Az irgalmas szamaritánus

A farizeusok és írástudók gyakran tették próbára Jézust csak azért, hogy lejárassák. A törvénytudó kérdése sem őszinte érdeklődésről tanúskodik, hanem olyan próbára tevésről, amely azt a célt szolgálja, hogy Jézust leleplezze, és ezáltal ellehetetlenítsék az emberek előtt.

Ez a szándék rögtön az igerész bevezető mondatából kiderül, ámbár a törvénytudó kérdéséből és válaszából mindez nem tűnik ki, ugyanakkor már javában folyt az áskálódás Jézus ellen a farizeusok és írástudók részéről. Ezzel Jézus is tisztában volt. Mindezek ellenére, Jézus olyan választ adott, amely igencsak meglepte a kérdezőt.

Annál is inkább; hiszen a farizeusoknak és írástudóknak helyzetüknél fogva is ismerniük kell Isten tanítását és törvényeit, mi több, az a feladatuk, hogy azokat magyarázzák az embereknek, és példát mutassanak róla az emberek előtt. Tehát, a törvénytudónak már csak képzettsége miatt is tudnia kellett a választ az általa feltett kérdésekre, ill. Jézus által feltett viszontkérdéseire, mint ahogy tudta is.

A törvénytudó első kérdése így szólt: „Mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” Jézus azonban, válasz helyett visszakérdezett: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” A törvénytudó nem tudott kibújni a válasz alól. Mondhatta volna, hogy én előbb kérdeztem, de Jézus is ismerte a farizeusok és írástudók ama szokását, hogy bizonyos kérdésekben visszakérdeznek, próbára teszik egymást, és jelen esetben is tisztában volt a törvénytudó kérdésének szándékával. Jézus, viszontkérdésével gyakorlatilag a saját kérdésére való válaszadásra késztette a farizeust: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.”
 
Ebben a válaszban minden benne van. A törvénytudó el akarja nyerni az örök életet. Az örök életet az ember csak Istentől nyerheti el. Vagyis, ha örök életet akar, akkor szeretnie kell az Istent. De hogyan? Nyilvánvaló, hogy Isten országában az ember is csak úgy lehet maradéktalanul boldog, ahogyan Isten is boldog. Ez azt jelenti az ember számára, hogy amiképpen Isten teljes önvalóját adja oda, hogy szeretet legyen, az embernek is teljes önvalóját oda kell adnia Istennek ahhoz, hogy úgy tudjon szeretni a maga emberi szintjén, mint Isten a maga szintjén.

Tehát, az embernek is meg kell tanulnia úgy szeretnie, amiképpen Isten is szeret. Az örök élet tekintetében, komolyan különbséget kell tennünk aközött, amit az ember ért szereteten, és aközött, amit Isten. A kettő ugyanis nem azonos. Örök életünk és boldogságunk tekintetében, mindenképpen az isteni szeretet a mérvadó, és ha ezt rávetítjük mindennapi életünkre, akkor ennek nyilvánvalóvá kell válnia számunkra.

Amikor emberek előtt a szeretetről beszélünk, akkor ők általánosságban az emberi szeretetet értik rajta, és nem azt, amit Isten. Ezért, nem elég azt mondani, hogy szeressétek egymást, hanem hozzá kell tennünk azt is, amit Jézus is mondott, hogy: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn. 13: 34)

Isten és az ember nem puszipajtások. Ha örök életet akarok, akkor teljesen oda kell adnom magamat Istennek teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes erőmből és teljes elmémből. Ez az odaadottság nem csupán egy szerelmes érzelmi túlfűtöttség, lángolás részemről az Isten irányába, hanem annak a szándéknak a kinyilvánítása, hogy mindazzal, ami Isten lényegéhez tartozik, azonosulni kívánok, és ennek érdekében mindent meg is teszek.

Nem akkor szeretem Istent, amikor szavakban kifejezem érzelmekkel telített rajongásomat iránta, hanem, amikor minden erőmmel azon vagyok, hogy természetével, szeretetével összhangban cselekedjem. Ehhez azonban tudnom kell, hogy mit ért Isten szereteten, boldogságon, és hogyan tudom, hogyan kell azt megvalósítanom.

Isten nem személyválogató, hanem szerepeket kiosztó. Ezt híven tükrözi Jézus példabeszéde is az irgalmas szamaritánusról. Az, hogy a példában szereplő szenvedőalany, melyik nemzethez, melyik valláshoz tartozik, lényegtelen. Ha valaki segítségre szorul, nem különböztethetjük meg hátrányosan csak azért, mert más nemzet, vagy vallás tagja, de azt, hogy valóban rászorulóról van-e szó, vagy sem, azt mindig a segítségnyújtónak kell felismernie, mint ahogy azt is, hogy miféle segítségre szorul az illető. Ezt sohasem a magát rászorulónak nevező ember határozza meg.
  
