Csütörtök, 2017 December 14, 10:55:15Üdvözöllek Vendég
Regisztráció | Belépés
RSS
Utolsó Idők Evangéliuma
hóesés
Honlap-menü
Belépés
Keresés
Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Barátaink:
  • Ingyenes honlap létrehozása
  • uCoz közösségi fórum
  • Ingyenes online játékok
  • Oktatóvideók
  • A legjobb uCoz-os weboldalak
  • MIATYÁNK

    Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

     

    A Miatyánk imádságnak ez a sora több mint egyszerű kérés ahhoz, hogy itt a Földön élni tudjunk. Isten tudja, hogy az embernek szüksége van táplálékra ahhoz, hogy az anyagvilágban egyáltalán létezni tudjon. De ez a fohász nem csupán a fizikai táplálék igényéről szól, hanem egy olyan ígéret beteljesítésének visszaigazolásának reménye, amelyet előzőleg az ember tesz meg Isten irányában.

    Az ígéret pedig az ember részéről az, hogy mindent megtesz azért, hogy Isten királysága egészen a Földi világig is kiterjedjen. És ahogy a munkás méltó a maga bérére, úgy legyen áldás az ember tevékenykedésén is. Vagyis nem csupán a munkálkodás eszközei álljanak számára rendelkezésre, hanem részesedhessen munkájának gyümölcseiből is olyan mértékben, amilyen mértékben részt vesz az Isten akaratának megvalósulásában itt a Földön.

    Az áldás tehát, nem csak egy kereszt rajzolása az ember homlokára, hanem, hogy Isten az embert megjutalmazza annak lehetőségével, hogy a maga által ültetett fa gyümölcseiből ehet, hogy miközben Isten ügyében serénykedik, lelkében és szellemében gazdagodik, dicsőséget hirdetve Istennek, és saját és mások javát szolgálva.

    Mert minél inkább képes az ember Isten akaratának eleget tenni a maga szabadsága körén belül, annál inkább képes megélni Isten áldását a maga életében, melynek következtében az ember lelkében igény erősödik fel, melyet Istennek oly módon fejez ki, hogy amint cselekszik az Ő akarata szerint, úgy szálljon Isten áldása az életére,  hogy mindig legyen ideje, és mindig tudjon Isten akarata szerint élni.

    …És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi
    is
    megbocsátjuk az ellenünk vétkezőknek!

     

    A Miatyánknak ez a sora feltétlen bizalmat ad az Isteni törvényeknek, és elismeri azok igazságosságát és jogosságát, helyesen ismerve fel Isten természetét. Ezért az ember nemcsak elfogadja, hanem magáévá is teszi, hogy csak akkor számíthat Isten részéről is megbocsátásra, ha ő maga is szüntelenül gyakorolja a megbocsátást, mint a szeretet természetéből fakadó megnyilvánulását. Tehát, előbb az embernek kell megbocsátania embertársának azt, amivel ellene vétkezett.

    Bár, a megbocsátás mindenképpen fontos annak, akinek megbocsátjuk az ellenünk elkövetett rosszat, még fontosabb számunkra, akik a másiknak megbocsátjuk azt. Mert igazi benső békéje nem annak van, akinek megbocsátják bűneit, hanem, aki teljes szívéből, lelkéből képes megbocsátani, a megbocsátás ugyanis a szeretet leginkább lelket építő formája.

    Csak az képes igazán megbocsátani, akiben a szeretet valóságosan él. Ezért, aki ily módon szeret, az lelkében megtisztul. Hatékonyabban, tisztultabban képes megélni önmagában Isten szeretetét, irgalmát. Vagyis képes lesz megbocsátani önmagának.

    Az önmagunknak való megbocsátás és a másoknak való megbocsátás teljes mértékben egyenrangú, tehát nem lehet rangsorolni közöttük. Csak az tud megbocsátani másoknak, aki meg tud bocsátani önmagának, és csak az tud megbocsátani önmagának, aki képes megbocsátani másoknak.

    Az önmagunknak megbocsátás nem a felelősség áthárítását, a bűn elfojtását jelenti. Az önmagunknak történő megbocsátást is meg kell előznie az őszinte bűnbánatnak, bocsánatkérésnek, amit Istennek meg kell vallanunk mindannak ellenére, hogy Isten tökéletesen ismeri vétkeinket. A bűnbánatra és bocsánatkérésre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, mert csak ezáltal tisztíthatjuk meg lelkünket a reá rakódott salaktól.

    E tisztulás által, nem csak azt láthatjuk tisztábban, hogy mit rontottunk el, hanem, hogy mit kell tennünk. E józan tisztánlátás a jele Isten megbocsátásának, és ezt a bennünk történő változást felismerve, nekünk is meg kell megbocsátani magunknak.

    Isten nem tud nem megbocsátani, csak az történhet, hogy a bűnbánó a bűnbánat állapota helyett bűntudatban él, amely meggátolja őt Isten megbocsátó szeretetének befogadásában. Ezért, bár az Isten megbocsát, még sem tudja szeretetét a bűntudatban élővel megosztani. Erről nem Isten tehet, nem az Ő hiányossága, mert az Ő szeretete töretlen, és teljes a bűntudatban élő irányában is. Csupán annak lelki ajtaja marad zárva a megbocsátó szeretet előtt.

    Valójában nem hisz abban, hogy Isten megbocsátott neki. Ezért nem tud megbocsátani magának sem, és természetesen másnak sem. Csak az képes az Isten megbocsátó szeretetének tisztánlátására, aki valóban elhiszi, hogy Isten megbocsátott neki, és képes azt befogadni is.

