Jézus főpapi imája

 

Jézus nem sűrűn imádkozott hangosan az Atyához. Működése során valahányszor félrevonult, csendben, lélekben beszélte meg Atyjával a teendőket. Csak olyankor imádkozott hangosan, amikor a körülötte lévőknek szüksége volt erre. Ilyen volt például Lázár feltámasztása is. E nyilvános imádságoknál Jézus mindenkor tanúságot tett az Atyáról, aki a világba küldte Őt, hogy egybegyűjtse és tanítsa azokat, akiket az Atya reá bízott.

Most azonban elérkezett Jézus küldetésének vége. Számot ad küldetéséről, és arra kéri az Atyát, hogy dicsőítse meg a Fiút, amiképpen a Fiú is megdicsőítette az Atyát. Mit is jelent ez?

Isten szeretetének természete, hogy teremtsen, és hogy önmagához méltót teremtsen. Istenhez azonban egyedül Önmaga méltó, ezért szükségszerű az ő megteremtményesülése. Ez történt meg Jézus által. A Fiú Istenségében a Szentlélek által egylényegű az Atyával. Bár a Fiú is rendelkezik saját akarattal, mint második isteni személy, mindenkor egy akaraton van az Atyával. Ez nem csupán a Szentháromság mindenkori egységét, harmóniáját biztosítja az isteni személyek között, hanem azt is jelenti, hogy a Fiú akarata és tettei mindig összhangban, egységben vannak az Atya akaratával, cselekedeteivel. Amit a Fiú tesz, azt teszi az Atya, és amit az Atya tesz, azt teszi a Fiú. Ez az egység, harmónia az Atya és a Fiú között soha meg nem bomlik, soha nem kerülnek szembe egymással.

Jézusban a Fiú testesült meg a Földön, és vett fel emberi természetet. Ezért Jézus, mint Isteni személy két – isteni és emberi – természetet hordoz. De emberi természete sem kerülhet szembe isteni természetével még akkor sem, ha nem azonos vele. Mindazonáltal Isteni személye csak emberi természete szerint képes emberi megnyilvánulásokra. Ez annyit tesz, hogy emberi természete soha nem kerülhet ellentétbe isteni természetével, mert az hasadást okozna a két természet között. Egy sérült emberi természetnél az isteni sem képes tökéletesen megnyilatkozni. Mivel e kettő Jézusnál tökéletes összhangban működött, ezért kijelenthetjük, hogy Jézusnál tökéletesebb EMBER nem létezik. Ő az egyetlen, akiről el lehet mondani: „Íme, az EMBER!”

Így, magától értetődik, hogy Jézus, mint ember a Földön sem cselekedhetett az Atya akaratával ellentétesen. Az Atya Jézusnak adta mindazokat a gyermekeit, akik nála tanultak, ezért magukban hordozzák mindazt a teljességet, mely alapján a Fiút is képesek felismerni és befogadni Jézusban. Jézusban tehát, olyan pásztort kapott a nyáj, akiről mindegyikük tudhatta, hogy egyetlen akolba tartoznak, és a pásztora nemcsak nem hagyja magára a farkasok közt, de kész az életét is adni értük, mert a sajátjai, az övéi közé jött. Vagyis, Jézus nem új tanítást hozott, hanem azt az ismeretet bontotta ki, és tette érthetővé és élhetővé az emberek számára, amelyet az Atyától átvéve már magukban hordoztak.

Jézus emberként is Isten szeretetének természete szerint élt, és egyetlen ügy érdekelte csupán, hogy az Atya akaratát teljesítse.  Szavaival és tetteivel mindenkor hű maradt az Atyához, így természetes módon megdicsőítette őt. Most elérkezett az idő, küldetésének utolsó fázisa, mely rányomja ezzel a pecsétet mindarra, amit tanított és elénk élt. Kéri az Atyát, hogy dicsőítse meg őt, hogy újra része lehessen abban a dicsőségben, melyben a teremtés előtt volt.

Eljött a gyötrelmek, a szenvedés és kínhalál ideje. Mindezeknek meg kell lennie, mert csak, ha vállalja, ha nem hátrál meg, lehet része a feltámadásban, dicsőülhet meg az Atyában. Lehet-e az Atya akarata, hogy a Fiú szenvedjen, és kínhalált haljon? Lehet-e szeretetnek nevezni azt, ha egy szülő azt akarja, hogy a gyermeke szenvedjen? Erre egyetlen szóval lehet válaszolni: NEM!

