A királyi menyegző
Jézus ismét példabeszédben szólt hozzájuk: „A mennyek országa hasonlít a királyhoz, aki menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre! Azok nem akartak jönni.
Erre más szolgákat küldött: Mondjátok meg a meghívottaknak, hogy a lakomát előkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat leölettem, minden készen van, gyertek a menyegzőre! Azok nem törődtek vele, az egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után nézett. A többiek a szolgáknak estek, összeverték, sőt meg is ölték őket.
A király ennek hallatára haragra lobbant. Elküldte csapatait, a gyilkosokat felkoncoltatta, városaikat pedig fölégette. Aztán így szólt szolgáihoz: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre!
A szolgák ki is mentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, jókat, gonoszokat egyaránt. A menyegzős terem megtelt vendégekkel.
Amikor a király bejött, hogy lássa a vendégeket, észrevett egy embert, aki nem volt menyegzőre öltözve. Megszólította: Barátom, hogy kerültél ide, amikor nem vagy menyegzőre öltözve? Az elnémult, a király pedig megparancsolta a szolgáknak: Kötözzétek meg kezét-lábát, s dobjátok ki a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt. 22: 1-14)
Jézus sokszor tanította példabeszédekben az embereket. Mivel a földi ember fogalomtárából hiányoznak azok a kifejezések, melyek képesek lennének valamit is igazán érzékeltetni Isten Országának valóságából, ezért Jézus, aki a Mennyei Atyától jött az emberek közé, a mennyországról is csak hasonlatokban tudott beszélni, sőt, többféle hasonlatot is használt, hogy az emberek számára érthető módon szemléltethesse, milyen is az az ország, amely mindenkit vár.
Jelen esetben egy királyi menyegzőhöz hasonlítja a Mennyországot, ahol a király mindenkit meghív a fia menyegzőjére. Jézus egy alkalommal, amikor a farizeusok és írástudók számon kérték tőle, hogy miért nem böjtölnek a tanítványai, azt felelte, hogy:
Jelen esetben egy királyi menyegzőhöz hasonlítja a Mennyországot, ahol a király mindenkit meghív a fia menyegzőjére. Jézus egy alkalommal, amikor a farizeusok és írástudók számon kérték tőle, hogy miért nem böjtölnek a tanítványai, azt felelte, hogy:
„Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap,
amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mt 9: 15)
Vagyis, válaszában, már akkor is menyegzőhöz hasonlította a vele való boldog együttlétet. A mennyei menyegzőre nem a vőlegény, Jézus, hanem az Atya hívja meg az embereket, hogy ők is osztozzanak az Ő és Fia örömében. Ezért, szétküldi meghívóit szolgáival, ám a meghívottak visszautasítják a meghívást. Először mindenféle indokokkal mentik ki magukat, majd egyre agresszívabbak, ellenségesebbek lesznek. Egyes szolgákat megvernek, másokat megölnek.
A jóléthez, a gazdagsághoz könnyen hozzá lehet szokni. Eleinte örül az ember, hogy van egy király, egy vezető vagy gondviselő, aki szívén viseli övéinek a sorsát, és nem hagyja, hogy a rábízottak, alattvalói, övéi bármiben is szűkölködjenek, sőt, még törekszik is háláját kifejezni urának ezért. Ám, ha már természetessé válik számára, hamar elfelejti, hogy kinek köszönheti jólétét, és elfeledkezik arról, hogy háláját kifejezze érte. Mi több, nyűgnek, tehernek érzi, ha ura minden örömét továbbra is szeretné megosztani alattvalóival, övéivel, legalábbis azokkal, akiket övéinek gondol.
A megszólítottak azonban zaklatásnak, erőszakoskodásnak veszik uruk jóindulatát, és eleinte csak kifogásokat keresnek, hogy hagyja őket békén, majd egyre agresszívabbakká válva, rátámadnak uruk küldötteire, aki csak addig volt fontos számukra, míg szükségük volt rá.
Bizony, így vagyunk Istennel is. Amíg szükségünk van rá, sírva könyörgünk, rimánkodunk, hogy segítsen rajtunk, de amikor minden tökéletes, jól megy sorunk, akkor elfeledkezünk róla, hogy ezt is neki köszönhetjük, és rossz néven vesszük, ha közvetlenül, vagy valamelyik küldötte révén fel kívánja hívni magára a figyelmünket. Pedig Isten hívása soha nem öncélú. Nem az a fajta szülő, aki akkor érzi magát boldognak, ha magához láncolhatja gyermekét. Ellenkezőleg. Ő azért hív, mert a maga boldogságát akarja megosztani másokkal.
