Az ellenség szeretete

 

A szemet szemért, fogat fogért szemlélet már nagyon régen beleivódott az emberbe, pedig minden olyan tulajdonság, mely nem egyeztethető össze az isteni szeretet lényegével, nem része az emberi természetnek sem. Isten az embert önmagára teremtette. Ez egyben azt is jelenti, hogy Isten csak olyan tulajdonságokat képes az ember lelkében megteremteni, amilyenek Benne is jelen vannak.

Az, hogy az emberben az istenitől ennyire eltérő látásmód jelenhetett meg, az ember sajátos úton történő boldogság-kereséséből fakad, torzítva ezzel igazságérzetét is. Belépett az életébe az önzés, a birtoklás vágya, és ezzel a félelem is a lelkébe.

Átrendeződött benne az az értékrend, melyet eredendően Istentől hozott magával, fokozatosan elveszítette azt a szellemi kapcsolatot, melytől eddig vezetve volt, és teljesen a világ új, kápráztató, korántsem örök értékeihez igazította életét. Rá kellett döbbennie, hogy a világ által nyújtott értékek bármikor elveszhetnek számára, és arra a következtetésre jutott, hogy azokat meg kell védenie másoktól.

Igazságérzetében odáig jutott, hogy bármilyen kár éri, azért ő azonos mértékben elégtételt vehet. Ökörért ökröt, házért házat, emberéletért, emberéletet. Az ilyenfajta megtorlás, bosszú lehetősége ma is jelen van több társadalomban, mint elfogadott magatartás.

Jézus azonban nem azért kéri övéitől, hogy szeresd ellenségedet, mert a megtorlás és a bosszú csúnya dolog, hanem, mert, aki ezek szerint cselekszik, annak nincs béke a szívében, és ez a békétlenség hatással van külső életére is. Jézusnál azért kapott ekkora hangsúlyt az ellenség szeretete, mert földi élete idején az esszénusok hangoztatták, majd a zsidók körében is elterjedt, hogy:

Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.


A zsidók csak honfitársukat tekintették felebarátnak, mindenki mást ellenségnek tekintettek, vagy nem vették emberszámba sem, aki nem az ő törvényeik szerint élt, mint például a pogányok.

Jézus nem tesz különbséget az emberek között, ő azt hirdeti, hogy minden embert szeretni kell, azokat pedig különösen, akik rosszat akarnak nekünk. Szeretni természetesen, nem jelent mást, minthogy jót akarni. Jót kell akarni azoknak is, akik az életünkre törnek, és nem kívánhatjuk a halálukat, nem kívánhatunk nekik rosszat, mert akkor semmivel sem vagyunk jobbak náluk.

Isten sem tesz különbséget szeretetében jók és gonoszok között. A nap süt, és az eső esik jókra és gonoszokra egyaránt. Isten mindenkit feltétel nélkül szeret, de szenvedi azt, ha valaki szeretetlen önmagával szemben.

Ezért azt kéri, hogy ne álljunk ellen a gonosznak, azaz ne húzzuk fel a kesztyűt, mert ha ezt megtesszük, attól kezdve a markába kaparint bennünket, és az történik, amit ő akar. Nem csak fizikailag, de lelkileg is győzedelmeskedik felettünk. Ha viszont nem állunk ellen neki, fizikailag a sárba tiporhat ugyan bennünket, de lelki értelemben tehetetlen lesz velünk szemben.

Lehet, hogy a világ lenéz és megvet bennünket magatartásunkért, de lelki értelemben mindenképpen akkor járunk jól, ha azt tesszük embertársainkkal, amit szeretnénk, ha velünk tennének. Ez természetesen, erkölcsi vonatkozásban értendő, és nem bizonyos vágyak öncélú kielégítéseként. Nyilván, senki nem akar magának rosszat.

Amikor Jézus azt mondja: Ha megütnek jobb felől, tartsd oda a másik orcádat is; nem azt kéri, hogy ilyenkor engedjük félholtra pofoztatni magunkat, hanem, hogy ne üljünk fel a provokációknak, sértéseknek. Azért emelte ki Jézus a jobb arc megütését, mert azt a zsidók különösen nagy sértésnek tekintették.

Hiedelmeik szerint különbséget tettek a bal és jobb oldal között abban az értelemben, hogyha valaki netán bal kezes volt, azt nagy szerencsétlenségnek, ill. az ilyen embert bűnösnek tartották, mert a bal kéz az ún. tisztátalan kéz. Bizonyos tárgyakhoz csak jobb kézzel volt szabad hozzányúlni. Ennek tükrében, ha valakinek a jobb arcát megütötték, az olyan sértés volt, mintha egy szentségtörés történt volna.