A példabeszédben leírt esemény egyértelmű; hiszen tudjuk, hogy az úton fekvő embert rablók támadták meg, kifosztották, aztán véresre verték, és otthagyták. Bárki, aki arra megy, és ránéz az úton fekvő emberre, sebeiről láthatja, hogy itt brutális, erőszakos bűncselekmény történt. Az illető tehát, nem egyszerűen segítségre szorul, hanem az életét is meg kell menteni. Ment is arra három ember, akik segíthettek volna, ám közülük kettő elment mellette. A pap és a lévita is látta a földön magatehetetlenül fekvő embert, még sem segített. Ennyire közömbösek lettek volna egy ember sorsa iránt? Valószínűleg nem erről van szó, hanem a rájuk vonatkozó vallási törvény akadályozta meg őket abban, hogy cselekedjenek.

A papnak az volt a feladata, hogy az oltár körül szolgáljon, áldozatokat mutasson be, a lévitának pedig az áldozati állatok előkészítése az áldozatra, a templom körüli szolgálat, és egyéb szertartás végzése. Ez a szerep rájuk nézve időszakos, és bár, sorsolás útján döntötték el, egy papra életében csak egyszer került sor, hogy illatáldozatot mutathasson be. Ha ezen időszak alatt sebesültet, halottat, vagy emberi vért érintett, akkor a törvény szerint tisztátalanná vált, és csak hosszú procedúra után, miután újra megtisztult, mutathatott be újra áldozatot.

Ez pedig egy pap számára nagy veszteség, a szolgálatból való kiesést jelentette. Ezért a papok nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ebbéli tisztaságukat megőrizzék. Ugyanez vonatkozott a lévitára is, aki a papnak segített a szolgálatban.

Jézus nem azért hozza fel példának a példabeszédben a papot és a lévitát, mert nem tartották be a törvényt, hanem, mert a törvényt előbbre valónak tartották az irgalomnál. Lehetőségük volt, hogy segítsenek egy bajbajutott embernek, de a törvényre hivatkozva elmulasztották ezt.

A szamaritánust ilyen előírások nem korlátozták cselekedetében, a maga egyszerű természetéből tette, amit tett. Ellátta a sebesült ember sebeit, biztonságba helyezte, és gondoskodott a sérült további ápolásáról.

Miért a szamaritánus? Miért éppen a szamaritánust hozta fel Jézus pozitív példának?

Amikor a törvénytudó válaszolt Jézus kérdésére, akkor egy újabb kérdés vetődött fel benne, mégpedig, hogy: „Kit tekintsek felebarátomnak?”

A zsidók ugyanis nem tekintettek mindenkit felebarátjuknak, csak azt, aki zsidó volt. A nem zsidókkal kerültek minden érintkezést, így, ha egy nem zsidó került bajba, akkor azon nem kellett segíteniük. A júdeai zsidók a szamariaiakat nem tekintették zsidóknak, mert pogány népekkel keveredtek, noha ők maguk is a mózesi törvények szerint éltek. A júdeaiak és a szamariaiak között máig dúl a vita, hogy melyikük a hithű zsidó, ugyanis a júdeaiak csak azt tekintik zsidónak, akinek az anyja zsidó, a szamariaiak viszont apai ágon viszik ezt tovább, és az anya sokszor valamelyik más nemzet, más vallás tagja volt.

Jézus azonban nem azért hozza pozitív példának a szamaritánust, hogy a zsidók a szamaritánusokat is hithű zsidóknak tekintsék, hanem, hogy megértesse az emberekkel, csak a cselekvő szeretet képes felebaráttá tenni az embert. Amikor Jézus befejezte a beszédet, megkérdezte a törvénytudótól, hogy a három ember közül melyik volt a felebarátja a bajba jutott embernek, és a törvénytudó önkéntelenül is azt felelte, hogy az, aki segített rajta. Mi mással fejezhette volna be Jézus a mondandóját, mint ezzel: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.”

A törvénytudó, amikor a törvényt idézte, a felebaráti szeretetről is beszélt.”… felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Ha magadnak a legjobbat szeretnéd, akkor ugyanezt a legjobbat kell akarnod a másik embernek is. Amit szeretnél, hogy veled tegyenek, azt tedd te is másokkal! Legyen mérce ehhez az a szeretet, amit Isten ért szereteten, és örök életed lesz a Mennyben!