Jézus példabeszédében a király először azokat hívja, akiket hosszú éveken át elhalmozott. ajándékaival, de azok hálátlanul hátat fordítottak neki. Többször is próbálja őket a menyegzőre csalogatni, sikertelenül. Jogos tehát, a király felháborodása, hogy alattvalói – akik mindent neki köszönhetnek – visszaélnek jóindulatával, és csak az anyagi haszon érdekli őket, csak kapni akarnak.
A király nem mond le a fia esküvőjéről, a lakomáról, ezért másokat hív meg, olyanokat, akik nem részesültek ezt megelőzően az ő kegyeiben, ajándékaiban. Ezek az emberek nemcsak, hogy elfogadják a király meghívását, de szépen ki is öltöznek, és mindannyian szép fehér menyegzői ruhában vannak.
Honnan tudták ezek az emberek, hogy hogyan kell felöltözniük? Természetesen, ha az ember vendégségbe, vagy ünnepségre megy, az alkalomhoz illő ruhát veszi fel, megadva ezzel a tiszteletet a házigazdának és az ünnep méltóságának.
Itt azonban jóval többről van szó. Jézus példabeszédében felidézi azt az időszakot, amikor az Atya prófétái útján többször is megpróbálta egybegyűjteni népét, de az többnyire nem hallgatott rájuk. Megverte, elűzte vagy megölte őket. De a Mennyei Atya nem adta fel, elküldte népéhez a Fiút, a vőlegényt, de őt is elutasították. Mi mást tehetett Isten? Elvétetett a menyegző lehetősége azoktól, akik hátat fordítottak a királynak, és azoknak adatott, akik igent mondtak hívására.
A menyegzői ruhát azonban nem adják ingyen. Nem elég szavakban igent mondani, meg is kell cselekedni mindazt, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy felvehesse a menyegzői ruhát. Isten örömét leli abban, hogy mindenét odaadhatja, de még jobban örül annak, ha az, akit megajándékozhat, nemcsak azt értékeli, amit kapott, hanem magára az Ajándékozóra is teljes figyelmét irányítja. Csak így tudja teljességgel megvalósítani Ura parancsát, de már nem csupán szolgai kötelességből, hanem, mert örömét leli benne. Igazán csak akkor lehet boldog az ember, ha Istennek ajánlja fel önmagát szabadon, szeretetből.
Ekkor tudja megélni minden ember önmagában, hogy őt az Isten menyegzői ruhába öltözteti. Még a legkeményebb télvíz idején is olyan ez a lélek számára, mint a kikelet, a tavaszi napsugár első ragyogása, mely felé a szirmukat bontogató, ki-bekandikáló virágok nevetve nyújtózkodnak, hogy elérjék, a madarak pedig, mint Istennek angyalai betöltik énekükkel az egész Mennyországot, és Isten boldogsága túláradóan járja át a lelkeket.
Valójában, ennek a csodának már egy kicsiny morzsája is felfoghatatlan egy teremtmény, egy kicsiny lélek számára, akinek maga az Isten vall szerelmet, és kéri meg a kezét a Fia számára. Mert minden szellemi teremtmény, aki elfogadja az Atya meghívását, és teljes lelkéből megcselekszi az Ő akaratát, mint teremtmény, Jézus menyasszonya, és fehér menyegzői ruhába öltöztetendő.
Ők a választottak, és a főbejáraton ünneplőben lépnek be a palota hatalmas csarnokába, ahol ünneplő és éneklő, Istent dicsőítő angyalkórus fogadja őket. Elhalványul emellett minden földi kincs, kitüntetés, és díj. Ami itt történik, felülmúl minden emberi képzeletet. Szépség, öröm, boldogság. A földön csak halvány visszfénye élhető meg annak a csodának, aminek itt Isten gyermeke részese lehet.
A földi siralomvölgyben belehalna abba mérhetetlen szeretetbe, ami itt fogadja a hazatérő vándort. Hogy is mondhatott le egykoron erről a boldogságról? Most már kár ezen bánkódni; hiszen újra itthon van, hazatért, és Jézus és a saját menyegzőjén van, otthon a Mennyországban.
A palotából kiszűrődő ünnepi zsivaj, messzire hallatszik, és kíváncsivá teszi azokat az embereket is, akik nemet mondtak a király meghívásának, de nemcsak a meghívást utasították el, az Ő akaratát, parancsát sem teljesítették, sem kötelességből, sem királyuk iránti szeretetből, vagy tiszteletből. Egy ember közülük besurran a palotába, hátha csurran-cseppen neki is valami a lakodalmi lakomából, abban bízva, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy nincs menyegzői ruhába öltözve.
