A képmutatás

 

Jézus a farizeusok kovászától inti az embereket. De mi is tulajdonképpen a farizeusok kovásza? 
Nem más, mint a képmutatás. A farizeus szó jelentése elkülönülés. Eredeti célja a rossztól, a bűntől való elkülönülést szolgálta, hogy teljesen Isten szolgálatának adhassák át magukat. Küldetésük célja, hogy az Isteni tanításokat és törvényeket értelmezzék, magyarázzák az emberek számára, és elszakadjanak mindentől, ami Istennel való kapcsolatuk útjába akadályt gördíthet. 

Az idők folyamán azonban, tudásukat arra használták, hogy hatalmat szerezzenek az emberek felett. Mózes Tízparancsolatához több száz új törvényt csatoltak, ami saját életüket, befolyásukat, terheiket megkönnyítette, a hatalmuk alá tartozó emberek életét azonban jelentősen megnehezítette. Mindezt Isten akaratával magyarázták. Hogy nyomatékot adjanak kijelentéseiknek, miszerint ők Istennel bensőséges kapcsolatban állnak, saját vallási szimbólumaikat, melyeket magukon, ruháikon hordtak, a mózesi törvények által előírt mérethez jelentősen megnagyobbították. Ilyen szimbólum például a ruhájukon levő imabojt is, amelynek szintén megvolt a maga előírt szabványa. Mindezeket a feltűnő ájtatoskodó magatartásukkal is tetézték.

Egyrészt, az emberek felé a vallásos, az Istennel kapcsolatban álló énjüket mutatták, imádságuk hangos volt, hogy az emberek irántuk való megbecsülését, tiszteletét kikényszerítsék maguk számára, másrészt, hatalmukkal visszaélve kiszolgáltatták magukat alattvalóikkal. Magatartásuk kétszínűvé vált, mert mást mondtak, és mást cselekedtek. Ezért mondta Jézus a tanítványainak és az őt hallgató tömegnek a farizeusokról, hogy amit mondanak, azt tegyék meg, de tetteikben ne kövessék őket.  Jézus számtalanszor a farizeusok szemére vetette képmutatásukat, de azok magatartásukban még inkább megkövültek.

Jézus felhívja övéi és minden ember figyelmét, hogy semmi nem marad titokban, egyszer minden napvilágra kerül. Még a sötét gondolatok, tettek is. De Isten gyermekeinek a világosságban kell járniuk, hogy Isten tettei nyilvánvalóvá váljanak mindenki számára. Nem létezik maszek kereszténység. Ha valaki hisz Jézusban, nem suttoghat róla magányban, hogy csak neked mondom el, de aztán ne áruld el senkinek! Ilyen módon nem lehet Istent hitelesen képviselni.

Az, hogy ki melyik vallásba születik bele, vagy melyikbe kapcsolódik be, az személyes, szuverén ügy, de az Isten felvállalása, élet rátevés Istenre már egyáltalán nem magánügy. Nem lehet magánügy, hiszen Isten megvallása, Istenről való tanúságtétel egy Isten természete szerint való küldetéstudattal jár együtt. Hogy hivatkozhatok valakire, ha nem teszem azt, amit az tett, akire hivatkozom. Ha azt állítom, hogy hiszek Jézusban, csak akkor lehetek hiteles az emberek előtt, ha nyíltan felvállalom hozzátartozásomat, és Rá figyelve, Rá hallgatva, Őt befogadva megcselekszem azokat a tetteket, amelyeket Jézus is tett. Isten tetteit nem lehet titokban véghezvinni, mert az Ő természete olyan, hogy bármit is tesz, nyilvánosságra kerül.

Apostolkodni, prófétálni, gyógyítani Istenre hivatkozva nem lehet úgy, hogy az napvilágra, nyilvánosságra ne kerülne. Amit sötétben mondtok, világos nappal hirdetik majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni. Isten világosság, és a világosság mindent megvilágít. Aki Istennel jár, nem maradhat sötétben, mert maga is világossággá válik.

Vagy eggyé válik valaki azzal, amit képvisel, és akkor tudatosan, sőt, öntudatos lélekkel cselekszik; vagy szolgai lélekkel, kényszerből parancsra teszi meg Ura akaratát. A kettő között nemcsak hozzáállásban, de lélektanilag is óriási a különbség.

