Jézus az apostolokat elküldi első küldetésükre, és pontos útmutatással látja el őket. Ez az igerész ugyan nem említi, de Márk megjegyzi, hogy Jézus kettesével küldte a tizenkettőt az emberek közé. Valószínű, hogy az is meg volt határozva, hogy melyik pár merre menjen. Bár, sok féle nemzet, nép élt a területen, Jézus kiköti, hogy, sem a pogányokhoz, sem a szamáriaiakhoz nem mehetnek csak a zsidókhoz. Ennek oka pedig az, hogy Isten a zsidó Ábrahámmal kötött szövetséget, és a tőle származó  zsidó népnek  hirdette  meg  prófétái  által  a  messiás  eljövetelét, nekik adta a Törvény tábláit. Vagyis gondosan elő lettek készítve Jézus eljövetelére. Éppen ezért, Jézus küldetése is elsősorban a zsidókhoz szólt, előbb nekik kellett az Örömhírt meghirdetni. Csak miután ez megtörtént, lehet majd  más népeknek is elvinni az Isten igéjét. Jézus tehát,  nem  kirekesztette ebből a körből a pogányokat és a szamáriaiakat, hanem fontossági sorrendet állított fel. Az apostolok sem szeghették meg ezt, hiszen még nem érkezett el az idő, hogy az Isten igéje a pogányoknak is szóljon. A szamáriaiak pedig azért maradtak ki, mert ők nem voltak tiszta zsidók, hanem más népekkel keveredtek.

Az apostolok ugyanazokat a tettetek vitték végbe, amit Jézus is mondott és tett, tehát ő semmi újdonságot, rendkívüliséget nem várt a tanítványaitól. Óvta viszont őket attól, hogy útjukra tarisznyát, pénzt, vagy más egyebet vigyenek. Egyrészt hitükről tesznek bizonyságot akkor, ha rá merik bízni magukat Isten gondviselésére, másrészt szabaddá kell válniuk az anyagi dolgoktól.

Nem szerelkezhetnek fel különféle málhákkal, melyek elvonnák figyelmüket Istentől rendelt küldetésük teljesítésétől. Sem Jézus idejében, sem az utolsó időkben nem indulhatnak nagy batyukkal útjukra az apostolok, ha hiteles tanúságot akarnak tenni Istenről, és Isten is csak úgy tudja kimutatni, hogy nem hagyja magára övéit, és megélhetik az Ő gondoskodását, ha azok bíznak az Ő ígéretében. Mindenük meglesz, amire szükségük lehet.

Nagyon fontos a megfontoltság, hogy kinél szállnak meg, ezért a településen, városban, ahová betérnek, érdeklődniük kell, hogy hol él olyan ember, aki befogadná őket. De nem maradhatnak sokáig. Ha nem látják szívesen őket, még a port is rázzák le magukról a város határában. Itt is nagy hangsúly van azon, hogy ne keresgéljenek, ne kopogtassanak házról-házra azért, hogy szállást kapjanak. Nem koldulnak, hogy könyöradományhoz jussanak, hanem az Isten akar adni általuk az embereknek. Aki pedig befogadja őket, meghallgatja őket, annak házára áldás száll.

A tanítványok működésének híre ment, és Heródes Antipas is hallott arról, ami történt. Őt különösen érzékenyen érintette, hiszen nem sokkal ezelőtt fejeztette le Keresztelő Jánost, és babonás félelem fogta el, hogy netán Keresztelő János támadt fel a halálból. Mások Illés próféta visszatérésére gondoltak. Ez is azt bizonyítja, hogy ebben az időben a zsidók körében is elfogadott volt a reinkarnáció ténye. Ennek más bizonyítékát is találhatjuk az Evangéliumokban, például, amikor Jézus Keresztelő János és Illés próféta között állít párhuzamot. Sőt, a spontán testöltést, vagy, hogy egy halott próféta szelleme töltsön be valakit, szintén nem tartották lehetetlennek. Bár, ebben jelenleg, inkább Heródes Antipas babonás félelme játszhatott közre.

Amikor a tanítványok visszatérnek, mindenről beszámolnak Jézusnak. Más evangéliumban igen lelkesen mesélik egymásnak a tapasztalataikat, Jézus pedig azt mondja, hogy: „Ne ennek örüljetek, hanem, hogy be van írva a nevetek a mennyben.” Tehát, ne azt nézzük, hogy mi mindenre vagyunk képesek, ne ezeknek örüljünk, mert ezek csak olyan eszközök, melyeket Istentől kapunk. Ne azoknak a csodáknak örüljünk, amiket Isten általunk cselekszik, hanem annak örüljünk, hogy Isten gyermekeiként a nevünk be van írva az Élet könyvébe.

Ez az evangéliumi igerész híven tükrözi, hogy miként akarja szolgálatába állítani Jézus az utolsó idők apostolait is; hiszen, nekik is akként kell majd cselekedniük, amiképpen a tanítványok tettek kétezer évvel ezelőtt, amikor Jézus szétküldte őket, hogy gyógyítsanak, ördögöt űzzenek, halottakat támasszanak fel. Isten Igéjét az apostoloknak az utolsó időkben is, először saját népüknek kell hirdetniük, csak aztán vihetik szerte a világba. Üres kézzel, tarisznya nélkül, bízva az isteni gondviselésben, mert méltó a munkás a maga bérére. Isten hatalmat ad övéinek, a szeretet hatalmát, melyről szüntelenül tanúságot kell tennünk, elvárások nélkül, és bármilyen eredménnyel is végződik majd küldetésünk, még a keresztfán is megmaradva a szeretetben, csak annak kell örülnünk, hogy a nevünk be van írva a mennyben.

Erre minden bizonnyal meglesz a lehetőség, mert az apostolkodásnak híre megy majd, anélkül, hogy az apostolok maguk előtt kürtölnének, a világ fejedelmei pedig árgus szemekkel figyelnek majd, hogy nem fenyegeti-e az ő földi hatalmukat az apostolok ténykedése. A világ urai, fejedelmei nem szeretik, ha az ő befolyásukat, országukat gyengítik, és mindent meg fognak tenni, hogy ezt megakadályozzák. Nekünk azonban nincs mitől félni, mert nem attól kell félnünk, aki a testet megöli, hanem attól, aki a lelket. Nekünk is be kell majd számolnunk Jézusnak, vállalt küldetésünkről, s ha lehet, legyen ez mindannyiunk számára örömtől sugárzó boldogság.