Jézus öröme
Lk. 10: 21-24 alapján
Jézus örömmel ad hálát az Atyának, mert mindazt, amit tanított, nem a bölcseknek és okosaknak nyilatkoztatta ki az Atya, akik magukat nagynak és tanítónak gondolják, hanem azoknak, akik az Atyánál tanultak, és nyitott szívvel fogadják be Jézust, vállalva ezért a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, a kicsiséget.
Minden olyan ember, aki megnyitja szívét Jézusnak, ebben a világban kicsinek és megvetettnek számít. Megalázzák, semmibe veszik, mert nem törtet, és nem gázol át másokon, hogy érvényesülhessen, nem erőszakoskodik másokkal, hogy célját elérje. A szűk kaput keresi, hogy lelki békéjét meglelje és megőrizze. Ez az a kisded nyáj, mely Jézust választotta, és kisebbségben van, az érvényesülni akarók, és hatalomra törekvők tengerében.
Kicsinyek, mert nem a tömeg tengerhullámával sodródnak tovább, hanem rábízzák magukat a gondviselő szeretetre, mely lecsendesíti a vihart, elsimítja a hullámokat. Kicsinyek, mert kevesen vannak, és kicsinyek, mert olyanok, mint a gyermekek, mindent úgy fogadnak el, ahogy Jézus mondja nekik.
Hiszen, amit Jézus mond, azt már hallották az Atyától; és Jézus sem mondhat mást. Jézusról az Atyára ismernek, mert ismerik az Atyát, szavaiból és tetteiből pedig tudják, hogy az Atyától jött. Csak az ismerheti fel Jézust, aki ezt megelőzően már tanult az Atyánál, és magába szívta az Atya tanítását. Jézus tehát, az Atyát nyilatkoztatja ki nekik, így, érthetővé válik számukra Jézus kijelentése, hogy: „Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Lk. 10: 22)
Vagy rövidebben megfogalmazva: „Aki engem látott, az Atyát is látta.” (Jn. 14: 9)
Istennek az az érdeke, hogy amint Ő a maga szintjén, úgy a teremtményei is a maguk szintjén megéljék azt a teljességet, amely Istennek a lényegéhez tartozik. Ennélfogva, ha Istennek a boldogságához nélkülözhetetlen az a teljesség, amely Őt, mint Istent jellemzi, és azt akarja, hogy gyermekei is a tökéletes boldogságot éljék meg önmagukban, akkor Istennek teljes önvalóját át kell adnia nekik ahhoz, hogy úgy lehessenek boldogok, amiképpen Isten is boldog.
Csak a teljesség birtokában ismerhető fel az Atya a teremtmények számára. Ahhoz azonban, hogy a teremtmények Jézusban felismerjék az Atyát, az Atyának mindent át kellett adnia Jézus számára is. Bármiféle hiányosság akár a teremtmények, akár Jézus irányában az Atya részéről, lehetetlenné teszi a teremtmények számára az Atya felismerését Jézusban.
Az Atya teljes önvalóját adta a Fiúnak, mindent átadott neki, és teljes önvalóját nyilatkoztatta ki szellemi teremtményeiben is, amikor Nála tanultak. Ennek következtében, azok, akik befogadták az Atya tanítását; tanításáról és cselekedeteiről felismerték Jézusban az Atya küldöttét, egyúttal, Jézusról az Atyára is ráismerhettek. Így, érthetővé válik számunkra Jézus azon kijelentése, hogy: „Aki engem látott, az Atyát is látta.” (Jn. 14: 9)
Jézust pedig sokan szerették volna látni. Mielőtt Jézus leszületett volna a földre, sok lélek vágyott rá, hogy részese lehessen, az Ő küldetésének, de nem születhettek le. Pedig olyan lelkek is voltak közöttük, akik valamikor Isten prófétáiként éltek, vagy királyok, akik Istent szolgálták, vagy csak úgy tekintettek Jézus születésére, mint olyan lehetőségre, amiben igazolhatják megtérésüket, még sem adatott meg számukra.