Jézus barátainak nevezi övéit. Olyan társaknak, akik nem parancsra, hanem benső lényük természetéből fakadóan cselekszik meg az Atya akaratát. Tehát, nemcsak eggyé válnak azzal a tartalommal, amit képviselnek, hanem tudják, értik, amit tesznek, mert nékik adatott tudni Isten Országának titkai. Társai, munkásai Istennek, akik tudják, hogy mit tesz az Uruk, mert beavatottá váltak. Nem lettek ugyan egyenrangúak Istennel; hisz teremtmények maradtak, de részesei, tagjai lettek családjának, Isten fiai és leányai; gyermekei lettek, és nem szolgák, akik nem tudják, mit tesz az uruk, és mindent, amit tesznek, csupán engedelmességből teszik. A szolgákkal nem osztja meg a ház ura a terveit, ők csak azt teszik, amire utasítást, parancsot kapnak, de nem látják át az összefüggéseket, hogy mi miért történik körülöttük, vagy velük. Ezért minden, ami velük, vagy értük történik, Uruk felelőssége.

Isten nem szolgákat, nem szolgalelkeket akar maga körül, hanem önmagáért erkölcsi felelősséget vállalni tudó emberi lényeket. Isten gyermeke, tanítványa, munkatársa hallgat Istenére, mint Atyjára, mert Istent csak tudatosan, öntudatosan lehet hitelesen képviselni, vállalva ezért minden felelősséget gondolataiért, szavaiért, cselekedeteiért. Márpedig, ez komoly felelősség, ámde boldogságának, örök életének kulcsa is, mert mily egyszerű is volna, ha mindenki hallgatna Isten szavára, aki mindenkit magához akar vonzani. Nem volna akkor igazi tétje az Isten tanítványának apostoli küldetésének.

De a világ jobban szereti a sötétséget, és nem szereti, ha tettei napvilágra kerülnek. Ezért mindent elkövet, hogy a Világosság hírnökeit eltakarítsa az útból. Előbb édesgetéssel, csábítással, ígéretekkel próbálja eltéríteni őket céljaiktól, aztán fenyegetésekkel, végül megöli őket. Isten apostolainak mindezekkel szembe kell nézniük. Ezért mondja Jézus, hogy ne attól féljünk, ki a testet megöli, hanem, akinek hatalma van arra, hogy a lelket megölje. Bizony, a kettő gyilkosa nem egy és ugyanaz. Mert a világ megszabadul mindenkitől, mely az ő hatalmát és befolyását gyengítheti. Megöli a prófétákat, Isten apostolait is, amint tette ezt az Isten Fiával is. A lelket azonban csak önmagunk vagyunk képesek megölni, mégpedig azzal, ha elfordulunk Istentől. Legyen az csábítás, magas pozíció ígérete, vagy megfélemlítés. A döntés mindenkor a mi kezünkben van.

A világ el akarja hitetni velünk, hogy minden ember, aki nem tölt be valamilyen magas pozíciót, aki nem híres; az értéktelen, semmire sem való, és még azt a látszatot is el akarja hitetni, hogy Isten országában is így van. De, aki ismeri Jézust, az tudja, hogy mit ér az ember, ha a világot megnyeri is, de lelke kárát vallja. Jézusra mondták azt, hogy Királyok közt első, emberek közt az utolsó. Nem lehet más a sorsa annak sem, aki Jézust követi. Az emberek között utolsó lesz, megvetett, de Isten szemében királyi gyermek, kit maga Isten öltöztet, és halmoz el ajándékokkal saját országában. Mulandó értékek helyébe, Isten örök értékeket, kincseket akar adni gyermekeinek.

Aki erre gondol, és erre teszi a hangsúlyt, az nem érezheti magát értéktelennek, az nem lehet olyan, mint egy kis veréb, aki oly kicsiny, és jelentéktelen. Mert Istennek még ez a kis ösztönlény is fontos, és a gondját viseli. Egyetlen egy sem hullik le a földre úgy, hogy Ő ne tudna róla. Ha pedig az Úr ennyire gondját viseli egy csöppnyi, szürke kismadárnak, mennyivel inkább törődik azokkal, akiket saját hasonlatosságára és boldogságára teremtett. Még a hajuk szálát is számon tartja.

Amikor Jézus arról beszél, hogy Isten a hajunk szálát is számon tartja, nem Istennek az ember feletti ítéletéről szól, hanem arról, hogy milyen nagyon fontosak vagyunk mi Istennek. Ő mindig a teljes embert tekinti, és úgy várja vissza gyermekét az Isten Országába, mint amely tökéletességre teremtette.

Gondoljunk csak bele abba, hogy milyen nagy gonddal, odafigyeléssel bánunk azzal az eszközzel, mely különösen fontos számunkra. Ügyelünk rá, hogy minden alkatrész a helyén legyen, hogy egy darab se vesszen el belőle, hogy meg ne sérüljön, meg ne hibásodjon; és a műszaki leírás is olyan helyen legyen, ahol könnyen megtaláljuk. Kíméljük, óvjuk, hogy minél tovább használhassuk, mert valóban ennyire fontos számunkra.

