Tóth T. Csaba:

A HELYES IMÁDSÁGRÓL

A MI ATYÁNK
 

Aki az Evangéliumokat olvassa, ismeri, és törekszik annak helyes megértésére, annak világos és magától értetődő, hogy Jézusban az Isten testesült meg, és vett fel emberi természetet. Ő a Fiú. Egyszer, amikor az utolsó időkről jövendölt, megkérdezték tőle a tanítványok, hogy mikor következik ez be. Akkor  ezt  válaszolta, miután elmondta annak az időszaknak az ismérveit:

„Azt a napot és órát azonban nem tudja senki,
az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya.”

(Mt 24, 36)

Tehát, vannak dolgok, amelyeket még a Fiú sem tud, nem tudhat akkor sem, amikor isteni személyként a Szentháromságban jelen van. Akkor sem tudhat, hogyha az Atyával egylényegű. Bár, isteni természetében egy az Atyával a Szentlélek által, mégis mindenkor aláveti magát az Ő akaratának. Tökéletesen betölti azt a szerepet, amit az Atya rábíz, de mindenkor elfogadja, hogy vannak döntések, amelyeket az Atya teljes mértékben fenntart magának, és majd csak akkor oszt meg vele, amikor azt Ő jónak látja. Egyedül az Atya az, aki a teljességet úgy hordozza magában, hogy benne a saját akarata nyilvánul meg. Mind a Fiú, mind a Szentlélek ennek az akaratnak veti alá magát. Minden az Atyából indul ki, és Hozzá is tér vissza, így a Fiú és a Szentlélek csak azt tudhatja, ismerheti, amit az Atya megoszt vele.

Mit jelent ez? Azt, hogyha a Fiú a Szentháromságban Isteni személyként nem ismerhet mindent, akkor, hogy ne volna meg ez a korlátozottság emberi jelenlétében is. De van egy lényeges szempont, ami felett nem mehetünk el! Mégpedig az, hogy Jézusban ez a korlátozottság semmilyen formában nem érinti az erkölcsöt. Tehát, Jézusnak emberként szüksége volt arra, hogy a gondjait megbeszélhesse az Atyával, de az nem olyan kérdéseket vetett fel számára, hogy erkölcsileg mi helyes, és mi nem, hogy bűn-e, vagy sem, amit tesz, vagy tenni akar.

Az emberek olykor, számára előre nem látható módon reagáltak cselekedeteire, és ezek el-elbizonytalanították. Ilyenkor szüksége volt az Atya vezetésére, tanácsára, aki mindenkor a maga teljességében látta át a helyzetet, míg Jézusnak tudomásul kellett vennie emberi korlátait. Ezért félrevonult, imádkozott, vagyis egész szellemével az Atyára hangolódott, és megbeszélte vele a továbbiakat. Ilyenkor mindig átszellemülten, feltöltődve tért vissza tanítványaihoz, akik észrevették a változásokat. Végül maguk kérték, hogy tanítsa meg őket is imádkozni. Jézus mielőtt ezt megtette volna, először azt magyarázta el nekik, hogy hogyan imádkozzanak.

 „Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók,
akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni 
a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! 
Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.”

(Mt 6, 5)

Az ima szent dolog, és nem arra való, hogy mutogassák mások előtt, mily bensőséges a kapcsolatuk Istennel. Akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni, a maguk dicsőségét keresik, valójában imájuk nem Istenhez szól, hanem csak maguknak fennhangon felmondják, hogy mások is hallják, és szent embernek nevezzék őket. Ezek az emberek a világtól kapják jutalmukat, mert a világgal neveztetik magukat szentnek, de Isten előtt üresek. Ezért mondja Jézus a következőt:

„Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót,
s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!
S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

(Mt 6, 6)

Az ima nem egy szöveg felmondása, hanem bensőséges találkozás, beszélgetés Isten és az imádkozó között. Ez kettejük ügye, és nem tartozik másra, főleg nem a zajongó, képmutató világra. Ezért hát, aki imádkozni akar, vonuljon félre a szobájába, egy kis sarokba, és ott tárja fel szívének rejtett titkait Istene előtt. Csak elvonultan, rejtetten tud az ember Istennel elmélyülten együtt lenni, és őszintén Istenhez vinni gondjait, vágyait, hálát adni és dicsőséget zengeni. És Isten is csak a csendben tudja megszólítani, megérinteni gyermekét. Isten nem vetekszik a világgal, hogy túlharsogja azt, hanem megvárja, hogy elcsendesedjen. És aki alázattal, csendben közelíti  meg Istent, azt az Úr megjutalmazza. Nem drága kincsekkel és ajándékokkal, hanem önmagával. Önmagát adja annak, aki szívét Hozzá emeli. És Jézus, miután elmondta tanítványainak, hogyan imádkozzanak, megtanította nekik azt az imádságot, mely minden szempontból magában foglalja Isten és az ember kapcsolatának lényegét; a »MI ATYÁNK«-ot.