Sok lélek valóban kiváltságos alkalomnak érezte, hogy Jézussal együtt szülessen le a földre, és fel sem fogták ennek a lehetséges sorsvállalásnak az igazi súlyát. Istennek, bizonyára, sok mindent számításba kellett vennie, hogy kiválassza a megfelelő lelkeket. Mai szóhasználattal élve, ment a castingolás, és természetesen, mindenki a szerencsések közé akart tartozni. Hogy mekkora jelentősége van mindennek, azt maga Jézus igazolja, amikor tanítványaihoz fordulva kijelenti, hogy: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok.” (Lk. 10: 23)
Most bizonyára csalódottak azok a lelkek, akik nem lehettek közvetlen részesei Jézus földi küldetésének. Amikor színről-színre látjuk Istent, akkor természetesnek tűnik az a lelkesedés, amely a szellemi-lelkeket fűtötte.
De nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az anyagvilágba születés során, a szellemvilágban hozott mindenféle döntés a feledés homályába kerül, mert csak így lehetséges, hogy az ember a földi élete folyamán pártatlan döntéseket tudjon hozni az örök életére vonatkozóan. Nem emlékezhettek szellemvilágban hozott döntéseikre azok a lelkek sem, akik Jézussal együtt születtek le a földre. Ezért fordulhatott elő, hogy jó néhány lélek elbukott azok közül, akik a Jézus melletti tanúságtevés szándékával születtek le a földre.
A megtérés ugyanis egy igen hosszú, életeken át tartó folyamat annak ellenére, hogy a szellemi-lelkek már a szellemi létükben igent mondtak Jézusra, és a megtérés igazolásának szándékával születtek le a földre. A földön azonban sok mindennel kell szembenézniük, ami hatással van fejlődésükre, és nagyon sok esetben megnehezítik számukra az úton való haladást.
Ezért, bizony, előfordulhat, hogy megtévesztés, tévedés áldozatává válva, tisztán látás hiányában nemet mondanak Jézusra a földön. De ezek a lelkek fájlalják rossz döntésüket, mert ők nem azzal a szándékkal születtek le a földre, hogy ártsanak Jézusnak, vagy követőinek. Ezért újra és újra nekirugaszkodnak, hogy megtérésük komolyságát igazolják önmaguk előtt, amit azzal tudnak megtenni, hogy vállalják az ezzel járó jézusi utat.
Voltak azonban Jézus mellett olyan emberek is küldetése idején, akik nem buktak el, hanem Szentlélekkel újjászületve töltötték be szerepüket. A lélek sok későbbi szenvedését kerülték el azok, akik Jézus földi élete során a tanítványai lettek.
Voltak tehát, nyertesei annak, hogy Jézussal együtt születhettek le a földre, és vállalásukban helytálltak, de a végeredményt tekintve, azok sem nevezhetők veszteseknek, akiknek ez a nem mindennapi lehetőség nem adatott meg. Az, hogy kinek mennyi idő szükséges az újjászületéshez, és a végleges hazatéréshez Isten országába, nem Istenen múlik, hanem az emberen; hiszen Isten az első adandó alkalommal, amint megteheti, újjászüli gyermekét az örökkévalóságnak.
Az a lényeg, hogyha komolyan vesszük Jézus ama kijelentését, hogy: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” (Jn. 12: 32), akkor végtelen a mi örömünk, mert Jézusé vagyunk, és előbb-utóbb mi is annak a Mennyországnak az örökös lakói leszünk, amely nekünk Jézus által előkészített otthonunk.
Amiatt pedig, hogy Jézus földre jötte után kétezer évvel még itt kell élnünk a földön, ne szomorkodjunk! Bár, ha Jézus nincs is közöttünk hús-vér emberként, az ő örömét, hogy mindezeket az Atya csak a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki, nap, mint nap, mi is megélhetjük. Mert mindazok, akik hallgatják Jézust, és megvalósítják az Ő akaratát; kicsinyek, Isten gyermekei, akik látják és hallják Istent, aki bennük él, és Akiben ők is élnek.