Csütörtök, 2017 December 14, 10:53:47Üdvözöllek Vendég
Regisztráció | Belépés
RSS
Utolsó Idők Evangéliuma
hóesés
Honlap-menü
A fejezet kategóriái
Cikkeim [28]
Keresztút [1]
Belépés
Keresés
Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Barátaink:
  • Ingyenes honlap létrehozása
  • uCoz közösségi fórum
  • Ingyenes online játékok
  • Oktatóvideók
  • A legjobb uCoz-os weboldalak
  • Főoldal » Cikkek » Cikkeim

    Válhat-e az ember istenivé

    Válhat-e az ember istenivé?

     

    E fenti kérdés első olvasásra talán sokakban megütközést kelt, és kapásból vágja rá a választ: hiszen Isten teremtett bennünket! Mi mássá válhatnánk? Sőt! Isten a maga képére teremtette az embert, ezért az ember már eleve isteni. Valóban ennyire egyszerű lenne a válasz? Jómagam is többször hangsúlyoztam írásaimban, beszédeimben, hogy istenivé kell válnunk. Most mégis azt mondom, érdemes lenne elgondolkodni ezen az oly egyszerűnek tűnő kérdésen. Vajon ugyanarra gondolunk mindnyájan, akik e kérdést megkíséreljük megválaszolni? Erre már most megadhatom a választ: Nem. Azért nem, mert igazából még egyikünk sem gondolta végig, mit is takar ez a kifejezés: isteni. Márpedig, ha elmélyedünk benne, meglepő következtetésre juthatunk.

    Abban mindenképpen mindenki egyetért, hogy az embert Isten teremtette, méghozzá a maga képére.

    Mivel az Istenség teremtetlen, sőt, maga az Élő Törvény, ezért tökéletes. Ha nem az lenne, nem maradhatna fenn egyetlen pillanatig sem, nem csak Isten, de a Teremtés sem. E teremtetlen, örök tökéletességben lakozik maga az Isten, aki az Istenségben — amely a Teremtés fölött áll —, csak isteni lehet. Minden belőle indul ki, belőle származik, hiszen, amit az Isten nem akar, az NINCS. Mindenki, aki az Istenségben létezik, és azt el nem hagyja, csak isteni lehet. Ahhoz, hogy az isteniből szellemi is lehessen, az illető isteni személynek, még ha rövid időre is, de el kell hagynia az Istenséget, és be kell lépnie a Teremtésbe. A Teremtés ugyan hordozza Isten Akaratát, Isten változtathatatlan, örök Törvényeit, még sem azonos Vele. A Teremtés alacsonyabb rendű az Istenségnél, soha nem is lehet vele azonos értékű, hiszen, ha egyenértékű lenne, akkor Isten meghasonulna Önmagával, és megszűnne. Isten képtelen másik Istent teremteni, de nem is akar. Nincs szándékában klónoztatni magát, mert Isten nem tesz értelmetlen dolgokat. Ezért Isten olyan teremtményeket hoz létre, akiknek kinyilváníthatja magát, kimutathatja soha el nem múló szeretetét, gondoskodását, akik fejlődőképesek ugyan, de akkor sem válhatnak istenné, ha a Teremtés csúcsán, annak legfelsőbb fokán helyezkednek el, mivel lényegüknél fogva képtelenek annak határát átlépni. Ha csak egyetlen teremtmény is képes lenne belépni az Istenségbe, még elámulni sem lenne ideje, ugyanis azonnal elégne, és megsemmisülne úgy, hogy még emlék sem maradna belőle.

    Az ún. Első Teremtés volt a szellemvilág teremtése, amely megelőzte az anyagvilág létrejöttét. Nem csupán szókincsünk folytonos gyarapodása érdekében beszélünk szellemvilágról és nem istenvilágról, ugyanis utóbbi esetben már egyáltalán nem lehet szó, teremtésről. Az istenvilágnak nincs szüksége fejlődésre, mert az önmagában is tökéletes. Ha nem így lenne, akkor Isten is tökéletlen lenne, vagyis már nem is nevezhetnénk Istennek. Két különálló Isten pedig egymást oltaná ki, és már megnyilvánulásuk pillanatában a »NAGY SEMMI« lenne a helyükön. Tökéletes csak az egyikük lehet, a másik semmiképpen sem. Csak egy Igazság létezik, a másik annak csak az ellenkezője lehet. Két Isten megint csak nem akarhatja ugyanazt, hiszen értelmetlen megduplázni olyasmit, amit nem lehet felülmúlni. A tökéletességet viszont Isten nem azért nem bírálja felül, mert nem akarja, hanem azért, mert ez az Abszolút, és innen már nincs hová továbbmenni. Mivel Ő minden tekintetben Abszolútum, ez az oka annak is, hogy Benne nincs nyoma a legkisebb változásnak sem.