Ugyanilyen gyengéd szeretettel, odafigyeléssel törődik velünk is az Isten. Még egy hajunk szála sem hullhat ki úgy, hogy Ő ne tudna róla. Ugyan, mi egy hajszál? Jelentéktelen kis szőrszál, amit az ember úgy formál, úgy alakít, ahogy akar, és úgy válik meg tőle, ahogy akar. Isten mégis számon tartja, mert az ember része.

Van Jézusnak egy mondása, miszerint:

„Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked,
ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára.  
Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és dobd el magadtól, mert jobb neked,  
ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára."

(Máté 5; 29-30)

Te jó ég! Kiálthatnánk most fel. Ha Jézus szavait szó szerint vesszük, akkor a világnak most tele kellene lennie félszemű és félkezű emberekkel, akik a kárhozattól való félelmükben, tömegesen csonkítják meg önmagukat. Valóban ezt akarná Isten? Szó sincs róla, de Jézus mondja: „jobb neked félszemmel bemenni Isten Országába, mint két szemmel a kárhozatba jutni.” Bizony, meg kell tagadnunk azt a részünket, szabaddá kell válnunk mindattól, mely képes bennünket a pusztulásba, a kárhozatba taszítani.

Ahhoz, hogy bemehessünk Isten Országába, a teljes önvalónkat oda kell adnunk Istennek. Nem szolgálhatunk két úrnak. Jézuskának és Béluskának is egyszerre. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak. Még a hajunk szála is képes a pusztulásba vinni bennünket, de ha teljes önvalónkat odaadjuk Istennek, akkor még a hajunk szála sem hullhat úgy ki, hogy ne szolgálná üdvösségünket, mert szerető Atyánk, még ezt is a javunkra tudja fordítani.

Aki megvallja Jézust az emberek előtt, azt Ő is megvallja a mennyei Atya előtt. Könnyű tanúságot tenni a hitünkről, amikor mindenki dicsér és áld bennünket, de igazi próbaköve hitünknek az, amikor gyaláznak, gúnyolnak, fenyegetnek bennünket hitünkért. Nem a vak hitről van szó, nem arról a hitről, mely az emberi hiszékenységre épít, hanem arról a hitről, mely olyan meggyőződés, ami a hittől átjárt józanész használatával rá meri bízni az életét Istenre. Ez a hit, ha betölti az ember lelkét, képessé teszi őt arra, hogy olyan tanúbizonyságot tegyen Istenről, amiről biztosan tudja, hogy egész életét Isten kezébe helyezheti, mert Isten, Jézus által bizonyságot tett Isten és ember iránti szeretetéről. Jézus is csak az után kérte tanítványait, hogy bízzanak benne, miután életével bizonyította be, hogy soha senkit nem hagy magára, sőt, a legnagyobb áldozatra is kész a barátaiért.

Előbb-utóbb minden ember ráébred arra, hogy Isten nemcsak létezik, nemcsak úgy kívülről szemléli az ő életét, hanem valóban törődik vele, gondját viseli. Igaz, olyan mértékben tudja ezt megtenni, amilyen mértékben, teremtett gyermeke erre lehetőséget ad számára. Amikor ezt megérti, akkor tud igazán hiteles tanúbizonyságot tenni az emberek előtt Jézusról, a Gondviselő Istenről, mert arról az Istenről tesz vallást, akit élete során megtapasztalt, akiről tudja, hogy vele van.

Isten nem vallásoskodást kér tőlünk. Nem azt kéri, hogy visszamondjuk embertársainknak, amit róla tanultunk, hanem, hogy a valóságos Istent ismerjük meg, és róla tegyünk tanúbizonyságot életünkkel, hogy életünk példa legyen mások számára. Arról tudunk tanúbizonyságot tenni, hogy az Isten miképpen van jelen életünkben és bennünk. A hitünk megvallása nem a rajtunk kívül álló misztikus és elérhetetlen Istenről szól, hanem arról a meggyőződésről, mely gyermeki lelkülettel képes rábízni életét Istenre, mint atyjára a gyermek, és mi mindent tesz értünk, általunk, bennünk az Isten. Aki mindenfajta gúnyolódás, megvetés vagy fenyegetés ellenére képes ezt megtenni embertársai előtt, arról maga Jézus is tanúbizonyságot tesz az angyalok és az Atya előtt is.