Nagyon jól tudja, hogy nem mehet be a főbejáraton; hiszen a szolgák felismerhetik őt, és azonnal kidobják. Ezért, a hátsó kapunál, vagy ablakon próbál bejutni a palotába, így természetesen a fehér menyegzői ruhát sem veheti fel. Egy bármilyen más színű ruhában elvegyülni, és észrevétlen maradni a fehér ruhák tömegében lehetetlen; hiszen bárki számára rögtön szemet szúr, ha valaki kilóg a sorból. Mégis úgy tűnik, hogy semmi nem akadályozza meg őt, hogy jól belakmározzon; hiszen a fehér ruhás vendégek nem foglalkoznak vele, nem vesznek róla tudomást, annyira örülnek egymásnak, hogy észre sem veszik a közéjük vetődő idegent.
Egyszer csak nyílik az ajtó, és maga a király lép be a csarnokba, hogy szemügyre vegye az ünnepi sokadalmat. Éles szeme rögtön kiszúrja a betolakodót, és megszólítja:
A jóléthez, a gazdagsághoz könnyen hozzá lehet szokni. Eleinte örül az ember, hogy van egy király, egy vezető vagy gondviselő, aki szívén viseli övéinek a sorsát, és nem hagyja, hogy a rábízottak, alattvalói, övéi bármiben is szűkölködjenek, sőt, még törekszik is háláját kifejezni urának ezért. Ám, ha már természetessé válik számára, hamar elfelejti, hogy kinek köszönheti jólétét, és elfeledkezik arról, hogy háláját kifejezze érte. Mi több, nyűgnek, tehernek érzi, ha ura minden örömét továbbra is szeretné megosztani alattvalóival, övéivel, legalábbis azokkal, akiket övéinek gondol.
A megszólítottak azonban zaklatásnak, erőszakoskodásnak veszik uruk jóindulatát, és eleinte csak kifogásokat keresnek, hogy hagyja őket békén, majd egyre agresszívabbakká válva, rátámadnak uruk küldötteire, aki csak addig volt fontos számukra, míg szükségük volt rá.
Bizony, így vagyunk Istennel is. Amíg szükségünk van rá, sírva könyörgünk, rimánkodunk, hogy segítsen rajtunk, de amikor minden tökéletes, jól megy sorunk, akkor elfeledkezünk róla, hogy ezt is neki köszönhetjük, és rossz néven vesszük, ha közvetlenül, vagy valamelyik küldötte révén fel kívánja hívni magára a figyelmünket. Pedig Isten hívása soha nem öncélú. Nem az a fajta szülő, aki akkor érzi magát boldognak, ha magához láncolhatja gyermekét. Ellenkezőleg. Ő azért hív, mert a maga boldogságát akarja megosztani másokkal.
Jézus példabeszédében a király először azokat hívja, akiket hosszú éveken át elhalmozott. ajándékaival, de azok hálátlanul hátat fordítottak neki. Többször is próbálja őket a menyegzőre csalogatni, sikertelenül. Jogos tehát, a király felháborodása, hogy alattvalói – akik mindent neki köszönhetnek – visszaélnek jóindulatával, és csak az anyagi haszon érdekli őket, csak kapni akarnak.
A király nem mond le a fia esküvőjéről, a lakomáról, ezért másokat hív meg, olyanokat, akik nem részesültek ezt megelőzően az ő kegyeiben, ajándékaiban. Ezek az emberek nemcsak, hogy elfogadják a király meghívását, de szépen ki is öltöznek, és mindannyian szép fehér menyegzői ruhában vannak.
Honnan tudták ezek az emberek, hogy hogyan kell felöltözniük? Természetesen, ha az ember vendégségbe, vagy ünnepségre megy, az alkalomhoz illő ruhát veszi fel, megadva ezzel a tiszteletet a házigazdának és az ünnep méltóságának.
Itt azonban jóval többről van szó. Jézus példabeszédében felidézi azt az időszakot, amikor az Atya prófétái útján többször is megpróbálta egybegyűjteni népét, de az többnyire nem hallgatott rájuk. Megverte, elűzte vagy megölte őket. De a Mennyei Atya nem adta fel, elküldte népéhez a Fiút, a vőlegényt, de őt is elutasították. Mi mást tehetett Isten? Elvétetett a menyegző lehetősége azoktól, akik hátat fordítottak a királynak, és azoknak adatott, akik igent mondtak hívására.