Akkor miért várja el az Atya Jézustól, hogy ezt véghezvigye? Szó sincs arról, hogy az Atya ezt akarná. Az Atya nem akarja, hogy Jézus szenvedjen, hogy kínhalált haljon. Az Ő akarata nem más, mint a szeretet természete, azaz a mindent odaadás. A mindent odaadásba pedig beletartozik az is, hogy ha kell az életét is kész legyen odaadni. „Nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki életét adja barátaiért.” – mondja Jézus. Az Atya tehát, nem azt akarja, hogy Jézus véráldozat legyen, hanem, hogy a végsőkig hű maradjon a szeretethez, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy az életét kell odaadnia. Igen, mert, aki szeret, attól nem lehet elvenni az életét még akkor sem, ha erőszakos módon hal is meg, hanem maga adja oda, hogy másokat megmentsen. Jézus tehát, nem a reá váró kereszthalál miatt dicsőül meg; hiszen ilyen alapon minden keresztre feszített ember megdicsőült volna, hanem azért, mert olyan szeretet volt benne, amely kész volt még ezt az áldozatot is vállalni. Ezzel válhatott csak teljessé a küldetése abban a környezetben, amelybe eljött. Ha nem teszi meg, akkor nem támadhatott volna fel, és nem dicsőülhetett volna meg, mert nem dicsőítette volna meg az Atyát. Jézus azért kéri az Atya segítségét, hogy küldetése utolsó fázisában, mely számára a legfájdalmasabb lesz, legyen mellette, rábízza magát, és biztosítja az Atyát, hogy hű marad hozzá abban is, ami még hátra van. Ez rendkívül fontos momentum kettejük kapcsolatában.

Csak ezután kérheti az Atyát tanítványaiért is. Jézus számot ad imájában az Atyának mindarról, amit tett, hogy átadta tanítványainak mindazt, amit Ő is csak az Atyától kaphatott. Övéi pedig elhitték, hogy az Atyától jött, mert mindaz, amit Jézus tanított, magjában bennük volt. Aki pedig az Atyánál tanult, az tettei és szavai alapján felismeri Jézusban az Atyát. Mindenki, aki elfogadja Jézust, befogadja a tanítását, és a szerint él, lelkében megdicsőíti Őt. Tehát, Jézus joggal mondhatja reájuk, hogy megdicsőült bennük.

Nem azért könyörög, hogy az Atya kivegye őket a világból, hanem, hogy szabadítsa meg őket a gonosztól. Bármennyire is azt szeretné Jézus, hogy Isten minden gyermeke mielőbb az örökkévalóság, a Mennyek Országának lakója legyen, nem kímélheti meg őket attól az úttól, melyet minden szeretetre teremtett lénynek végig kell járnia. Csak az képes megmaradni a szeretetben, aki képes helyesen értékelni azt. Óvd meg Atyám, őket a gonosztól! Igen, mert nem a rosszat kell megtapasztalni ahhoz, hogy az ember jobbá váljon, hanem a jót. Csak a jó megtapasztalása képes meggyógyítani a beteg lelket, és helyes útra terelni az ember életét, elvezetni az örökéletre. Azért könyörög az Atyához, hogy a tanítványok, akik befogadták őt és a tanítását, minden megpróbáltatás ellenére hűek tudjanak maradni Jézushoz és az Atyához, és teljesíteni tudják küldetésüket a világban.

Először azért imádkozik értük, mert ez a kisded nyáj, akikhez jött, az Atyáé, az Atya adta a Fiúnak. Jézus számot adva róla, mondja az Atyának, hogy mindenkit, akit nékem adtál, megőriztem. Ezt megerősíti, és csak aztán mondja, hogy senki más nem veszett el, csak a kárhozat fia. Júdásról van szó, aki elárulta őt, majd miután felismerte, hogy mit követett el, nem tudott bízni Isten irgalmában, és önkezével vetett véget életének. Júdás, gondolkodásában, látásmódjában nem tudott kilépni a világból, a világ fia maradt annak ellenére, hogy Jézus tanítványa volt.

Jézus nagyon fontos momentumra hívja fel a figyelmet, amikor azt mondja: „nem azért könyörgök, hogy vedd ki őket a világból, hanem óvd meg őket a gonosztól; hiszen nem a világból valók, amiképpen én sem vagyok a világból való.” Senki, aki elfogadja Jézust és a tanítását, és a szerint él, nem a világból való, noha a világban kell élnie. Nem a világban szerez érdemeket, dicsőséget magának. A világból való ember, a világnak akar megfelelni, a világban akar érdemeket, dicsőséget szerezni magának. Elzárja maga elől az örökélet kincseit. Az Atya gyermekei örök értékekre áhítoznak, olyanokat, melyeket csak Jézus által nyerhetnek el. Őket a világ megveti, lenézi, megalázza, kiveti magából, ahogyan Jézust is kivetette.

