Az utolsó vacsora

A vacsora előkészítése

 

A zsidók a kovásztalan kenyér ünnepére készülnek, ami egybeesik a Húsvéttal, és egy hétig tart. Ekkor egy hibátlan bárányt áldoznak fel, húsát pedig elfogyasztják. Emlékeztetve ezzel magukat az első Húsvétra, Egyiptomból való szabadulásukra. Jézus és tanítványai is az ünnepre készülnek. Márk és Máté szerint maguk a tanítványok kérdezik meg Jézust, hol szeretné a húsvéti bárányt elfogyasztani, Lukács esetében azonban, Jézus szólítja fel Pétert és Jánost a vacsora elkészítésére. Márk és Máté nem nevezi meg a tanítványokat.

Érdekessége a történetnek, hogy amikor a tanítványok megkérdezik Jézust, hogy hol készítsék el a vacsorát, Jézus Márk és Lukács leírása szerint egy vízhordó ember megkeresésére szólítja fel őket. Ez azért feltűnő, mert a vízhordás alapvetően a nők, asszonyok feladata volt, az ember megnevezés pedig egyértelműen férfira utal. Ez minden bizonnyal akkor lehetséges, ha az illető férfi egyedül élt, így kénytelen volt magára vállalni a vízhordást is.

Máté meg sem nevezi konkrétan, kit keresnek meg a tanítványok, úgy írja: ehhez meg ehhez. Számára olyan evidens dologról van szó, hogy nem is érdemes szót pazarolni rá.

Jézus élete során, nyilván minden évben megülte ezt a vacsorát. Először szüleivel, rokonaival, aztán tanítványaival. Tanítványai kérdése, hogy hol üljék meg ezt az ünnepet, arra utal, hogy nem állandó helyen voltak ezek az évenkénti megemlékezések.

A katolikus jegyzet szerint Márk evangélista anyjának a házában volt az utolsó vacsora terme. Jeruzsálem Ny-i hegyének déli részén. Ez azért különös, mert Márk, Pál tanítványa volt, és Péter elmondása alapján jegyezte le az evangéliumot. Vagyis, ha Márk anyjának házában volt az utolsó vacsora terme, akkor Jézus és Márk valószínűleg ismerték egymást, és Márk volt a vízhordó ember. Ez természetesen, csak feltételezés.

Márk leírása mégsem teljesen egyértelmű, ugyanis Jézus szavaiból az tűnik ki, hogy a vízhordó ember, és a házigazda nem egy személy. Vagyis, ha nem Márk a vízhordó, akkor egy szolga lehet. Aki, lehet Márk anyjának szolgája is. A házigazda viszont mindenképpen ismerte Jézust, és a tanítványait.

A vacsora idejére Jézus a terembe ment a tanítványaival. Ez a rész sem teljesen egyértelmű, ha figyelembe vesszük, hogy a vacsorát elkészítő két tanítvány a 12-ből való, Péter és János. Ugyanis, míg Máté és Lukács szerint asztalhoz ült a 12-vel, Márk szerint: amikor beesteledett, odament a 12-vel. Ez utóbbi csak úgy lehetséges, hogy Péter és János a vacsora elkészítése után visszatért Jézushoz, majd együtt mentek újra a vacsoraterembe.

A vacsora menetét sem egységesen írják le az apostolok.

Az Oltáriszentség megalapítása

Jézus Új szövetségről beszél. Ez a szövetség Isten és ember között a vacsora végén jön létre, ezzel is jelezve, hogy az Eucharisztia nem a testi táplálék helyett van. Ennek a szövetségkötésnek a mélységét nagyon személyes élménynek élhették meg az apostolok, hiszen nem ismerték Jézus ilyetén szándékát előre.

A tanítványok nagy valószínűséggel a maguk számára is szentnek érezték azt, ezért a tanítványok és Pál között sok vita lehetett a későbbiek során azon, hogy Jézus csak a zsidóknak szánta tanítását és a szövetséget, vagy mindenkinek elérhetővé akarta-e tenni. Az egymás győzködése vezethetett végül oda, hogy a majdan megszülető kereszténységben ez a szertartás, mint Oltáriszentség terjedt el.

Jézus az Utolsó vacsora végén alapítja meg az Oltáriszentséget. Amikor már mindenki jóllakott. Az eseményről nemcsak a négy evangélista, hanem Szent Pál is megemlékezik a Korinthusiaknak írt első levelében. Ezt a rövid, ám roppant lényeges szertartást egyik evangélista sem írja le ugyanúgy. Jézus mindegyik esetben hálát adott, megtörte, majd tanítványainak adta a kenyeret. Eddig nincs is lényegi eltérés, a különbség azokban a szavakban van, amiket az evangélisták Jézus ajkára adnak.

Márk csupán ennyit említ:
”Vegyétek, ez az én testem.” Máté is csak annyival mond többet, hogy: „Vegyétek, és egyétek, ez az én testem.” Csak Lukács és Pál írásában szólítja fel a tanítványokat Jézus, hogy: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Pedig ez igen fontos momentuma az Oltáriszentség alapításának, mert e nélkül az egésznek nincs is értelme, csak, ha ezt a tanítványok tovább viszik. Hiszen Jézus is ezt kérte a tanítványaitól.