A menyegzői ruhát azonban nem adják ingyen. Nem elég szavakban igent mondani, meg is kell cselekedni mindazt, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy felvehesse a menyegzői ruhát. Isten örömét leli abban, hogy mindenét odaadhatja, de még jobban örül annak, ha az, akit megajándékozhat, nemcsak azt értékeli, amit kapott, hanem magára az Ajándékozóra is teljes figyelmét irányítja. Csak így tudja teljességgel megvalósítani Ura parancsát, de már nem csupán szolgai kötelességből, hanem, mert örömét leli benne. Igazán csak akkor lehet boldog az ember, ha Istennek ajánlja fel önmagát szabadon, szeretetből.
Ekkor tudja megélni minden ember önmagában, hogy őt az Isten menyegzői ruhába öltözteti. Még a legkeményebb télvíz idején is olyan ez a lélek számára, mint a kikelet, a tavaszi napsugár első ragyogása, mely felé a szirmukat bontogató, ki-bekandikáló virágok nevetve nyújtózkodnak, hogy elérjék, a madarak pedig, mint Istennek angyalai betöltik énekükkel az egész Mennyországot, és Isten boldogsága túláradóan járja át a lelkeket.
Valójában, ennek a csodának már egy kicsiny morzsája is felfoghatatlan egy teremtmény, egy kicsiny lélek számára, akinek maga az Isten vall szerelmet, és kéri meg a kezét a Fia számára. Mert minden szellemi teremtmény, aki elfogadja az Atya meghívását, és teljes lelkéből megcselekszi az Ő akaratát, mint teremtmény, Jézus menyasszonya, és fehér menyegzői ruhába öltöztetendő.
Ők a választottak, és a főbejáraton ünneplőben lépnek be a palota hatalmas csarnokába, ahol ünneplő és éneklő, Istent dicsőítő angyalkórus fogadja őket. Elhalványul emellett minden földi kincs, kitüntetés, és díj. Ami itt történik, felülmúl minden emberi képzeletet. Szépség, öröm, boldogság. A földön csak halvány visszfénye élhető meg annak a csodának, aminek itt Isten gyermeke részese lehet.
A földi siralomvölgyben belehalna abba mérhetetlen szeretetbe, ami itt fogadja a hazatérő vándort. Hogy is mondhatott le egykoron erről a boldogságról? Most már kár ezen bánkódni; hiszen újra itthon van, hazatért, és Jézus és a saját menyegzőjén van, otthon a Mennyországban.
A palotából kiszűrődő ünnepi zsivaj, messzire hallatszik, és kíváncsivá teszi azokat az embereket is, akik nemet mondtak a király meghívásának, de nemcsak a meghívást utasították el, az Ő akaratát, parancsát sem teljesítették, sem kötelességből, sem királyuk iránti szeretetből, vagy tiszteletből. Egy ember közülük besurran a palotába, hátha csurran-cseppen neki is valami a lakodalmi lakomából, abban bízva, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy nincs menyegzői ruhába öltözve.
Nagyon jól tudja, hogy nem mehet be a főbejáraton; hiszen a szolgák felismerhetik őt, és azonnal kidobják. Ezért, a hátsó kapunál, vagy ablakon próbál bejutni a palotába, így természetesen a fehér menyegzői ruhát sem veheti fel. Egy bármilyen más színű ruhában elvegyülni, és észrevétlen maradni a fehér ruhák tömegében lehetetlen; hiszen bárki számára rögtön szemet szúr, ha valaki kilóg a sorból. Mégis úgy tűnik, hogy semmi nem akadályozza meg őt, hogy jól belakmározzon; hiszen a fehér ruhás vendégek nem foglalkoznak vele, nem vesznek róla tudomást, annyira örülnek egymásnak, hogy észre sem veszik a közéjük vetődő idegent.
Egyszer csak nyílik az ajtó, és maga a király lép be a csarnokba, hogy szemügyre vegye az ünnepi sokadalmat. Éles szeme rögtön kiszúrja a betolakodót, és megszólítja:
„Barátom, hogy kerültél ide, amikor nem vagy menyegzőre öltözve?” (Mt. 22: 12)
De az elnémul, mert nem jó szándék vezette ide, olyan előnyökhöz akart jutni, amelyek nem illetik meg őt. A király pedig szolgáival kidobatja őt a palotából a külső sötétségbe.
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hatol be, az tolvaj és rabló.” (Jn. 10: 1)
Mondja Jézus egy másik példabeszédében, de ez a példa nyugodtan beleilleszthető ebbe a környezetbe is, mert aki nem fogadta el a meghívást, és nem teljesítette Ura parancsát, mégis besurran a lakomára, hogy jól belakjon, ugyanúgy tolvaj és rabló, mert királyát és vendégeit akarta megkárosítani.
