A bűnbánat szükségessége

Jézus hírt kap, hogy Pilátus római helytartó lemészárolt néhány galileait, akik éppen hitük szerint, áldozatot mutattak be.

Nem gyilkosokról van szó, akik embert öltek, és bűnük miatt ítéltek halálra, hanem egyszerű emberekről, akik olyan szertartást végeztek, amit Mózes törvénye ír elő a zsidók számára. Pilátus gyűlölte a zsidókat, és sokszor kegyetlenkedett, élt vissza a hatalmával, amikor csak tehette. 
 
Jézus tehát, elmondja, hogy azok az emberek, akiket Pilátus meggyilkolt, nem azért haltak meg, mert bármi bűnt elkövettek volna; nem voltak rosszabbak a többi galileainál, akik élnek. De azok sem voltak bűnösebbek, akikre Siloámban rádőlt a torony, és meghaltak.

Jézus válaszában, mindkét esetben megtérésre szólít fel, ami a bűnbánattal kell, hogy kezdődjön, mert a bűnbánattal megtisztított lélek az a tömlő, amely képes aztán befogadni Jézus tanítását. Ő ugyanis, egy másfajta istenképet vázolt fel, mint amit a zsidók évszázadokon át magukévá tettek. Jézus istenképe az irgalmat helyezte első helyre, és semmiféle áldozatbemutatást nem igényelt sem önmaga, sem a Mennyei Atya számára.

Többre tartotta a felebarát iránti irgalmat, mint az áldozatot, mely, mint egy pótcselekvés, képes kiváltani a jó cselekedetet az ember életéből. Semmilyen szertartás, áldozat nem helyettesítheti a cselekvő szeretetet. Aki ezt nem érti meg, elveszik az örök élet számára. A szertartásoknak nem életmegoldó, hanem lepecsételő szerepük van, ezért helyük van az ember, az egyház életében, de a helyüknek és céljuknak megfelelő módon kell őket használni. A szertartások önmagukban nem teszik sem jobbá, sem rosszabbá az embert, azok értékét az emberben megnyilvánuló szándék minősíti, amit a cél érdekében tanúsít. Valódi bűnbánat nélkül hiába részesül a bűnbánat szentségében, változást nem idéz elő benne, a lelkét érintetlenül hagyja.

A bűnbánat nem azonos a bűntudattal. A bűnbánatban az ember teljes szívből, teljes lélekkel fájlalja vétkét, bűnét, bízik a megbocsátó szeretetben, és minden erejével törekszik arra, hogy többé ne vétkezzen, ne kövessen el bűnt.

Az ember sérült emberi természetéből fakadóan képes önmagát állapotszerűen bűntudatban tartani. Főleg vallásos lelkületű, büntető istenképben élő emberek hajlanak rá, hogy állapotszerű önmarcangolásban éljenek, tudatosítva önmagukban bűnös mivoltukat. E helytelen istenképet különösen ott lehet megtapasztalni, ahol az egyház a büntető istenképpel akarja engedelmességre szorítani a naiv híveket, így biztosítva felettük a hatalmat a maga számára.

A bűntudatban élő ember lezárt, és képtelenné teszi magát arra a nyitottságra, alázatra, amire éppen a lelki fejlődése érdekében szüksége volna. Folyton a maga bűnösségével van elfoglalva, ezért nem tudja megélni lelkében Isten, vagy más emberek iránta tanúsított megbocsátó szeretetét. Ezzel pedig egyre inkább kioltja magában azt a fényt, amely számára a menedéket jelenthetné.

Azonban, ugyanilyen veszélyes az az egyoldalú szemlélet, hogy Isten mindent megbocsát, ezért felesleges mindenfajta megbánás, bűnbánat. Az igaz, hogy Isten maga a MEGBOCSÁTÁS, de szeretetének ezt a képességét csak ott tudja hatékonyan kifejteni, ahol őszinte megbánással találkozik. Csak ott tud Isten gyógyítani, amely területen a lélek odaadta magát Istennek, a többiben tehetetlen. A megbocsátás, bár állapotszerű Istennél, nem automatika. Nem Istenen múlik az, hogy valakinek Isten meg tud-e bocsátani, vagy sem, hanem az ember Istennek odaadottságán.

Erre a megbocsátásra az ember is képes; hiszen Isten ugyanarra a szeretetre teremtette az embert, amely Istennek is Lényege. Az embernek azonban meg kell tanulnia, hogy a megbocsátás alapja nem a vétek és a bűn elfelejtése a másik ember irányában, hanem a megértés, ami nem azonos az egyetértéssel. A megbocsátás tehát, nem válhat a szeretetre hivatkozással, bűnrészességgé.

Amíg az ember bűnbánó magatartása, Isten részéről mindig tökéletes megbocsátó szeretettel találkozik, addig az ember részéről a megbocsátás képessége csak annyiban lehet tökéletes Istene, önmaga és embertársai felé, amennyiben összhangban van Isten feléje irányuló szeretetével. A bűnbánat és a megbocsátás az emberben mindig valamilyen fejlődési irányba mutat, és sohasem statikus. Ezért, megbocsátani nem azért kell, hogy a másik embernek megnyugodjék a lelkiismerete, hanem, hogy a megbocsátást gyakorló ember lelkében megteremtődhessen a benső béke. Tehát, a megbocsátás, első sorban nem annak fontos, akinek megbocsátanak, hanem annak, aki megbocsát.

Akinek megbocsátanak, csak akkor lehet gyógyír a megbocsátás Isten vagy a másik ember részéről, ha az illetőben valódi, szívből fakadó bűnbánat van, és ez egy erkölcsi látásmódváltozást idéz elő benne a jobb irányában. Csak az őszinte bűnbánat képes megnyílni és befogadni a feléje áramló irgalmat, és új tömlővé válni az új, tiszta szeretetre.

Sérült emberi természete miatt szükségszerű a bűnbánat megélése az ember számára. A földi világban nincs fejlődés e nélkül, mert az ember folytonosan úton van a tökéletesség felé, de azt teremtettségénél fogva soha nem éri el úgy, hogy ne tudna még tovább fejlődni. Erről a megtisztulásról, fejlődésről mond le az, aki nem fájlalja saját vétkét, szeretetlenségét, amit első sorban önmaga ellen követ el akkor is, amikor mások felé közelít ártó szándékkal, mert minden szeretetlenség annak a lelkét terheli, akiben az ártó szándék megfogalmazódik.

Ugyanígy lemond a lelki megtisztulásról, fejlődésről az, aki Isten mindent megbocsátó szeretetére hivatkozva, önmagára nézve nem tartja fontosnak a bűnbánatot. Ezzel lezárja önmaga előtt annak lehetőségét, hogy hiányosságait felismerje, és azokat valós értékekkel cserélje fel.

Nem véletlen tehát az sem, hogy mielőtt Jézus színre lépett volna, Keresztelő János, mint Jézus előhírnöke bűnbánatra szólította fel az embereket. A teljes szívből fakadó bűnbánat a feltétele annak, hogy az ember lelke Jézus Igéjének befogadására alkalmas új tömlővé válhasson. Csak ezután jöhet minden más. Új bor csak új tömlőbe tölthető, mert a régit szétfeszíti. Az ember lelke nem cserélhető le egy másikra, ezért szükséges a bűnbánat ahhoz, hogy az új tömlő, új tartalommal gazdagodhasson, épülhessen, gyógyulhasson.

A földi létben élő ember sérült természete miatt a bűnbánat nélkül erre képtelen, és míg ezt el nem fogadja, ki nem szabadul abból a rabságból, amelybe saját gőgje, és felelőtlensége taszította.