    A szellemvilág létében sohasem lehet egyenértékű az Istenséggel, mert sohasem lehet létében isteni az, ami szellemi. Ezért, ahogy Isten az Istenségben isteni, úgy a szellemi lények a szellemvilágban csak szellemiek lehetnek akkor is, ha Isten tartja őket létben. Egészen mást kell érteni azon, amikor azt mondjuk: istenivé kell válnunk. Mivel, mi emberek szellemi teremtmények vagyunk, ezért létünkben, elérve a legmagasabb fejlődési szintet is csak szellemi lények maradhatunk. Az istenivé válás számunkra ily módon lehetetlen.  Mit jelent hát, hogy istenivé kell válnunk? Istenhez való hasonlatosságról még véletlenül sem lehet szó. Egész egyszerűen egy magatartásformát jelent, úgy is mondhatnánk más szavakkal, hogy: »Istennek tetszés«.

    Tetszik-e Istennek a háborúskodás, a marakodás, a hatalmi torzsalkodás, az irigység, a terrorizmus, vagy a gyilkosságok és a csalások? Sorolhatnám a végtelenségig a sort. Persze, hogy nem tetszik Neki!

    Pedig ezeket az Ő szellemi teremtményei művelik, akik egymásnak testvérei nemtől, kortól, fajtól, nemzeti hovatartozástól és vallástól függetlenül! Ez a fajta magatartás semmiképpen nem isteni, de még egy alacsonyabb fejlettségi szinten lévő szellemi lényhez is méltatlan. A materialista gondolkodásban, és az evolúció tanában az embert az különbözteti meg az állattól, hogy az ember gondolkodó lény, beszél, és a fenntartása érdekében tudatos munkát végez. Jézus az evangéliumokban világosan bemutatja, hogy milyen a valódi ember. Élővé változtatja azt az isteni törvényt, amely Istennek nem csak sajátja, de azonos vele, és amelyre a Teremtés épül, mi több, ez a törvény az éltető ereje. Minden más, ami ettől eltér, a Teremtés széthullásához vezet, hiszen meggyengíti azt, káoszt, zűrzavart okoz benne. Ilyen magatartásra, csakis szellemi teremtmény képes, abból is csak az, aki arra kényszerült, hogy az anyagvilágban, abbéli fejlődése során találja meg az utat vissza a Teremtőjéhez, és égi otthonába, ahonnan saját önző és felelőtlen döntése következtében kiűzetett. Az ember azonban, ahelyett, hogy a Fény felé vezető utat járta volna, egyre mélyebbre süllyedt a hazugságban, a sárban és mocsokban. Mitől lenne ez az ember isteni? Ez az ember nemhogy nem isteni, de még embernek is embertelen.

    Isten azonban könyörületes volt, és hogy mentse, ami még menthető, elküldte a fiát, isteni részét, az egyetlent, akit úgy szeret, mint senki mást. Eljött hát közénk a Fiú, aki, mint Jézus született meg közöttünk, hogy elmondja az embernek, mit is akar tőle az Isten, és mit kell tennie ahhoz, hogy visszatérhessen oda, ahová valóban tartozik. Sokan még sem akartak a fényre menni, mert bántotta a szemüket, noha rossz volt nekik a sötétben. Pedig az Isten Fia nem akart lehetetlent, nem akart aszkéziseket, nem állt elő teljesíthetetlen feltételekkel, hiszen mindazt, amiről beszélt, élte. Élő példája mindannak, amit tanított. Ő nem akart mást, csak azt, hogy az ember végre az legyen, amire teremtve lett: EMBER, és Isten boldog gyermeke.

    Amikor arról beszélünk, hogy istenivé kell válnunk, akkor az nem jelenthet mást, minthogy olyan életet éljünk, és olyan emberekké váljunk, amilyen az Istennek tetsző. Ehhez adnak számunkra támpontot az Evangéliumok, és most már az eddig megjelent Hangkönyvek és Tanítványi füzetek egytől egyig kivétel nélkül.

