Vita a farizeusi hagyományokról

Az ősök hagyománya, és Isten parancsainak betartása, illetve be nem tartása, bizony, sokszor kerül összeütközésbe egymással. Jelen esetben szintén párhuzamot lehet vonni a Mt evangéliumának vonatkozó igerészével, mely szerint a farizeusok számon kérik Jézustól, hogy tanítványai miért nem tartják magukat a hagyományokhoz?

Mk leírásában ugyancsak nem derül ki látogatásuk valódi célja, és kérdésüket is csak az után teszik fel, hogy látják, hogy a tanítványok mosatlan kézzel esznek. Jézus azonban így válaszol Mt szerint:

„Hát ti miért szegitek meg Isten parancsait hagyományotok kedvéért?”

Ezzel valójában, rájuk olvassa, hogy többre tartják saját emberi törvényeiket Isten parancsainál. Lk-nál részletekbe menően felsorolja minden bűnüket, Mk-nál viszont Izajás próféta szavait hozza fel ellenük, hogy:

„Ezt mondja az Úr: Ez a nép csak a szájával közeledik hozzám, és csak az ajkával dicsőít, a szíve azonban távol van tőlem, úgyhogy istenfélelmük csak emberi parancs követése, amit betanultak,” ( Iz 29:13)

Képmutatóknak nevezi a farizeusokat. Isten parancsának megszegését hozza fel példának, hogy Istennek tett fogadalmukra hivatkozva kibújnak szüleik és mások segítésének felelőssége alól.

Ezután magyarázza el Jézus, hogy nem az szennyezi be az embert, ami belemegy, hanem, ami kijön belőle. A mosatlan kéz csak a testet érinti, s ha meg is mossák, attól még a szellemi-lélek tisztátalan marad, mert szívből merít a száj, és a tisztátalan gondolatok a szívből fakadnak, melyek végül a szájat elhagyják. Ezek szennyezik be az embert, mert magát a lelket érintik.

Nem derül ki ugyan, hogy a farizeusok mit feleltek erre, de Mt leírása szerint a tanítványok felhívják Jézus figyelmét a farizeusok megbotránkozására, ami az ő szempontjukból természetes reakció volt; hiszen éppen Istenre hivatkozva tartják fenn a hagyományaikat, és Jézus ezt sértette meg a szemükben.

Amikor a tanítványok kérdezik Jézust a példabeszéd értelméről, melyben arról beszél a népnek, hogy mi teszi tisztátalanná az embert, akkor szavaiban a türelmetlenség és csodálkozás keveredése érezhető.

Aztán, mégiscsak elmagyarázza nekik, sőt, hogy még érthetőbb legyen számukra, fel is sorolja azokat a bűnöket, melyek a szívből fakadnak: irigység, káromlás, hamis tanúság, házasságtörés, kicsapongás, kevélység, lopás, csalás, gyilkosság, stb. Ezek a bűnök az ember lelkét érintik, az örök életét, mert a szív indulatából fakadnak.

Kívülről soha nem szennyezheti be magát az ember, legfeljebb piszkos lesz, de ami belülről piszkítja be az embert, azt nem lehet kívülről lemosni semmilyen vízzel. Csak belülről kifelé haladva képes az ember megtisztulni. A szívét kell megújítania! Így az az ember, aki belül tiszta, legyen kívül bármilyen piszkos is, Isten előtt tisztának számít.

Egy embert nem a külsőségek határoznak meg, hanem, hogy a szívéből mit hoz elő. Aki csak a külső tisztaságra figyel, nem látja meg saját benső tisztátalanságát, vagy éppen az a célja, hogy azt elrejtse mások elől. Ezzel megtéveszt másokat.

A farizeusok, a hagyományok őrzésének hangsúlyozásával félremagyarázzák Isten parancsait, megtévesztik azokat, akik tudatlanságuk, hiszékenységük miatt rájuk hallgatnak, és engedelmeskedve a tekintélynek, követik őket.

Magukat vakká teszik, és azok is, akik abban a hitben élnek, hogy az írástudók az Isten törvényére, és annak megtartására tanítják őket, maguk is vakok maradnak. Így vak vezet világtalant. A képmutató farizeusi lelkület elrejti önmaga elől Isten országának kulcsait, és másokat is megakadályoz annak meglelésében, hogy bejuthassanak általa Isten országába.

Ez a fajta farizeusi lelkület bárkit képes megfertőzni ma is. Eredetileg a farizeus név a héber Parusium szóból eredt, és azt jelenti, hogy elkülönülő. Eredeti célja az volt, hogy a vallási tisztátalanságoktól elkülönítsék magukat, és értelme a Tóra parancsainak teljesítése volt.

Később a változó körülményekhez igazították, alkottak újabb törvényeket. Mivel egyre kevésbé lehetett a törvényeket betartani, ezért mindig úgy alakították ezeket, hogy megtalálják maguk számára a kibúvókat alóla, ám, mégse sértsék meg az eredeti törvények betűit. Igyekeztek a hatalmukat bebiztosítani. A Talmud így ír erről:

„Nagyobb jelentősége van az írástudók szavának, mint a Törvénynek. Éppen ezért nagyobb rossz az írástudók szavával szembekerülni, mint megszegni a Tóra szavait.” (Sanh. 11, 3.)

Az előírásokat képtelenség volt betartani, a Tízparancsolat egyre inkább elhomályosult, és vele együtt a szimbolikus szolgálattal jelképezett igazságok is. Betemette őket az emberi hagyományok és rendeletek halmaza. Akik igazán vágytak Istennek szolgálni, és akik megpróbálták megtartani az egész törvényt, ahogy azt a papok és vezetők parancsolták, azok súlyos teher alatt nyögtek. 

A farizeusok maguk ebből semmit nem vállaltak fel, sőt, még jobban nehezítettek rajta, valahányszor visszaéltek befolyásukkal, és erre éppen az Isten törvényeit használták fel. Az emberek feletti hatalmuk fenntartása érdekében, magatartásuk egyre inkább álszentté, képmutatóvá vált.

Elhitették az emberekkel, hogy fontosabb Istennek ajánlani javaikat, mint segíteni embertársaikon. Ennek érdekében úgy változtattak a törvényen, amint az olvasható például a Mt 15, 5-6-ban, melyben Jézus rámutat képmutatásukra:

„Annak, aki azt mondja apjának vagy anyjának, hogy amivel segíthetnék rajtad, az áldozati ajándék -, nem kell segítenie többé apját és anyját. Ezzel hagyományotok kedvéért kijátsszátok az Isten parancsát.”

Azt hiszem, így már érthető, hogy a farizeus kifejezés eltávolodva eredeti céljától és jelentésétől, miért kapott pejoratív jelentést, és lett a képmutatás szimbóluma az évszázadok folyamán.

Ezzel a farizeusi képmutató magatartással ma is találkozhatunk különféle csoportokban, közösségekben, amikor azok egyes tagjai szavakban ugyan a csoport, közösség eredeti célját, értelmét hangsúlyozzák, de tetteikben valójában saját pozíciójukat, befolyásukat, hatalmukat kívánják megerősíteni mások ellenében. Nem véletlenül mondja Jézus a Mt 23, 3-ban, hogy:

„Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.”

Ám, manapság már azon is el-el lehetne gondolkodni, hogy amit mondanak, követhető-e, és nem valami csalafintaság van mögötte.

Vigyázzunk tehát, hogy ne essünk a farizeusi képmutatás csapdájába, ám, ettől csupán a kellő alázat óvhat meg bennünket.