, és áldozatvállalásában, az Isten és az emberek iránti szeretet motiválja, mégpedig oly módon, hogy nem a maga emberi akarata szerint, hanem az Atya akaratának alávetve önmagát, szabadon teszi azt, amit az Atya rábízott.