A sziklára épült ház

Jézus példabeszéde a sziklára épült házról a Hegyi beszéd lezárása. Tanítása gondosan összehangolt, egymásra épülő elemekből áll, vagyis, nem véletlen, hogy éppen ez a hasonlat a Hegyi beszéd záró mozzanata, mely mindent magába foglal, és kitűnően jeleníti meg az életet.

Bármibe is kezd az ember, csak akkor őrizheti meg a stabilitását, ha megfelelő alapra épít. Ahogy egy ház építéséhez stabil alapra van szükség, hogy képes legyen ellenállni a viszontagságoknak, és ne dőljön össze az első vihar hatására, az ember lelki-szellemi fejlődésének is erős, stabil alapra kell épülnie, különben nem tud megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amelyekkel nap, mint nap szembe kell néznie!

Aki a Hegyi beszédet figyelmesen végighallgatta, és magába zárta, az bizton levonhatja azt a következtetést, hogy nem létezik számára más biztos alap, amire építhet, csak egyedül Isten. Miért mondhatta Jézus, hogy aki hallgatja szavamat és tettekre váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette házát?

Jézus tudatosan képviselte azt, ahonnan jött, így pontosan tudta azt is, hogy mit mond. A tanítványok ugyan megvallották neki, hogy az Élő Isten Fiának tartják Őt, valójában nem fogták fel ennek mélységét. Jézus, amikor kijelenti fenti szavait, valójában az emberi sokaság előtt vallja meg, hogy Ő ennek az alapnak, az Istennek a megtestesülése.
 
Soha egyetlen ember sem mondhatja el magáról, hogy aki őt hallgatja, és ráépít, sziklára épít. De nem azért, mert nem szabad, hanem, mert lehetetlen. Ilyet csakis Isten állíthat. Az Isten az alapja mindennek. Minden, ami létezik, Ő hozta létre, teremtette meg, belőle származik. A Teremtés előtt nem volt semmi, csak egyedül Isten. Mit jelent ez? Azt, hogy Istennek — mivel rajta kívül semmi nincs —, nemcsak mindazon tulajdonságok összességével kell rendelkeznie, amelyek létének feltételei, hanem az e tulajdonságokat összefogó, összehangoló törvényszerűséggel is.
 
Csak egyetlen törvény képes a különböző tartalmú, ám mégis azonos minőségű jellegeket kibontva, tulajdonságként egybefogni, összehangolni, és egész egységként működtetni, a Vonzás  Törvénye. A tulajdonságok összessége és a Vonzás Törvényének összehangolt működése határozza meg az általuk létrehozott létező minőségét és természetét.

Ha tehát, azt állítjuk, hogy Isten Szeretet, akkor Istennek a szeretettel összeegyeztethető tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint pl. türelem, jóság, kedvesség, irgalom, stb. Ám, a tulajdonságok összessége még nem elegendő, hogy Isten, mint egység létezzen, mert ehhez még szükség van a tulajdonságokat mozgásba- és egymással reakcióba hozó törvényszerűségre is. Ez a Vonzás Törvénye.
 
Vagyis Isten a szeretetre jellemző tulajdonságok, valamint az azokat működtető, és egymással harmóniába hozó Vonzás Törvénye által az, aki, de csak, ha minden egyes tulajdonságával külön-külön, és az azokat éltető törvényszerűséggel is eggyé válik, azonosul. Így lesz Isten a Tökéletes Abszolút Létező; a Jóság, a Türelem, az Irgalom, a Szeretet.

Istennek, mint egyedüli Abszolút Létezőnek egy olyan, a létét meghatározó stabil alappal kell rendelkeznie; amellyel azonos, egy; hiszen nem támaszkodhat a létét fenntartó, és természetét meghatározó Önmagán kívül álló erőre. Isten alapja csakis Önmaga lehet, és így, mint Abszolút Létező, Ő mindennek a kezdete, az Alfa. Minden belőle indul ki, és mert egyedüli tökéletesség, mindennek arra az alapra kell épülnie, ami Istennek nem csak sajátossága, de egy vele.
 
Isten csak Önmagára képes teremteni. A Szeretetre a Vonzás Törvénye által. E törvényszerűség révén lesz a Szeretet maga az Élet, és Teremtő Erő. Lehetetlen, hogy ami a Teremtésben van, de maga a Teremtés is, más törvény alapján létezzen és működjön, mint Isten. Ezt még Isten sem tudja megtenni.

