A gadarai megszállott

Az alaptörténet a szinoptikusoknál ugyanaz, bár, a helyszínt és a szereplőket illetően vannak eltérések. Jézus a gerazaiak vidékére evez, ami a Genezáret-tó túlsó partján található, Galileával átellenben. Geraza városa azonban jóval messzebb volt a parttól. Valószínű, hogy nem várost, hanem egy nagyobb területet kell érteni Gerazán, amelyen több település, esetleg város lehetett.
 
Máté Gadara környékét említi, ami valóban a Genezáret-tó Galileával átellenben található. Ez a látszólagos ellentmondás a 3 szinoptikus leírása között azt is jelentheti, hogy Jézus több hasonló csodát is művelhetett. Ezt erősíti az is, hogy Máté 2 megszállottról beszél, Márk és Lukács csak 1-ről.

Azért, az is tény, hogy a szinoptikusok közül csak Máté volt Jézus tanítványa, így ő személyesen volt jelen a csodánál, míg Márk és Lukács csak az apostolok elmondása alapján jegyezték le az eseményt, és talán nem tartották fontosnak megjegyezni, hogy egy vagy két megszállottat szabadít meg Jézus.
 
Ezért az Evangéliumok tanítása alapján, mindig Jézus szava, cselekedete a döntő, és nem az, ahogy a tanítványok vélekedtek bizonyos dolgokról.

A sírboltok, temetők a békéjüket nem lelő, kóbor lelkek tanyája, akik kielégítetlen vágyuk beteljesülése reményében szállnak meg, kínoznak embereket, harcolnak egymással, hogy megszerezzék az emberi test feletti uralmat. A tisztátalan lelkek felismerik Jézusban az Isten Fiát, és tudva, hogy úgysem kerülhetik el a kiűzetést, megpróbálják leleplezéssel meghátrálásra késztetni.  „Mi közünk hozzád, Isten Fia!”

Jézus azonban úgy tesz, mintha ezt nem is hallotta volna, viszont teljesíti azt a kérésüket, hogy a disznókat szállják meg, noha pontosan tudja, hogy a sertéskonda az itteniek fő megélhetési forrása.

A zsidók sertést nem fogyasztottak, mert tisztátalan állatnak tartották, de a pogányok nemcsak tartottak disznót, hanem fogyasztottak is. Ezért tartásuk fontos bevételt jelentett. Jézus is nagyon jól tudta ezt, mégis teljesítette a tisztátalan lelkek kérését, hogy a sertéskondába mehessenek.
 
Számukra ez nem volt megalázó. Amikor Jézus megkérdezi tőlük, hogy mi a nevük, azt felelik, hogy Légió, mert sokan vannak. A légió szó elsősorban katonai fogalom, és e kifejezés a rómaiaknál akár több ezer katonát jelentett.

Azért is érdekes az, hogy Jézus az embert megszálló tisztátalan lélek nevét kérdezi, mert az ördögöknek, démoni lényeknek nincs nevük, amelyre úgy lehetne hivatkozni, hogy be van írva a nevük az Élet Könyvébe.
 
Minden angyalnak, minden Istenszerető embernek be van írva a neve a Mennyben, de az ördögöknek, démonoknak nincs ilyen nevük.

Lucifer neve, aminek jelentése: Fényhozó, és akit manapság sokkal inkább az Ördöggel, a Sátánnal azonosítanak, szintén be van írva a Mennyben, de ezt csak azután tudja kamatoztatni, ha majd valóban visszatér Istenhez.

Ilyen név, hogy Sátán, nincs az élet Könyvébe bejegyezve. A Sátán nem tulajdonnév, hanem olyan hivatal kifejezése, mintha azt mondanánk valakire, hogy Pápa. Ahogy időről-időre a pápa személye változik, ugyanígy változik a Sátán személye is.
 
Az ördögi, démoni lényeknek csak általános nevük van, míg az angyaloknak, az Istenszerető embereknek egyedi, csak reájuk jellemző nevük van, melyet teremtésük pillanatától hordoznak. Ez a név örök.

Az a felismerés, hogy egész légiónyi démon van az emberben, Jézust nem befolyásolta szándékában, mert isteni erejével ugyanúgy képes az embert megszabadítani sok ezer gonosz lélektől, mint egytől. De isteni természete szerint cselekedett, irgalmas volt a démoni lelkekkel is, amikor teljesítette kérésüket, és megengedte nekik, hogy a disznókba menjenek.
 
Ők a disznókban is ugyanúgy viselkedtek, ahogy az előbb még megszállt emberben. Őrjöngve, tombolva belerohantak a tóba, és az egész konda vízbe fúlt.

Magától értetődik, hogy egy ilyen csodának híre ment, és az emberek meglátva a gonosz lelkektől megszabadított, immár egészséges embert, megrémültek, mert felismerték, hogy rendkívüli dolog történt, mégsem tudtak ennek felhőtlenül örülni, mert többre értékelték megélhetési forrásukat, mint azt a csodát, amit Jézus embertársukkal tett.
 
Mivel a sertéskonda a megélhetésüket jelentette, nagyobb volt ennek elvesztésének félelme, mint a Jézus által véghezvitt csoda iránti ámulat. Ezért kérték Jézust, hogy hagyja el városukat.

Jézus ezzel a példaértékű cselekedetével éppen arra akarja felhívni az ember figyelmét, hogy ne a világ által kecsegtető értékekre építse életét, hanem azokra a belső lelki értékekre, melyeket csak Isten képes megadni, amelyek örök értékek maradnak, és melyeket az ember magával vihet Isten Országába azután is, hogy el kell hagynia a földi, fizika világot.

Az a világ, mely a kéjvágy, bírvágy és uralomvágy hármasságával magához akarja láncolni az embert, nemcsak elembertelenítheti, de meg is foszthatja mindenétől egy másik emberi lény, vagy bármilyen világi, vagy természeti erő által, és amikor ez megtörténik, akkor lepleződik le, hogy ki milyen értékre építette életét.

A világi értékekre épített élet egyetlen szempillantás alatt semmivé válhat. Egy váratlan katasztrófa bekövetkeztével egy élet keserves munkája válhat az enyészet részévé egyetlen pillanat alatt.

Annak az embernek az élete, akit Jézus a gonosz lelkektől megszabadított, egy csapásra megváltozott, mondhatnánk, hogy újjászületett, mert végre szabadon tudott gondolkodni, cselekedni.
 
Ha valóban képes volt értékelni azt, hogy milyen csodálatos megszabadulás történt vele, akkor ettől kezdve egészen biztosan ügyelt arra, hogy lelkét tisztán tartsa, és olyan értékekkel töltse meg, melyet semmilyen külső erő, katasztrófa, gonosz erő el nem vehet, hacsak ő maga le nem mond róla, a világi dolgokat pedig csak olyan eszköznek tekinti, melyek az ő lelkének gazdagodását szolgálják.