De, aki attól való félelmében, hogy kinevetik, vagy kivetik maguk közül embertársai, vagy, hogy életére törnek hite miatt, és ezért nem meri megvallani hitét előttük, azt Jézus sem fogja megvallani sem az angyalok, sem az Atya előtt. Tán, haragszik az Isten, hogy ilyet tesz? Hát, nem ő teremtette e hitét megvallani nem merő gyermekét? Dehogynem! Isten teremtménye ő is. De, hogy vallhatná meg őt Jézus, amikor e gyermekében nem tud jelen lenni boldogító módon Isten, csak létben tartó módon. Azt, hogy benne az Isten létben tartó módon jelen van, nem a teremtmények döntésének függvénye, abba nincs beleszólása egyetlen teremtménynek sem, mert létezése egyedül Isten akaratától függ, de az, hogy Isten boldogító módon is jelen van benne, már a teremtmények egyéni döntésének következménye.

Éppen ezért, Isten nem tud tanúbizonyságot tenni azon teremtményeiről sem, akik következetesen tagadják az Ő létezését. Hogyan tehetne, ha e teremtményeinek életében is csak a létezésüket biztosító módon tud jelen lenni, mintegy tartva azt a köldökzsinórt, mellyel teremtményei hozzá vannak kapcsolva, de aktív, boldogító módon nem.

Amikor két tábor vállvetve azon vitatkozik, hogy van-e Isten vagy nincs Isten, önmagában csak filozófiai kérdést feszegetnek, ráadásul értelmetlen. Bármelyik oldal állítását vennénk górcső alá, hitelt érdemlően, érvekkel alátámasztva kellene bizonyítaniuk állításukat. Ilyen érvekkel pedig csak az egyik oldal rendelkezik, mégpedig azért, mert csak bennük tud jelen lenni boldogító módon az Isten. Így amikor arról tesznek bizonyságot, miképpen él bennük az Isten, és ezt mások látják rajtuk, arról is tanúbizonyságot tesznek, hogy Isten igenis létezik. A tagadók ilyen érveket nem tudnak felhozni tagadásuk igazolására, és ilyetén ellenkezésüket csak erőszakos módon tudják kifejezésre juttatni.

A világ, a sátán birodalma; aki mindent elkövet azért, hogy Isten létét eltakarja az emberi szívek elől, és önmagát állítsa Isten helyébe. Ezért, mindent megtesz annak érdekében, hogy a valóságos Isten követőinek ténykedését minden eszközzel megakadályozza. Ha kell, a hatóságok elé citálja, elítélteti őket, mondván, hogy félrevezetik az embereket, alapvető emberi jogokat tagadnak meg, és csak terhére vannak embertársaiknak. Elferdíti a jog és az erkölcs fogalmát, és nem érdeke, hogy bizonyos fogalmakon az emberek ugyanazt értsék, amit az Isten. Szlogenje, hogy: Legyen minden az emberek akarata szerint!

Megrágalmazza és koholt vádakkal elítélteti azokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő. A természetest természetellenesnek, a természetellenest pedig természetesnek állítja be. Igazságot bűnnek, és a hamisságot igazságnak, elferdítve azt az erkölcsi normát és igazságot, melyet Isten a teremtményeibe a teremtésükkor beleültetett.

A világ a jog köntösébe bújva ferdíti el az erkölcsi igazságot, ezért megátalkodott. Bűne megbocsáthatatlan, mert nemcsak azt tudja, hogy amit tesz, az bűn, hanem abból kilépni sem akar, sőt, megmagyarázza, hogy bűne miért nem bűn. Az az ember, aki ily módon megátalkodott, a Szentlélek elleni bűn állapotában van. E bűn azért megbocsáthatatlan, mert a megbánás szikrája sincs meg az illetőben, és a Szentlélek elleni bűnt a Szentlélek által követte el; hiszen a lélek, mely őt élteti, az az Isten Szent Lelke. Meggyalázva ezzel azt az ajándékot, melyet teremtőjétől kapott.

Támadások, meghurcoltatások közepette kell Isten gyermekeinek a világ előtt hűek maradniuk Istenhez, bármi is lesz a következménye a világban. De e hű kis nyáj ismeri Istenét; és mindennapi életében, még a világ előtt mostohának számító körülményben is megtapasztalják gondviselő szeretetét. Tudják, hogy hűségüknek örök boldogság lesz a gyümölcse Isten Országában. Miért fordulnának el attól, akiről tudják, hogy mindig velük van, és ha hatóságok, hatalmasságok, törvény elé citálják őket, nincs miért aggódniuk, mert a Szentlélek fog szólni általuk. Tükrök lesznek embertársaik előtt, és lesz, aki képes lesz ebbe a tükörbe belenézni, oly változást idézve elő benne, hogy lelke az Isten felé fordul, és lesznek, akik inkább a tükröt törik össze, csak ne kelljen belenézniük. De egyetlen tükröt senki sem törhet össze, ebbe a tükörbe mindenki kénytelen belenézni, akár tetszik neki, akár nem. Ám, ebbe a tükörbe bátran, szelíden és örömmel tekintenek azok, akik Istenhez mindvégig hűek maradtak.