Senki nem képes saját lényével ellentétes módon teremteni; hisz bármit is hoz létre, önmagát viszi bele, kötődik hozzá, attól leválni nem tud, mert műve az alkotó, a teremtő akaratát, természetét hordozza. Vagyis a teremtménynek a maga tökéletességi szintjén ugyanúgy kell viselkednie, mint teremtőjének a maga szintjén.

Ha ez a kötődés a Teremtő és teremtménye között megszűnne, a teremtmény nem lenne képes továbbhordozni Teremtője természetét, és gyakorlatilag, megszűnne létezni. Ez azonban ellent mondana a Teremtő, jelen esetben, Isten tökéletességének és természetének, ezért Isten részéről a teremtmény létét megszüntető leválás soha nem történhet.

Istent, amikor létrehozza a Teremtést, az a szándék vezérli, hogy olyasmit teremtsen, ami méltó hozzá, és képes visszatükrözni az Ő akaratát, természetét. Ezért a szellemi lények jelenléte a Teremtésben szükségszerű, de nem azért, mert az ember olyan csodálatos, hanem, mert a Teremtés csak akkor tud bizonyságot tenni Isten természetéről, ha vannak benne olyan, tudatosságra teremtett szellemi lények, akik legalább csírájában, magukban hordozzák azt a képességet, hogy úgy tudnak szeretni, mint Isten.
 
Ezt a képességet a szellemi lényeknek, fejlődésük során maguknak kell megtanulni kibontani, és megfelelő módon használni. Isten részéről a szeretet nem ösztönös, spontán reakció, hanem nagyon is tudatos. Mivel Isten természete sem kívülről ráerőszakolt magatartásforma; hiszen minden kényszeredetten fenntartott tulajdonság a maga tökéletlenségéről árulkodik, ez pedig ellentmondana Isten tökéletességének, ezért Istennek természetszerűleg szabadnak kell lennie minden külső és belső kényszertől. E szabadságot csak tudatosan lehet megélni, ami magában hordozza a szabad akarat döntési felelősségét is.

Így hát, ahhoz, hogy a Teremtés minden kétséget kizáró módon tudjon tanúságot tenni Isten természetéről, a szellemi lényeknek is rendelkezniük kell a tudatos, szabad akarat képességével, ami magától értetődően jelenti a felelős döntés szabadságát. A szabad akarat azonban, csak akkor érvényesülhet, ha a szellemi teremtmények számára választási lehetőséget biztosít. Ugyanakkor a Teremtés csak akkor tudja híven visszatükrözni Istent, ha a  szellemi  lények, szabad  akaratuk  döntési  felelősségük  tudatában,  Teremtőjük  szándéka  szerint  élnek,  mivel Isten  minden  szellemi  lényt  Önmaga  boldogságára  teremtett. 
 
Ezért a szellemi lények szabad akaratuknak köszönhetően dönthetnek ugyan Isten mellett és ellen, alapvetően csak Istenben képesek a teljes boldogságra. Amikor egy szellemi lény Isten ellenében dönt, lemond arról a biztos, szilárd alapról, amelyet addig Isten biztosított számára, és az önmaga által elképzelt, s teremtett alapra építi életét. Ez azért ítéltetett bukásra, mert a szellemi lélek, Isten természetéből adódóan, magában hordozza azt a „biztonsági horgonyt”, ami, mint teremtményt a Teremtőjéhez köti, mivel létminőségi korlátoltsága miatt képtelen Tőle független teljes értékű életet élni, noha téves helyzet felfogása következtében, éppen ettől a függőségtől akart leginkább szabadulni.

Isten tehát, hogy a Teremtést saját, Istenségében és Szellemében megnyilvánuló természetében részesíthesse, minden szellemi teremtmény számára biztosítja a szabad döntés lehetőségét, ugyanakkor, gondoskodik róla, hogy a szellemi-lélek a szabad akaratából fakadó hibás döntése következtében se veszhessen el számára örökre. Isten számított rá, hogy szellemi teremtményei a szabad akaratuk révén dönthetnek ellene, hogy a maguk útját járják, ugyanakkor, saját isteni természetéből fakadóan, meg kellett adnia teremtményei számára, a Hozzá való visszatalálás lehetőségét.
 
Ezért minden szellemi teremtmény, csírájában magában hordozza azt a képességet, hogy ön- és Istenismeretre jusson, Istenhez hasonlatossá válhasson, azaz, Isten boldogságára való teremtettségénél fogva, szellemi teremtményi szinten úgy tudjon szeretni, mint Isten.