Amikor Jézus ezt az imádságot tanította, nem az ima felmondását kérte tanítványaitól. Nem azt kérte, hogy ezt mondjátok, hanem, hogy így imádkozzatok! Ami egyben azt jelentette, hogy nem szöveg bemagolása és felmondása vezet Istenhez, hanem a lelkület. Az ima minden mondata meghatározza, hogy milyen lelkülettel közeledjünk Istenhez.

»MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY« A mi Atyánk, a teremtőnk, gondviselőnk. Hogyan is tekinthetnénk másképpen arra, akinek egyáltalán a létünket köszönhetjük, aki a mennyekben van. Ha pedig a mi atyánk a mennyben él, akkor mi az ő gyermekei vagyunk, és a mi helyünk is ott van mellette. Sokan értelmezik tévesen e kijelentést úgy, hogy az ember közvetlenül Istentől származik, noha az ember szellemi lény, és képtelen létezni azokban a magasságokban, amelyben Isten teljes dicsőségében van jelen. Éppen az a téveszme, hogy az ember Istenhez hasonlatosan istenivé válhat, okozta az ember szellemi bukását. Az embernek fel kell tudnia ismernie helyét a Teremtésben, és ennek fényében kell közelednie teljes lényével Istenhez. Tehát, amikor az ember a MIATYÁNK első mondatát mondja, megszólítja Istenét, Atyjának tekinti, és jó gyermekként tisztelettel, szeretettel, elfogadja annak akaratát, vezetését, elismerve ezzel Isten fennhatóságát, és minden atyai jogot önmaga felett.

A »SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!«, a közhiedelemmel ellentétben, nem kérés, hanem fogadalom. Az imádkozó biztosítja Istent, szándéka komolyságáról. Ígéretet tesz, hogy nemcsak az ima alatt, de a mindennapokban is mindent megtesz azért, hogy gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben, minden körülmények között megőrzi szívének, lelkének tisztaságát, és nem szennyezi be Istennel való kapcsolatát, mert az számára valóban szent. Hanem arra törekszik, hogy Istenét mindjobban megismerve, annak természete szerint éljen, és megszentelje Isten nevét.

A harmadik mondat, hogy »JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD«, megint fogadalom. Az emberek már eleget romboltak azzal, hogy a maguk Isten-országát akarták megteremteni, amelyben Istennek csak egyszerű statisztaszerep jutott volna. Csupán Isten irgalmán múlott, hogy nem pusztult bele az emberiség. Az őszinte imádkozó belátja, hogy Isten országát csak oly módon képes megteremteni, amelyben Istené a főszerep és Ő szabja meg a feltételeket. Aki komolyan gondolja, hogy megvalósítsa Isten országát abban a környezetben, ahol él, ezzel, hogy: Jöjjön el a Te Országod, kifejezi Istennek azt a személyes szándékát, hogy olyan emberré kíván válni, hogy az a szeretet-ország a Mennyekből egészen idáig az anyagi világig is kiterjedhessen. Mert ahhoz, hogy a Földön az Isten országa valóság lehessen, előbb az emberben kell ennek megszületnie. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha megtagadva önmagát, az ember aláveti akaratát Isten akaratának, és ebbéli óhaját a következő mondattal megerősíti.

 »LEGYEN MEG A TE AKARATOD, MIKÉPPEN A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS!« Ebben nem csak az a szándék jut kifejezésre, hogy az ember beleilleszkedik Isten akaratába, hanem benne foglaltatik az az ígéret is, hogy törődik annak megvalósulásával. Vagyis törekedni fog arra, hogy Isten akaratát mindenkor felismerje, magáévá tegye, hiszen; amíg nem ismeri helyesen, nem képes arra, hogy érzéseivel, gondolkodásával, szavaival és cselekedeteivel alkalmazkodjék hozzá!

És csak, ha komolyságáról tanúságot tett, akkor fordulhat következő igényével jogosan Istene felé, hogy: »MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA!«, mert méltó a munkás a maga bérére, aki Isten dolgában serénykedik. Ezért, ha az ember betartja ígéretét, szálljon Isten áldása életére, hogy szükséget ne szenvedjen semmiben, és hogy mindig legyen ereje és ideje Isten Akarata szerint élni. Ahhoz azonban, hogy ez minél tökéletesebben valósulhasson meg, nem csak a testnek, hanem a léleknek és a szellemnek is szüksége van táplálékra, mert: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.” (Mt  4,  4)  Mely nélkül az ember nem tudja betartani Istennek tett ígéretét, hisz ismernie kell Istenét, hogy akaratát teljesíthesse.

»ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK!« Ebben a mondatban benne rejlik az ember azon szándéka, hogy elfogadja, és alkalmazkodik Isten törvényéhez. Vagyis, Isten is úgy bocsássa meg az ő vétkét, ahogyan ő is megbocsátja azoknak, akik ellene vétettek. Tehát, előbb az embernek kell megbocsátania, előbb neki kell irgalmat gyakorolnia mások felett. Ezért igaz ennek az ellentéte is:  „Ha pedig ti  nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket” (Mk 11, 26) Ha az ember nem képes megbocsátani, milyen jogon várhatja el, hogy neki irgalmazzanak? Mindenki learatja, amit elvetett. Így van ez Isten törvényében is. Aki azonban komoly szándékkal fordul Istene felé, az felelőssége tudatában vállalja azt a törekvést, hogy embertársának mindenkor megbocsátja az ellene elkövetett vétséget, és ugyanakkor, Istenébe veti bizalmát, remélve annak, iránta való irgalmát, mert, ha követ is el hibát, maga szándékosan már soha nem vétkezik.

»ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE!«, szól a MIATYÁNK következő sora. Jézus tanítását az őt körülvevő tanítványok sem értették meg helyesen, és sok torz értelmezés terjedt el a helytelen fordításoknak köszönhetően. Ilyen ez a mondat is. Jézus, akiben Isten öltött testet az emberek között, azzal vádolja az Atyát, hogy megkísérti őt, és ezért könyörög hozzá, hogy ezt ne tegye? Hiszen; ezzel azt állítja magáról, hogy Ő az Isten Fia, a Fiú, aki egy az Atyával, megkísérti az embereket. Ez a feltételezés kis jóindulattal is nonszensz. Isten senkit nem kísért, így amikor Jézus a MIATYÁNK imádságot tanította, nem is kérhetett ilyesmit az Atyától. Sokkal inkább olyan kérésről lehet szó, hogy ne engedj tévutakra mennünk, óvj meg minket a tévelygésektől. Ne engedd, hogy olyasmivel foglalatoskodjunk, ami eltávolít bennünket Tőled.

Ezt a szándékot erősíti tovább a folytatás is, hogy: »DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL!« A »de« szócska egyértelműen jelzi az előző mondattal való szoros kapcsolatot. E kérés nem arra vonatkozik, hogy Isten helyettünk olyasmit tegyen, ami az ember dolga, hogy a bűnt, a gonoszt eltaszítsa előlünk, hanem, hogy mindig, bármilyen áron képesek legyünk azokat felismerni.

Ám, ez csak Isten szeretet-törvényének helyes ismerete mellett lehetséges, mert csak az ismeri fel a bűnt, aki a szeretetben is helyesen mozog. Isten tehát, azzal  szabadítja meg az embert, hogy Igéjével utat mutat, mert egyedül a Szeretet képes legyőzni a Gonoszt, elvenni annak erejét. De Isten nem tudja megtenni ezt, ha az ember önmagától nem akar közeledni Hozzá. Itt is, mint mindenben az embernek kell megtennie az első lépést, hogy Isten közbeavatkozhasson.

Ezzel ér véget az Evangéliumok MI ATYÁNK imádsága, de Luther Márton (1483-1546) jóvoltából egy kiegészítés is bekerült a végére, amelyet az ember a mai napig hozzáfűz, amikor ezt az imát mondja: »MERT TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG, MINDÖRÖKKÉ! ÁMEN!«. Ami nem más, mint az ember hitvallása Istenről, arról a segítségről és erőről, melyet a lélek azért kap, hogy valóra váltsa mindazt, amit Istenének ígért. A világot a sátán kapta, és saját királyságaként bánik vele. Az ember azonban, aki igaz szívvel fordul Istenéhez, az Egek Urát tekinti Atyjának, királyának, gondviselőjének, oltalmazójának, ezért e záró dicsőítő imájával hűségéről biztosítja Istent, mintegy keretbe foglalva a teljes imát, benne Istennek tett ígéretét. Ennek az ígéretnek a valóra váltása viszi a lelket aztán Isten Országába, az Örök Boldogságba. Ezért annak, aki igazán átérzi ezt, a MIATYÁNK valódi támasz, segítség a Mennyek Országába vezető úton.

MIATYÁNK imádságok magyar és arámi nyelven