A Tékozló fiú

A fiatalabb fiú béklyónak érezte az atyai gondoskodást, és úgy döntött, hogy a maga módján akar boldog lenni, és kikérte örökségét, mely csak apja halála után illetné meg. Mit sem törődve a jövővel, miután megkapta az örökségét, elment „messze vidékre.  Szabadnak érezte magát, azt tehette, amit csak akart. Szórakozott, élte a meggondolatlan ifjúság léha életét, egyre mélyebbre süllyedt a bűnben, és eltékozolta vagyonát.

Szent Pál rómaiakhoz írt levele beszél olyan emberekről, akik „bölcseknek vallva magukat, balgatagokká lettek” (Róm 1:22). A tékozló fiú is bölcsnek, okosnak hitte magát, amikor nem bírta kivárni az örökségét, hanem kikérte a jussát. A vagyont azonban, amit kikövetelt magának, pénzéhes „barátokra”, parázna nőkre pazarolta. Vagyonát, mellyel életét megalapozhatta volna, eltékozolta.

Súlyos éhínség támadt azon a vidéken, és a fiú nélkülözni kezdett. Elszegődött egy helybélihez, és disznókat őrzött. A zsidók ezt tartották a legalantasabb és legmegalázóbb foglalkozásnak, mert maguk a disznót tisztátalan állatnak tartották és nem fogyasztották. A szabadságra, függetlenségre vágyó fiú egyszerre csak, szolgasorba jutott.

Élelem is egyre kevesebb jutott neki, annyira éhezett, hogy a disznók elöl is szívesen megette volna az eléjük dobott hulladékot. Társai, akik csak addig voltak a barátai, míg a vagyona, a pénze tartott, mind cserbenhagyták, messze elkerülik őt. Most pedig üres zsebbel, éhesen, megalázottan, a legnyomorultabb az emberek között, akik már emberszámba sem veszik őt.

Jézus példabeszéde a tékozló fiúról nagyon találó, és érzékletesen mutatja be, hogy milyen lesz a sorsa az Istentől elfordult embernek, mert minden ember, aki Isten nélkül akar élni, eltékozolja javait. Minden kincsét, amely őt Isten gyermekévé, szellemi és erkölcsi értelemben emberré teheti, elpazarolja, más mulandó értéktelen kacatra költi.

Aki elfordul Istentől, hogy önmaga elgondolása szerint lehessen boldog, a saját önzésének rabja. Minden ilyen ember a világ és a test rabja lesz, és előbb-utóbb kénytelen belátni, hogy saját nyomorúságának, csakis önmaga az okozója. Így történt a tékozló fiú esetében is.

Szenvedései közepette megértette, hogy mennyire önző volt, és milyen nagy hibát követett el, amikor elhagyta az atyai házat. Szívét-lelkét betöltötte a bűnbánat, amikor így szólt:

Az én atyámnak mily sok bérese bővelkedik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelek, és elmegyek az én atyámhoz."

Méltatlannak érezte magát, és abban sem volt biztos, hogy apja megbocsát neki, de apja házában még a szolgáknak is jobb soruk van, mint neki itt a messzi idegenben.

A fiú elhatározta, hogy megvallja bűnét, végiggondolta, mit is fog mondani atyjának, ám, gondolataiban arról is tanúbizonyságot tett, mennyire nem ismeri atyja iránta való töretlen szeretetét, amikor ekképpen fogalmazza meg kérését atyjának, a lelkében:

"Tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy."

Otthagyta a disznónyájat, a moslékot, és a gyengeségtől és az éhségtől elcsigázottan hazafelé indult, nem tudva, hogy valaki figyeli, jön-e már. Még távol volt, amikor atyja észrevette. A szenvedések által meggyötört test, és az azt imitt-amott takaró és lifegő rongyok alá is látó szeretetet nem tévesztheti meg a felszín, nem tudták a fiú kilétét elrejteni atyja elől.

"Megesett rajta a szíve, és odafutva, a nyakába borult", és csüngött rajta hosszú, meleg öleléssel.

Nem kérte számon fiát, hogy milyen életet élt, mire költötte az örökségét, egyszerűen csak örvendezett fia hazatérésén, és látva remegő, elcsigázott testét, saját díszes köntösét teríti fia vállára.