Mégis a világba kell menniük, hogy mentőövet adjanak a fuldoklóknak, hogy segítsenek megtalálni a helyes utat a keresőknek. Ugyanazt kell cselekedniük, amit Jézus is tett. A világ, melyben a világ fiai uralkodnak, nem változik. Ezért az ő sorsuk sem lehet más, mint Jézusnak, de azokért, akik a világban élnek, ám, nem a világból valók, munkálkodniuk kell. Megszentelni és megszentelődni. Megszentelni az Igazságban. Jézus mondja, hogy az Igazság szabaddá tesz. Szabadság azonban csak a szeretetben van, abban a szeretetben, amellyel Isten azonos. Aki a világban képes e szeretetben megmaradni, az megszentelődik, és példájával képes másokat is megszentelni.

Aki e tanítás mellett kitart, azt az Atya megerősíti, övéjének vallja, és isteni természetében részesíti Jézus által, mert csak Jézus által szentelődhet meg az ember. Jézus végtelen szeretete nyilvánul meg az Atya és az emberek iránt, amikor kijelenti tanítványaival kapcsolatosan, hogy értük szenteli magát, hogy ők is szentek legyenek őbenne. Jézus minden vágya az, hogy minden ember megszentelődhessen Őbenne, de csak az részesülhet e kegyelemben, aki követi őt, tanítványává válik, vállalva vele még a sorsazonosságot is.

Az ima harmadik részében, értelmezések szerint a leendő egyházért imádkozik Jézus. Nyilván, nem az egyházról, mint intézményről van szó, hanem arról a közösségről, mely a Jézussal való egységet jelenti. Jézus meg is jegyzi, hogy úgy legyünk benne egyek, ahogy az Atya és Ő egyek. Tehát, Jézus nélkül nem lehet egységet létrehozni Jézus nevében. Nem az intézményi rendszer által, hanem a Jézussal való lelki-szellemi közösség által jön létre az igazi egyház, ő ezért az egyházért imádkozott. Csak ennek az egysége révén lehet megélni azt a közösséget, melyről tanúságot téve, magához vonzza azokat az embereket, akik ennek hatására hinni fognak Jézusban.

Az, hogy a Jézust elfogadóknak része legyen abban az Isten-látásban, melyben Jézusnak is része van, vagyis, akiket az Atya neki adott, vele legyenek, Jézusnak természetes igénye. Azt mondja: „Azt akarom..”. Ez nem az Atyával szembeni személyes akarata Jézusnak, nem vágy, hanem természetes igény az Atyával egységben; hiszen az Atya sem akar mást, minthogy szellemi gyermekeit Isten színről-színre látásának boldogságában tartsa. A földi lét arra való, hogy az ember megtanulja visszaszeretni az Istent, a Mennyek Országában pedig, az Isten az, aki kinyilvánítja szeretetét. Isten országában nincs fejlődés a szeretetben, ott Isten szeretetében való növekedés van. Ezt csak azok a szellemi lények élhetik meg, akik befogadták Jézust, vagyis földi létük alatt felismerték Jézusban az Atya küldöttét.

A világ, mely saját mulandó értékeit tartja szem előtt, természeténél fogva nem ismerheti fel a hangsúlyt az örökértékekre tevő Jézust, és a benne egységben megnyilvánuló Atyát, mert látása csak a világ által adható mulandó értékekre korlátozódik. Ennélfogva, nem élheti meg lelkében az Atyával és Jézussal való egységet, nem alkothat velük közösséget, és nem élheti meg magában Isten természetéből fakadó boldogságot. A világ fiai is látni fogják Istent haláluk után, mert Isten minden teremtményét részesíti önmaga színről-színre látásában, ám saját elutasító magatartásuk miatt Isten nem tud boldogító módon jelen lenni bennük. E találkozás számukra csak fájdalommal nyilvánulhat meg, amit az a hiány okoz, mely Jézus be nem fogadásából fakad bennük.

Jézus, az övéi számára boldogító módon is jelen tud lenni, így nemcsak láthatóan, de élhetően is bennük lesz az Isten, és lelkükben, áradóan tapasztalják meg, hogy az Isten szeretet.