Azonban a szellemi-lelkek csak azt az Istent ismerhetik fel, akinek szellem jellegének teljességét, legalább csírájában, magukban hordozzák. Ugyanis a szellemi-lelkek sem képesek felismerni olyan Istent, akinek szellemi tulajdonságai nincsenek jelen bennük. Mi több, szeretni sem képesek úgy, mint Isten, azok hiányában, így Isten szeretetét sem tudják megélni önmagukban, és tettekben sem tudják megvalósítani.
 
A szellemi lényeknek ahhoz, hogy a maguk teremtményi szintjén Istennel egységben lehessenek, legalább csirájában, magukban kell hordozniuk Isten természetét, melynek tulajdonságait a maguk számára meg kell tanulniuk kibontani! E tulajdonságok kibontása abban rejlik, hogy a szellemi-lelkek mindjobban megismerve Istent, egyre tudatosabban kezdenek Isten természete szerint viselkedni, azaz, tettekre váltják Isten akaratát.

Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy amennyiben nem váltják tettekre Jézus szavait, nem tudnak egységben maradni Istennel, nem tudják megélni önmagukban Isten szeretetét, és természetesen, szeretni sem tudnak úgy, mint Isten; hiszen tettek hiányában, nem képes bennük megnyilvánulni Isten természete.

A Teremtés az Ős-szellemiségtől a Szellemiségen át az Anyagvilágig különféle létminőségeken, szinteken megy keresztül, és minél távolabb jut a Forrástól, annál több a zavaró körülmény, minél közelebb van Hozzá, annál tisztább, ragyogóbb. Ezért azok a szellemi lények, akik a Szellemiség magasabb szintjén élnek, tisztábbak, ragyogóbbak, mint az alsóbb régiókban élő társaik, akiknek számtalan zavaró körülménnyel kell megbirkózniuk.
 
Természetesen, a tiszta szellemek azért olyanok, amilyenek, és képesek ezen a magas szellemi szinten élni, mert már magától értetődően, összhangban élnek Istennel. Míg azok, akik a Teremtés távolabbi zugaiban élnek, és elfordultak Istentől, beszennyezték magukat, csak a hozzájuk hasonlóan szennyezett lélek-ruhájú társaik között tudnak megmaradni.

Ennek azonban nem kell örökre így lennie. Isten ugyanis utánanyúlt eltévedt gyermekeinek, és megmutatta a hazatérés módját. Ha a szellemi-lelkekben megvan az a kellő alázat, hogy befogadják az Igét, és elindulnak azon az úton, mit az Isten Fia eléjük élt, akkor saját életükben tapasztalni fogják, hogy nem csak tisztulnak, és jobban megismerik Isten igazi lényét, hanem egyre közelebb jutnak azokhoz a szellemi testvéreikhez, akik a szellemiség magasabb szintjén, Isten boldogságát élhetik meg önmagukban.
 
Ez egyben nem csak azt jelenti, hogy Isten a kezdet, az Alfa, hanem a Vonzás  Törvénye révén a vég, az Omega is; hiszen előbb-utóbb mindennek vissza kell térnie oda, ahová tökéletességében rendeltetett.

Ezért, a hasonló hasonlót vonz elve mind Istenre, mind a Teremtés egészére érvényes. Jézusnak, aki az Atyától érkezett az Anyagvilágba, a Földre, hogy elhozza az emberiségnek a szabadulást, küldetése végén, az Atyával való egylényegűsége folytán, az Atyához kellett visszatérnie.
 
A szellemi lelkek sorsa is az, hogy bejárva a fejlődés útját, végül érett, tiszta, ragyogó szellemként éljenek a szellemi magaslatokban, abban az Isten általi boldogságban, melyre eleve teremtve lettek. Hosszú és keserves az út, de előbb-utóbb minden szellemi lény megérti, hogy hol a helye, hogy Isten nélkül homokra épít, és elveszti maga alól a talajt, mert Isten nélkül építkezni olyan, mintha kihagynánk azt a létfontosságú alapot, ami a házunk biztonságát, ellenállását garantálná a viszontagságokkal szemben.

Az emberi szellem számára, Isten boldogságára való teremtettségénél fogva nincs más alap, mint Isten; hiszen Isten az embert arra az alapra teremtette és állította, mely Istennek is alapja, vagyis  Önmaga. Senki és semmi nem képes megmaradni más alapon, mint amire teremtve, alkotva lett.