Jézus lábának megkenése

Jézust meghívja egy farizeus, hogy egyék nála. Sokan hívták már meg őt vendégségbe magukhoz, lakodalmakba és illő tisztelettel fogadták, ahogy egy vendéget kell. E történetnek mégis jelentősége van, de erre csak a részletek megismerése révén derül fény.

Jézus elfogadja tehát, a meghívást, és elfoglalja a helyét az asztalnál. Nem történik semmi rendkívüli dolog, ám egyszer csak belép egy asszony, és zokogva leborul Jézus lábai elé, és könnyeivel áztatja, majd a hajával törli meg, ezután pedig olajjal keni meg azt.

A farizeus házigazda mindezeken nemcsak megbotránkozik, hanem megmutatkozik igazi lelkülete is, amint magában megállapítja, hogy ha vendége valóban próféta volna, akkor felismerné, hogy ez az asszony, aki előtte leborulva megérinti őt, egy bűnös, mindenki által megvetett nő.

Vagyis a házigazdát nem a vendégszeretet inspirálta arra, hogy Jézust meghívja, hanem valamilyen önös érdek. Imponálni akart vele közvetlen környezetének, hogy elmondhassa: lám, én meghívtam őt is hozzám. De igazán, nem sokra becsüli Jézust, amikor magában így morfondíroz: „ha próféta volna…”

E meghívás a farizeus részéről valójában nem egy udvarias gesztus volt, hanem olyan önző érdekek húzódtak meg a háttérben, melyek révén Jézusra terhelő információk birtokába juthat, amit felhasználhat a maga számára, akár Jézus rovására is.

Jézus azonban átlátott rajta, tudta, hogy milyen lelkületű ember meghívását fogadta el, kinek az asztalánál ül, hiszen belelátott az emberek lelkébe, gondolataiba. Akkor miért fogadta el a farizeus meghívását? Mert Jézus senkit nem tartott reménytelen esetnek, és szeretete az emberek iránt erősebb volt annál, semhogy zokon vette volna házigazdája képmutató magatartását, sőt, még arra is ügyelt, nehogy nyilvánosan leleplezze vendéglátóját.

Ezért, amikor Jézus észrevette, hogy milyen gondolatok járnak házigazdája fejében, egy rövid példabeszédet mondott neki arról, hogy volt két ember, az egyik ötszáz, a másik ötven dénárral tartozott urának, de az, mivel látta, hogy adósai nem tudják megfizetni tartozásukat; elengedte nekik. Ezután elhangzott a nagy kérdés: "melyikük szereti most jobban az urát?"

Simon pedig, anélkül, hogy végiggondolta volna a válaszát, azt felelte, hogy: "az, amelyiknek többet engedett el". Ugyanis, Simon ítéletével az asszonyt bűnösnek, önmagát azonban igaznak tüntette fel, vagy legalábbis olyan embernek, akinek jóval kevesebb bűne, vétke van, mint a Jézus előtt megalázkodó, zokogó asszonynak, és így neki kevesebb bűnét tudja elengedni Isten, mint ennek az asszonynak, akinek bűnös élete köztudott volt.

De, hogy került ez az asszony Simon házába, Jézus elé? Ennek az asszonynak, férfiak keresték kegyeit, kielégítetlen, önző vágyaik beteljesülését remélve tőle. Miközben egymás közt, társaságban megvetéssel és gúnnyal beszéltek róla, máskor titokban, kéjelegve szegték meg vele a mózesi törvényeket. Talán, valamelyik vendégétől hallott először Jézusról, irgalmáról, megbocsátó szeretetéről. 

Női lelke nehezen bírta elhinni azt, hogy neki egy férfi valaha is megbocsásson, mégis, amit Jézusról hallott, és a vágy, hogy hátrahagyja romlott életét, döntésre késztette, és eleinte bátortalanul, követni kezdte Jézust, figyelte szavait, tetteit, csodáit. Látta, hogy nem csak a férfiakkal, hanem a nőkkel is irgalmas, megbocsátó, szeretetteljes, hogy a bűnösök barátja, a lélek igaz orvosa.