    Tulajdonképpen, már a bocsánatkérés pillanatában kitárt, meztelen lélekkel közeledik Istenhez, és nem csak arra vágyik, hogy Isten megbocsásson neki, hanem hogy átélhesse az önmagának való megbocsátás benső békéjét. Ami természetesen arra kell, hogy ösztönözze, hogy ő ugyanígy bocsásson meg azoknak, akik ellene vétettek.

    Aki nem tud, vagy nem akar megbocsátani, az a lelkében, valójában, önmagával szemben szeretetlen, és elzárja önmaga elől Isten megbocsátó szeretetének befogadásának lehetőségét. Nem élheti át Isten megbocsátását, noha Isten mindenkor teljes szeretetét árasztja rá, de csak annyiban képes azt befogadni, amennyiben benne is él a megbocsátó szeretet. Mert úgy bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!

    És ne vígy minket a kísértésbe,
    de szabadíts meg a gonosztól!

     

    Ne vígy minket kísértésbe”, szól az ember Istenhez, mintha Isten kísértené meg őt, és taszítaná a bűnbe. Pedig erről szó sincs. Minden rossz egy elrontott jó. Nem Isten műve a bűn, Ő csak megengedi, lehetővé teszi annak létét. Az ember szabad akaratot kapott, így az ő felelőssége, hogy miként használja fel azt az erőt, melyet Isten reá bízott.

    Egyetlen erő létezik, és nincs jó erő és rossz erő, csak ugyanannak az erőnek a két pólusa. Pozitív és negatív, de nem lehet azt mondani, hogy a pozitív pólus a jó, és a negatív pedig a rossz, mint ahogy a Napra sem lehet mondani, hogy jó, csak azért mert ő a pozitív princípium, a Hold pedig a rossz, mert ő a negatív princípium. Mint, ahogy a férfira és a nőre sem lehet önmagában azt állítani, hogy bármelyikük jó vagy rossz.

    A pozitív és negatív energia a Teremtésben nem egymás ellen dolgozó, hanem egymást kiegészítő és segítő erők. Mindegyikre szükség van a létezéshez, és nemcsak a Teremtésben, hanem Istenben is. Valójában, helytelen bármelyiket pozitívnak vagy negatívnak nevezni. Van egy erősebb, markánsabb, nehezebb, lefelé húzó, és van egy másik, lágyabb, finomabb, könnyebb, felfelé vivő pólus.

    Baj akkor történik, ha ezt az ember nem megfelelően használja fel, és az egyensúly felborul. Ha ez tudatos cselekedet az ember részéről, akkor bűnt követ el, ha nem szándékos, akkor a hiba helyrehozásához segítséget kérhet a magasabb szférákból, Angyaloktól, Istentől. Isten tehát, nem kísért meg senkit, de fenntartja a bűn lehetőségét, hogy az ember akár ellene is dönthessen.

    Ha viszont, az ember komolyan gondolja Isten megismerését, és valóban meg akar felelni annak a szeretetnek, amelyet Isten belé ültetett, akkor tudatosan törekszik arra, hogy lehetőségei szerint kerüljön minden olyan körülményt, ami eltávolíthatja őt a Szeretet-forrástól. Ehhez kérve Isten segítségét: erősíts meg minket, hogy kísértésbe ne essünk, hogy ne tegyünk olyasmit, ami eltávolít minket Tőled! Óvj meg minket attól, hogy tévutakra térjünk!

    Amennyiben, sorsa mégis bűnös körülmények közé veti, Istenben vetve minden bizalmát, képessé válik arra, hogy Isten belé vetett emberségét minden körülmények között megőrizze. Mert a MIATYÁNK imájának e mondata úgy is értelmezhető, hogy óvj meg bennünket azokban a kísértésekben, melyekben rajtunk kívüli okok miatt kénytelenek vagyunk élni, és reánk hatni akarnak.

    Nem minden kísértés a pillanat műve, van, ami olyan körülmény, amit az ember valamilyen oknál fogva, nem tud kikerülni. Például, beleszületik. Ilyenkor ugyanúgy kérheti Isten segítségét, hogy óvja meg őt a kísértésektől.

    A”De szabadíts meg a gonosztól” mondatban a „de” szócska egyértelműen jelzi az előző mondattal való szoros kapcsolatot, ám e kérés nem azt a célt szolgálja, hogy Isten olyasmit tegyen, ami az ember dolga. Nem Isten dolga, hogy arrébb tegye az utunkban levő követ, nehogy beleüssük a lábunkat. Isten azt mutatja meg, miként kerülhetjük ki; hiszen a mi érdekünk, hogy ne üssük meg magunkat benne. Isten azt tanítja meg, hogy a kő kemény, és nem arra való, hogy rugdossuk, mert az nem a kőnek, hanem nekünk fog fájni.

    Ezért, Isten nem taszíthatja el előlünk a bűnt, a gonoszt, viszont megtanítja, hogy miként ismerhetjük azt fel, hogyan kerülhetjük el. Így tanulhatunk meg felelősséget vállalni tetteinkért, önmagunkért. Ehhez pedig meg kell ismerni Istent, az Ő szeretet-törvényét. Csak egyedül Isten lehet a mérce ahhoz, hogy a bűnt, a rosszat képesek legyünk helyesen felismerni, mert csak az ismeri fel helyesen, aki a szeretetben is helyesen mozog. Isten tehát, azzal szabadítja meg az embert, hogy Igéjével utat mutat, mert csak a Szeretet képes legyőzni a gonoszt, és elvenni annak erejét.



     

    1. oldal  2. oldal