A házasság felbonthatatlansága

Jézust felkeresik a farizeusok, és a házastárs elbocsátásának jogosságáról kérdezik. Ő ellenben visszakérdez, mire a farizeusok Mózes törvényére hivatkoznak. Jézus válaszában szívük keménységével magyarázza Mózes intézkedését.

Az, hogy a Föld benépesítésének eszköze a házasság, csak a felszín. Valójában sokkal mélyebb szövetséget jelent két ember között, annak megvalósításában, hogy szeretve, támogatva segítsék egymást az Istennel való szeretetteljes egyesülésben.
 
Sajnos ezt a jelentőségét az idők folyamán egyre inkább elvesztette, és egy önös érdekszövetséggé degradálódott azáltal, hogy az egyik ember csupán saját boldogság-igényének kielégítését várja el attól a másik embertől, akivel életét összekötötte. Ennélfogva boldogságának beteljesülését nem Istenhez való közeledésében, hanem házastársának hozzáfűződő kapcsolatában látja.

Az eredeti törvényt figyelembe véve, az Isten szándéka szerinti házasság áldást hordoz és felbonthatatlan, mert eme isteni törvénybe beleilleszkedő emberpár (férfi-nő) vállalja mindazt a felelősséggel járó utat, mely egymással és Istennel kötött szövetségük által egy testté és egy lélekké egyesíti őket.
 
Ez az egység azonban nemcsak a két ember egyesülésében van jelen, hanem magában az egyesülésben boldogító módon jelenlevő Istennel történő egyesülésében is, mert irányultságában az Istenhez közeledés vágya által, Isten boldogsága külön-külön is bennük él.

A pusztán önös érdekből kötött házasságból teljesen elveszett az Isten felé törekvésnek még a szándéka is, és csupán addig volt fenntartható, mint szövetség, míg a felek igényei kielégíttettek. A válás, elbocsátás tiltása azonban csak rontott a helyzeten, mert tiltott utakra „kényszerítette” a házastársakat, hogy mohó étvágyukat továbbra is kielégíthessék, miközben a házasság a felbonthatatlanság törvénye ellenére, mint a felek közti szövetség rég megszűnt létezni, vagy talán soha nem is volt meg, és csak kényszerű együttlakást jelentett.
 
Ezért szükség volt a mózesi törvényre ennek feloldására. Jézus elmagyarázza, hogy az emberek szívének keménysége miatt szükség volt lehetőséget adni a törvényes elbocsátásra, de aki csak azért teszi, hogy mással kezdjen új életet, házasságot tör, és az is, aki ilyen emberrel házasodik. Tehát a mózesi engedékenység nem nélkülözi a szigort.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy miközben a házasság az anyagvilágban egyre inkább elvesztette eredeti célját, és a templomi esküvőkön is csak szimbolikus az Istennel kötött szövetség, addig az egyház felbonthatatlannak tart minden házasságot függetlenül attól, hogy betölti-e vagy sem a maga szerepét, vagy, hogy milyen hatással van a házasfelek lelki életére a kényszeredetten fenntartott kötelék.

Egyetlen dolog vitathatatlan: Isten nem ismer elválást. De ez nem a két ember között kötött szövetségre vonatkozik, hanem arra, hogy Isten nem hagy el senkit. Istentől el lehet fordulni, Isten azonban nem fordul el senkitől. Csak az a házasság hordozza Isten áldását, ahol mindkét fél a másikat társának tekinti, és segíti őt az Istenhez való közeledésében; hiszen így mindketten egy irányba tartanak.
 
Ahol ez az irány megtörik, elszakad az a kötelék is, mely összekötötte, egy testté, egy lélekké kovácsolta őket. Mivel megszakad ez az egység, még ha egyikük tovább halad is azon az úton, mely Istenhez vezeti őt, házasságuk Isten áldását már nem képes hordozni, mert az Isten felé törekvő a házastársától nem kapja meg azt a támogatást, amire ezen az úton szüksége lenne. Sőt az a legtöbbször a legfőbb akadályozójává válik, gyakorlatilag elhagyja őt, nincs vele közösségben akkor sem, ha együtt, egy fedél alatt lakik vele.

Az elhagyás szempontjából lényegtelen, hogy ki adja be a válókeresetet, mert az már csak egy folyamat külsőségekben történő lezárása és nem a kezdete. Ezért tévedés azt gondolni, hogy mindenkor az az elhagyó, aki a válólevelet benyújtja. Ő ugyanúgy lehet elhagyott, aki ennek következtében maga mellett tudhatja Istent, ugyanis Isten mindig azzal marad, akit elhagytak.

Iszonyatos erővel képes ártani az a felfogás, hogy a templomban kötött, az egyház által lepecsételt házasság felbonthatatlan. Ez a vallásosság ördögének hihetetlenül erős, pusztító csapdája, mely képes a hagyományos keresztény szemléletű embert lelkileg teljesen megnyomorítani, mert olyan szövetséget kényszerít rá, mely semmilyen építő jelleget nem hordoz már magában, sőt minden eszközt megragad, hogy az illető Istenhez való közeledését meggátolja, miközben úgy tesz, mintha nem is létezne.
 
Először szétrombolja azt az egységet, mely a két házasfelet egymáshoz kötötte, majd ezután a házasság felbonthatatlanságára hivatkozva olyan együtt élésre kényszeríti őket, melyből lehetetlen kitörniük, ha megváltoztathatatlan, engesztelhetetlen dogmának tekintik az egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló törvényét, miáltal mindketten beleroppannak az elviselhetetlen terhekbe, amit a rájuk kényszerített béklyó okoz.

Minden embernek Istenhez kell hűségesnek lennie, és Hozzá kell igazodnia, amihez Isten számtalan eszközt adott az ember kezébe. Ilyen eszköz a házasság is. Azonban, ha egy eszköz nem képes már betölteni az Isten által elrendelt szerepét, azt az Isten nem tartja fenn. Engedi széthullani, és más lehetőséget biztosít a feléje jutáshoz övéi számára.
 
Ezért Istennel való kapcsolatában semmilyen előnyt nem élvez az, aki házasságban él, és nem érheti hátrány azt sem, aki egyedül él. Ám egyedül az a párkapcsolat hordozza Isten áldását, mely már indulásában igényli nemcsak a másik féllel, hanem az Istennel való szövetséget is, és ennek hivatalosan is nyomatékot adva, végig megmarad ezen az úton. Ez a férfi-nő közötti, Istentől áldott házasság.