Nem sokkal, de némiképpen bővebb az Oltáriszentség alapításának másik fele, amely Krisztus vérére vonatkozik. A szertartás némiképpen előrevetíti Jézus várható kínszenvedését, de lényegét tekintve nem ez a célja, hanem, hogy Isten és ember között olyan szövetség jöjjön létre, amelyben mindkét fél teljesen odaadja önmagát a másiknak. Isten Jézusban eledelként és italként kínálja fel magát az embernek, az ember pedig befogadva őt, átadja teljes önvalóját Istennek.

Ez a szövetség Isten szeretetének igazi megnyilvánulása az ember iránt, hisz nincs annál nagyobb szeretet, mint aki életét adja barátaiért. Természetesen, az oltáriszentségben Jézus nem hús-vér emberként van jelen, hanem szellemi önvalóját helyezi bele, így a kenyér vagy ostya az ő testének, a bor pedig az ő vérének a szentségi kerete, ezért mondhatjuk azt, hogy Jézus az Oltáriszentségben, kenyér- és bor színében valóságosan van jelen.

Jézus leleplezi Júdás árulását

Mk és Mt a vacsora leírásában szinte azonnal az árulás témára tér rá, mintha az egész este csak erről szólna. Ami ezután vár Jézusra, az, elkerülhetetlen, előbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkezett volna, és az árulás csak felgyorsította az eseményeket, Jézus mégis azt mondja, hogy annak, aki az Ember Fiát elárulja, jobb lett volna meg sem születnie.

Ezzel nem az árulót ítéli el, hanem az árulást, mint tettet. Az Ember Fia kifejezésnek többféle jelentése is van, de ha csak azt tekintjük, hogy: embertől született, akkor is az Ember fia elárulása annyit tesz, hogy valaki az embertársát elárulja, eladja az ellenségnek. Ez pedig még a gyilkosságnál is becstelenebb tett. Súlyosbítja a bűnt az, ha valaki olyan embert árul el, akit Isten küldött.

Ha egyet is megöltek volna közülük, nem okozott volna ekkora megütközést a tanítványokban, mint az, hogy valaki közülük áruló lehet. Ezért is kérdeznek vissza, hogy: csak nem én? Jézus azonban ügyesen kitér a konkrét válasz elől, és nem nevezi néven az árulót, noha tökéletesen tisztában van az áruló személyét illetően.

Azt mondja: aki egyszerre nyúl velem a tálba. Ezzel nyitva hagyja a kérdést, ha azt vesszük figyelembe, hogy közös tálból ettek, és ha egyik vesz belőle, már nyúl is bele a másik. Bár az evangélista Júdást emeli ki, mégis bármelyikük nyúlhatott Jézussal egyszerre a tálba.

Az Evangéliumok jóval az után íródtak, hogy Jézus az Atyához ment, így Júdás árulása már ismert volt az Evangéliumok írásakor. Amikor Júdás is felteszi Jézusnak a kérdést, hogy: csak nem én? Jézus azt felelte: Magad mondtad. Ezt Júdás nem jegyezhette már le, hiszen, nem sokkal az árulás után önkezével vetett véget életének, de egy másik tanítvány, aki hallotta a beszédet, igen.

A tanítványok egyértelműen Júdást tartották felelősnek Jézus haláláért, és ez érződik az igerészben is, noha a maguk módján, mind elárulták Jézust. Júdás árulását azért tartják megbocsáthatatlannak, mert pénzt kapott érte, mint ahogy az igerész elején ki is derül, hogy üzletet kötött. Egyezkedett a farizeusokkal, pénzt ígértek neki, majd visszatért Jézushoz, és csak a vacsora közben távozott, miután Jézus felfedte előtte, hogy ismeri szándékát, és közli vele, hogy: amit tenni akarsz, tedd mielőbb!

Júdás pedig kissé meglepetten, zavartan elindult, hogy beteljesítse azt, amiről most még csak egyedül Isten tudott, és mindenki más elől rejtve volt még. Nem is értették a tanítványok ekkor még, hogy mi történik, hova megy Júdás a vacsora közepén. Csak később értették meg, amikor szembesültek vele. Ezért lelhető fel az évekkel később lejegyzett Evangéliumokban Júdás neve mellett az áruló jelző is, mert az apostolok már az árulás tényének ismeretében írták le azt.

Júdás árulása Jézus sorsát érdemben nem befolyásolta, mert a főpapok és írástudók annyira gyűlölték Jézust, hogy mindenképpen megtalálták volna a módját, hogy megszabaduljanak tőle. De Júdás sorsára mindenképpen hatással volt. Miután felismerte, hogy igaz embert árult el, hogy helytelen volt, amit tett; hiába élt három éven át Jézus mellett, hiába volt a tanítványa, képtelen volt elhinni, hogy Isten még neki is megbocsáthat. Önmaga mondott magára halálos ítéletet, és vetett véget dicstelen módon életének. Juttatva ezzel magát a kárhozatra.