Ahogy fenn, úgy lenn. Ahogy a mennyben sincs kiskapu, hátsó bejárat, ahol be lehetne surranni, hanem mindenki, aki arra jogosult, csak a Mennyek Országának egyetlen kapuján léphet be, a földi országoknak is megvan a maguk határai, beléptető helyeik, ahol hivatalosan beléphet az adott ország területére az, aki erre jogosult. Ennek a jogosultságnak azonban, igen komoly feltételei vannak, amit el kell fogadnia mindenkinek, aki az ország területére be akar lépni.
Aki erre nem hajlandó, hanem kiskapukat, réseket keresve próbál besurranni, az tolvaj, rabló és gyilkos, mert szándékai is tisztességtelenek, ezért ki kell őt utasítani, ki kell dobni az országból. Ahogy a Mennyben nem létezik kiskapu, ugyanúgy nem lehet a földön sem. Ezért a Mennyből is, és a földi országból is kidobatik az, aki nem odavaló.
Isten országába minden ember személyre szóló meghívást kap Istentől. A boldogság és a jólét igen csábítóan hangzik, mégsem akar mindenki úgy boldog lenni, mint Isten. Van, aki továbbra is a maga boldogság-bódultság útját akarja járni, ugyanakkor részesülni akar a lakomából is.
Azt hiszi, hogyha nem a főbejáraton megy be, elrejti személyét, vagy eldobja iratait, akkor nem ismerik fel, és nem tehetnek vele semmit. De téved. Éppen azáltal leplezi le önmagát, hogy titkolódzik; hiszen, aki egyenes úton jár, annak nincs, mit titkolnia mások elöl, főleg a király, Isten előtt.
Akaratlanul is elárulja magát, aki rossz szándékkal közelít, és ahogy a király megkérdezte a besurranó embert, hogy mit keres a lakomán; hiszen nincs menyegzőre öltözve, ugyanígy megkérdezik majd tőle a földi országban is, hogy mit keres ott; hiszen nincs tartózkodási engedélye, igazolása róla, hogy ott lehet.
Csak az, aki elfogadja a király meghívását, és teljesíti az Ő akaratát, léphet be a király országába, és vehet részt a királyi menyegzőn és lakomán. Mert:
Ahogy fenn, úgy lenn. Ahogy a mennyben sincs kiskapu, hátsó bejárat, ahol be lehetne surranni, hanem mindenki, aki arra jogosult, csak a Mennyek Országának egyetlen kapuján léphet be, a földi országoknak is megvan a maguk határai, beléptető helyeik, ahol hivatalosan beléphet az adott ország területére az, aki erre jogosult. Ennek a jogosultságnak azonban, igen komoly feltételei vannak, amit el kell fogadnia mindenkinek, aki az ország területére be akar lépni.
Aki erre nem hajlandó, hanem kiskapukat, réseket keresve próbál besurranni, az tolvaj, rabló és gyilkos, mert szándékai is tisztességtelenek, ezért ki kell őt utasítani, ki kell dobni az országból. Ahogy a Mennyben nem létezik kiskapu, ugyanúgy nem lehet a földön sem. Ezért a Mennyből is, és a földi országból is kidobatik az, aki nem odavaló.
Isten országába minden ember személyre szóló meghívást kap Istentől. A boldogság és a jólét igen csábítóan hangzik, mégsem akar mindenki úgy boldog lenni, mint Isten. Van, aki továbbra is a maga boldogság-bódultság útját akarja járni, ugyanakkor részesülni akar a lakomából is.
Azt hiszi, hogyha nem a főbejáraton megy be, elrejti személyét, vagy eldobja iratait, akkor nem ismerik fel, és nem tehetnek vele semmit. De téved. Éppen azáltal leplezi le önmagát, hogy titkolódzik; hiszen, aki egyenes úton jár, annak nincs, mit titkolnia mások elöl, főleg a király, Isten előtt.
Akaratlanul is elárulja magát, aki rossz szándékkal közelít, és ahogy a király megkérdezte a besurranó embert, hogy mit keres a lakomán; hiszen nincs menyegzőre öltözve, ugyanígy megkérdezik majd tőle a földi országban is, hogy mit keres ott; hiszen nincs tartózkodási engedélye, igazolása róla, hogy ott lehet.
Csak az, aki elfogadja a király meghívását, és teljesíti az Ő akaratát, léphet be a király országába, és vehet részt a királyi menyegzőn és lakomán. Mert:
„Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”(Mt. 22: 14)