A fiú, ahogy a messzi idegenben átgondolta, kezdené mondani atyjának, hogy mennyire bánja meggondolatlanságát, de apja szeretete még inkább arra a felismerésre juttatta, hogy mennyire félreismerte őt, és immár zokogva vallja meg bűnbánatát:

Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam."

A fiúnak már nem volt alkalma arra, hogy szolgának ajánlkozzék, mert atyja egyenesen saját házába vitte, ahová mindig is tartozott; hiszen ő az atyja gyermeke. És elhalmozták mindazzal a drága kinccsel, ajándékkal, amely őt, mint örököst megilletik; a szolgák pedig tisztelik, és szolgálni fogják.

Az apa így szólt a szolgákhoz:

Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, de feltámadott; elveszett, de megkerült. Kezdtek azért vigadni."

A türelmetlen és heves fiatalság szigorúnak, kíméletlennek, keményszívűnek tartja azt az atyai bölcsességet, mely óvva vigyázza értékes kincseit, és szabadságának korlátozásának tekinti azt, ha valami nem az ő szája íze szerint történik. Az atyai bölcsességet és szeretetet olyan tehernek tekintik, amelytől szívesen megszabadulnának.

A tékozló fiú példája által Jézus az Atya valódi természetét, szeretetét tárja az emberek elé, aki mindig megbocsát, mert ilyen az Ő lénye. Jézus azt szeretné, ha mindenki ilyennek ismerné Istent, és teljes lelkéből e szeretet szerint élne.

De sajnos nem mindenki viszonyul az atyai szeretethez ily őszintén, vannak akik csupán érdekből, szolgalélekből engedelmeskednek a parancsnak, és nem a szeretet vezérli cselekedeteiket.

Azt gondolná az ember, hogy az idősebb fiú, aki mind végig atyja házában maradt, boldog, ám, amikor hazatérve a mezőről, meghallotta a vidám zenét, nem a házba tért be, hogy megkérdezze, mi történt, hanem az egyik szolgát, és a hír hallatán irigység fogta el.

Nem aggódott testvéréért, benne inkább a riválisát látta, aki nemcsak, hogy eltékozolta az örökségét, hanem még a megmaradt részen is osztoznia kell vele, és így még kevesebb jut neki.

Magatartása leleplezi őt. Nem az atyja iránti szeretetből teszi feladatát, nem azért, hogy atyjának segítsen, nem azért kerüli a bűnt, mert az ellentétes a szeretettel, hanem, mert szolgálatával a megérdemelt örökségéhez szeretne ez által hozzájutni.

A szolgai kötelesség, és nem az atyja iránti gyermeki szeretet vezérli cselekedeteit. Öccsét sem ismeri el testvérének, de ahogy az Isten nem tesz különbséget gyermekei között, akármilyenek is, ugyanúgy nem tesz különbséget az apa sem fiai között, mert mindegyiküket egyetleneként, teljes odaadással szereti.

Ezt meg is magyarázza apja, lázongó, önmagát igaznak tartó fiának: "Mindenem a tiéd!" Neked csak bíznod kell szeretetemben, és elfogadnod az ajándékot, amelyet oly bőven mérek. Az egyik fiú egy időre elhagyta családját, és nem vett tudomást az atya szeretetéről. De most visszatért, és az öröm árja elűzött minden nyugtalanító gondolatot.

Ez a te testvéred meghalt, de feltámadott; elveszett, de megkerült."

Hogy hogyan reagált atyja szavaira az idősebb fiú, a történetből nem derül ki, ám Jézus példája az idősebb fiúról tükröt állít azon zsidók és farizeusok elé, akik magukat igaznak tartják, és fennhangon imádkoznak, hogy mások szentnek tartsák őket, ám, megvetik az általuk vámszedőnek vagy bűnösnek tartott embereket. Mivel nem követnek el látványos bűnöket, önigazultak.
 
Jézus saját érveiket fordította ellenük. Isten családjában a fiú helyére tartottak igényt, de lelkükben csak szolgák, béresek voltak. Nem szeretetből szolgáltak, hanem csupán az örökség reményében. Szemükben Isten szigorú gazda volt, és megsértődtek, amikor Jézus pusztán szeretetből, ingyen adott az embereknek reményt, gyógyulást, megbocsátást.