Jézus és tanítványai a Kidron-patakon túlra mennek. Csak János említi meg, hogy hol van pontosan a Getsemáne-kert, ahová Jézus a tanítványaival elvonult a vacsora után. Gyakran megfordulhattak itt, mert Júdás is jól ismerte ezt a helyet, ugyanis ide vezette a római katonákat, és a farizeusok szolgáit. Fegyverekkel és dorongokkal érkeztek, mintha egy közveszélyes bűnöző  elfogására  készülnének.

Noha, olyan eseményről van szó, amely sajnálatos módon természetes velejárója, következménye Jézus működésének, mégis különös az a szóhasználat, amit Júdás ajkára ad a négy evangélista. E szavakat ugyanis hallania kellett annak, aki lejegyezte őket; hiszen Júdás a későbbiekben ezt már nem tehette meg. A tanítványok ezt megelőzően mélyen aludtak. Emlékezzünk csak arra, hogy Jézus megfeddi őket, amiért nem bírnak virrasztani vele. Mikor ébredtek fel? Valószínűleg, már ott volt Júdás a katonákkal, és a tanítványok a zajra riadtak fel.

Hallhatták Júdás szavait, melyet a katonák vezérének mond, hogy: "akit megcsókolok, azt fogjátok el.”? Ezt a mozzanatot a négy evangélista különbözőképpen írja le. Ez azt feltételezi, hogy egy más szemtanú elmondása alapján jegyezték le ezt a pár perces eseményt. Így is nagyon szembeötlő az az eltérés, ami Lukács evangéliuma, és a másik három között van.
 
Lukács ugyanis olyan szavakat, kifejezéseket használ, amelyek a másik három evangélistánál ebben a részben egyáltalán nem szerepelnek. „csókkal árulod el az Emberfiát?” – mondja Jézus Júdásnak. A csók volt az a jel, amelyről tudták a katonák, hogy kit kell elfogni. Éjjel volt, sötét. A katonák nem látták a sötétben, kit kell elfogniuk, így csak Júdásra hagyatkozhattak.

Érdekes, hogy János egészen másképpen írja le az éjszaka eseményeit, nem tulajdonít olyan erős hangsúlyt Júdás szerepének Jézus elfogásában, mint a másik három evangélista. Tényként lejegyzi, hogy mi történt, de benne nincs olyan gyűlölet, vagy harag Júdás iránt, mint a többi tanítványban. Minden bizonnyal János volt a legszelídebb, a leginkább Jézus szeretetébe belesimuló tanítvány a 12 közül. Nem véletlenül nevezte magát így: „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” Ezért ezt az eseményt tekintve, a János apostol leírása tűnik a legtárgyilagosabbnak a négy közül.

János írásában, Jézus elébe megy az érkező csapatnak, és megkérdezi, hogy kit keresnek, noha pontosan tudja, hogy érte jöttek. A katonák válaszolnak, hogy Jézust keresik, és amikor Jézus azt mondja: Én vagyok, valami rendkívüli erő a földre nyomja őket. Ez csupán néhány másodpercig tart, mégis elbizonytalanodás érezhető a katonák részéről. Ezért Jézus újra rákérdez, hogy kit keresnek, a válasz ugyanaz: Jézust keresik, Jézus pedig másodszor is igazolja magát előttük.

A Jézus körül levők látva, hogy Jézust elfogják, a katonákra rontottak, egyikük kardot rántva levágta az egyik szolga fülét. Sem Mk, sem Mt, sem Lk nem nevezi meg az illetőt, csak Jn, hogy Péter volt az, akiről köztudott, hogy igen heves vérmérsékletű ember. A kard állítólag egy nagyméretű kés lehetett, amit a halászok egyébként is magukkal hordanak.
  
Jézus lecsillapítja heveskedő tanítványait, sőt, Mt-nál meg is említi, hogy akár 12 légió angyalt is kérhetne Atyjától, hogy mindezt megakadályozza, de akkor hogyan teljesedne be, amit róla megjövendöltek? És még e sötét órán is kihasználta a lehetőséget, hogy begyógyítsa a főpap szolgájának levágott fülét, akit Málkusnak hívtak.
  
Nevét János említi csak meg, és minden bizonnyal azért kerülhetett be az evangéliumba, mert nem sokkal ezután megtért, és az első keresztények közé tartozhatott. A gyógyításról maga Lk evangéliuma is beszél, de a szolga nevét ő nem említi. A nagy zűrzavarban rövid időre elengedték Jézust, és ezt az időt használta ki a gyógyításra. Miután újra elfogták, ekkor menekültek el a tanítványok, látva, hogy nincs számukra más kiút ebből a szorult helyzetből, és félelmükben sorsára hagyták Jézust.

Márk azonban megemlít egy ifjút, aki az egészet egy szál köpenybe burkolózva végignézte, és amikor őt is el akarták fogni, köpenyét hátrahagyva elfutott. Ez azért különös, mert a másik három evangélista erről egy szót sem szól. Egészen biztos, hogy az ifjú a közelben lakhatott, és a zajra csak magára kapott valamit, hogy megnézze, mi történik. Tehát, nem tartozott sem Jézus társaságához, sem az őt elfogók kíséretéhez. Vélemények szerint, maga Márk volt az, aki Jézus rendelkezésére bocsátotta a nagytermet a Húsvéti vacsorához, tehát, jól ismerte Jézust és a tanítványait. Márk tehát, névtelenül beleírta önmagát az éjszaka eseményeibe. 

Jézus az elfogásakor is nagyon határozott és egyértelmű. Szavai még e sötét órában is mélyen a hallgatóság lelkébe hatolnak. Nagyobb ereje van, mint az őt körülvevő, majd elfogó fegyvereseknek és szolgáknak együttvéve. Még ebben a pillanatban is sikerül elérnie, hogy a katonák elengedjék a tanítványait. A farizeusok mindenáron meg akartak szabadulni tőle, de sokkal  jobban féltek tőle, semhogy ne merték volna teljesíteni az akaratát, a tanítványok elengedését illetően, a rómaiak viszont csak parancsot teljesítettek, nekik Jézust kellett elfogniuk, a tanítványokról nem volt szó. Így beteljesedett az írás, hogy „Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál.” 

Jézust ugyan elfogták, de valójában odaadta magát nekik, hogy az Atya iránti szeretetből végigvigye küldetését, példaként az emberek számára, mert: „Nincs nagyobb szeretet annál, mint mikor valaki életét adja barátaiért.” Nemcsak elfogadta a sorsát, hanem önfeláldozó szeretetének megnyilvánulása teljesen szinkronban van az Atya természetével. Nem lemondó, nem beletörődő, ugyanakkor nem másokat felelőtlenül veszélybe sodró mártír, hanem a legtisztább, legszentebb szeretet vértanúja. „Ne igyam ki a kelyhet, amit  Atyám  adott  nekem?”

Nem harcolt senki ellen, nem lázított földi királyok, császárok, hatalmasságok ellen, csak az egyetemes, isteni szeretetet akarta átadni mindenkinek, s lelkében fájdalommal, és szeretettel vette tudomásul, hogy ez az embertelen világ nem hagyott számára más sorsot, mint ami a következő egy-két napban vár rá.