Okos asszony lévén, felismerte, hogy Jézus nem közönséges ember, hogy Ő lehet a megígért messiás, a szabadító, és akkor Ő rajta is segíthet. Összeomlott, semmivé lett egy pillanat alatt egész eddigi élete. Önmagát megalázva, kiszolgáltatva vetette alá magát Jézus kénye-kedvének, a farizeus Simon házában.

Jézus pedig könyörülettel a szívében, emelte fel a földről a megrettent asszonyt, és feléje fordulva, Simonhoz szólt:

„Látod ezt az asszonyt? Betértem házadba, s nem adtál vizet a lábamra. Ez a könnyeivel áztatta lábamat, és a hajával törölte meg. Csókot sem adtál nekem, ez meg egyfolytában csókolgatja a lábam, amióta csak bejött. Aztán a fejemet sem kented meg olajjal. Ez meg a lábamat keni illatos olajával.”

Úgy beszél, mintha csak egy példabeszédet mondana, pedig vendéglátója törvényt szegett, mert törvény írja elő, hogyha valaki befogad egy vándort, vagy vendégül látja embertársát, akkor szolgájának, vagy a házigazda feladata, hogy vendégének lábát megmossa, megtörölje, hogy vendégének lábát megtisztítsa az út porától, és csókkal köszöntse őt, majd fejét olajjal kenje meg.

Ez hozzájárult ahhoz, hogy a vendég testileg-lelkileg felfrissülhessen, ugyanakkor a tisztelet és megbecsülés jele is. Simon azonban egyiket sem teljesítette, noha a farizeusok nagyon ügyeltek a külsőségekre, hogy az emberek a törvénytisztelő vezetőt lássák bennük, de szívük tele volt tisztátalansággal. Nem véletlenül lett a farizeus szó pejoratív értelmezése a képmutatásnak.

Simon magatartása csak a hozzá hasonlók között szerezne dicsőséget, amikor kijelentené, hogy vendégül látta Jézust, de semmi tiszteletet nem adott meg neki, a többi ember bizonyára megbotránkozna rajta, hogy egy farizeus, aki a törvényeket hozza és magyarázza, maga sem tartja be azt.

Jézust nem zavarta Simon viselkedése, tudta, hogy mire számíthat vele kapcsolatban, példabeszéde nyomán pedig, inkább Simonnak volt miért kényelmetlenül éreznie magát; hiszen e szerint a bűnös asszonynak több adósságát engedi el az Úr, mint neki, pedig bizonyára neki is volna mit megvallania.

De hát, az Istentől is csak az a bűn nyer feloldozást, amit az ember szívből bán meg. És itt jön még az est fénypontja, amikor kijelenti az asszonynak, hogy bűnei bocsánatot nyernek, és hite megmentette őt. Erre a házigazda és barátai összesúgnak: ki ez, kinek tartja ez az ember magát, hogy ilyet mer kijelenteni? Mert, hát ki bocsátja meg a bűnöket, ha nem az Isten?

De hát, a farizeusok és írástudók ismerték Isten tanításait, törvényeit, nekik fel kellett ismerniük Jézusban a messiást; hiszen számtalanszor kinyilatkoztatta tetteivel, hogy nyilvánvalóvá váljék számukra. Olyan csodákat művelt, amelyek kizárólag a megjövendölt messiás ismérvei, mégis elutasították Őt, nem fogadták be, és az alájuk tartozó hívőket is megfenyegették, hogy kizárják őket a zsinagógákból, ha hallgatnak Jézusra.

Hogy a farizeus Simonban okozott-e belső változást ez a találkozás Jézussal, nem tudjuk, de az asszonyban mindenképpen. Ő elvesztette életét Jézusért. Elvesztette azt a romlott, züllött életét, mely majdnem a kárhozatba taszította, és megtalálta új, értelmes életét Benne. Neki nem volt más veszteni valója, csak bűnös élete, és egyetlen pillanat alatt új életre született Istenben, mert Ő hitte és tudta, hogy Jézus az Isten Fia, és kész volt ezt az élete árán is megvallani.