Lukács evangéliumában egyszerűen csak az arc megütéséről beszél és nem tér ki az arc jobb vagy bal oldali megütésére, mert akikhez szól, ennek nincs jelentősége. Egy ember arcul ütése mindenképpen sértő és megalázó, és aki ilyet tesz, nem méltó Istenhez, mert embertelenné teszi magát.

Jézus semmilyen fizikai erőszakot nem fogad el. A Nyolc boldogságban ezt mondja: „Boldogok a szelídek, mert majd övék lesz a Föld.” (Mt 5: 5) Isten szemében azok a szelídek, akik elutasítanak mindenfajta fizikai erőszakot. Inkább arra biztat, hogy ha valaki kényszerít bennünket, hogy vele menjünk, akkor két annyit menjünk vele. Ha elveszik ruhánkat, adjuk oda a köntösünket is.

Nem arról van szó, hogy birka módjára tűrjük el, hogy kifosztanak bennünket, hanem önmagunk legyőzéséről, és nem vagányságról, hanem alázatról. A felső ruházat, köntös vagy kabát elvételét különösen szigorúan vették, mert, ha azt zálog, adósság fejében elvették, este vissza kellett adni a tulajdonosának, mert sok szegény, más egyebe nem lévén, ezzel takarózott. Ezért a törvény tiltotta az ilyen ruházat elvételét, vagyis, aki ilyesmire vetemedik, önmagát emberteleníti el.

A szeretet nem függvénye, hogy kinek mennyi, és milyen javai vannak. Jót akarni, szeretni lehet gazdagon is, és lehet szegényen is. Igaz, lehet gyűlölni is. Mindez attól függ, hogy mennyire nyílt meg az illető szíve az isteni szeretet irányában. Bármit teszünk, megváltoztatni másokat nem tudunk, csak mi változhatunk meg a magunk erejéből.

Jó szándékaink, imádságaink másokért, bennünket tisztítanak meg még akkor is, ha az, akiért imádkozunk, fogékony a mi benső kéréseinkre, mert kéréseink, fohászaink energiája először a mi benső lényünket járja, mossa át. Ezért nem mindegy, hogy imáink milyen szándékból születnek meg, mert először magunknak használunk, vagy ártunk vele.

Jézus azt mondja: „imádkozzatok üldözőitekért!” De ne azért, hogy ne üldözzenek bennünket, hanem, hogy megtalálják szívükben Isten békéjét. Az, hogy ezután nem üldöznek, lehet az imáink következménye. Amikor az emberben elhatalmasodik az igazságérzet, a szemet szemért, fogat fogért szemlélet, hogy annak, aki nekem bármilyen mértékben kárt okozott, azzal egyenes arányban kell bűnhődnie, nagyon nehéz jót akarni, mégis le kell tudnunk győzni önmagunkat.

Csak akkor lelhetünk szívünkben igazi békére, ha azokat is szeretni tudjuk legalább a jót akarás szintjén, akik bennünket bántanak. Könnyű azokat szeretni, azoknak jót akarni, akik bennünket is szeretnek. Lelkünk nagy próba köve az, ha azokat szeretjük, akik nem tudják szeretni önmagukat. Ebben mutatkozik meg Istenhez tartozásunk.

Nekünk, embereknek sok szenvedés árán kell sajnos megtanulnunk, hogy mit jelent olyan embernek lenni, amilyennek Isten megálmodott bennünket. Ehhez el kellett jönnie Jézusnak, és példát kellett mutatnia. Az, hogy Isten az embert önmagára teremtette, nem csupán annyit jelent, hogy önmaga szeretetére, vagy boldogságára, hanem azt is, hogy tökéletességre.

Természetesen attól, hogy Isten az embert tökéletesnek, tökéletességre teremtette, még nem lesz Isten, továbbra is teremtmény marad. De ahogy Isten, az ember is erkölcsi lény, és mivel Isten az embert önmagára teremtette, az ember csak abban az erkölcsi normában képes tisztán és szabadon mozogni, amely Teremtő Istenének is sajátja.

Jézus, amikor azt mondja övéinek, hogy legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes, nem azt kéri, hogy mennyei atyák legyünk, hanem, amint a mennyei Atya a maga szintjén tökéletes, mi emberek is, az emberi szinten legyünk tökéletesek. Ez azért elérhető cél, mert, ha Isten az embert önmagára teremtette, akkor ez a tökéletesség teremtettségénél fogva eredendően jelen van az emberben.

Bár, az embernek megvolt minden lehetősége, hogy ezt a tökéletességet megőrizze, amit el lehet rontani, azt alaposan elrontotta. A tökéletessé válás lehetősége még sem veszett el számára, csak a megvalósításához immáron segítségre volt szüksége, és nem is jöhetett tökéletesebb segítség, mint Jézus, a megtestesült Isten.