    Minden embernek rá kell ébrednie, hogy boldogságot nem lehet Isten nélkül élni, boldogságot csak Istennel és csak Istenben lehet megélni. Ezért kell törekednünk Isten megismerésére, és beleilleszkednünk az Ő változtathatatlan, örök törvényeibe. Ennél azonban jóval többről van szó. Isten Törvénye, Isten Akarata. Erre épül a Teremtés, ez tart létben mindent, ez határozza meg mindennek az összetételét, formáját, működését, születését és elmúlását, és ide tartozik az ember is. Ez a törvény hordozza minden létezőnek a természetét is, amely normális esetben, szinkronban van Isten Természetével. Az ember természete és Isten természete két különböző dolog. Az ember alatti világ mivel szerepe szerint nem fejlődő szellemi, ezért természetében nem képes Isten akarata ill. természete ellen tenni, erre egyedüliként csak a szellemi-lelkek képesek, vagyis az ember, aki, amióta betette a lábát a Földre, nem tesz egyebet, mint egyfolytában természetellenesen él, és a mai napig is saját elpusztításán fáradozik.

    Sajnos, az ember általában annyira önfejű és makacs, hogy legtöbbször csak egy nagyon komoly, sokkoló megtapasztalás képes észre téríteni, aminek hatására végre elkezd gondolkodni, és új irányt venni az élete. Ez az irány, ha helyes, csak Isten lehet. Ekkor elkezdődik az ember újjászületésének folyamata, amely legtöbbször egy katartikus Istenélményben, isteni megtapasztalásban pecsételődik le.

    Az ilyen ember új értékrendet keres és talál a maga számára, olyan értékekre teszi a hangsúlyt, amely nem földi, és el nem vehető, mert nem a világ adja neki, hanem saját benső világából, lelkéből, szelleméből, a benne lakozó és mindinkább felragyogó fényből merít. Eleinte az újdonság erejével hat reá, de mert felébreszti benne a szabadság, egy más fajta élet reményét, ezért arra törekszik, hogy megismerje. Minél inkább megismeri, annál többet lát belőle, egyre nagyobb lesz a fény egész bensőjében.

    Ez a változás arra ösztönzi őt, hogy másképpen kezdjen gondolkodni, másképpen élje életét, mint ahogy eddig tette. Újjáéled benne a hit, nyugtalan lelke békét talál, lelki szemei megnyílnak, és felismerései útján egyre tisztábban lát. Rájön végre, hogy hová tartozik, hogy nem a földi élet a csúcsérték, hanem van annál nagyobb, magasztosabb: az Isten Országa. Ekkor lelkében felizzik a vágy, szíve dobbanása egyre hangosabban súgja: „Ott az otthonod! Ott az otthonod.” Mind gyakrabban ismételgeti magában, és gyötri a honvágy, haza akar menni, de hosszú út vár még rá, mire megérkezhet. Sok mindent kell még megtennie: olyat, amit elmulasztott, jóvá kell tennie, el kell rendeznie. Bizony, ki kell fizetnie minden adósságát. Most látja csak igazán, milyen nehéz ez. Eddig fel sem tűnt neki, hiszen nem törődött vele.

    Mennyivel könnyebbnek tűnt a másik élet, amiben eddig élt, de tudja már, hogy az a romlásba visz, a pusztulásba, és ő élni akar, élni: ÖRÖKKÉ  ÉLNI,  ISTEN  ORSZÁGÁBAN! Sír. Keservesen, mint az elveszett kisgyerek. Ám egy kéz feléje nyúl, nevén szólítja, vigasztalja: „Kapaszkodj  Belém,  Én  majd vezetlek, meglátod, együtt minden sikerül.” Az ember pedig letörli arcáról a kétségbeesés keserű könnyeit, megfogja az áldott kezet, és bizakodva, hittel telve, kicsit bukdácsolva elindul az úton, kézen fogva Istennel. Minden kezdet nehéz. Az embernek meg kell tanulnia ezen az úton járnia, de a kezdeti bukdácsolás és bizonytalankodó lépés ellenére, járása egyre magabiztosabbá válik. Lelki szemei előtt már csak egyetlen cél lebeg: a Fény, az otthon. Az igazi otthon, ahol már nagyon várják őt, és amit majdnem örökre elveszített. Vágyik haza, nagyon vágyik már, s mindenre kész, hogy célját elérje. Nem számít már, hogy mi volt régen, csak az, mi van most. Ekkor döbben rá, hogy mennyire megváltozott, és elcsodálkozik önmagán. Boldog. Ez az út nehezebb, mint amit azelőtt járt, és szenvedéssel teli. Ám, ez a szenvedés egészen más ahhoz képest, mint amit eddig el kellett viselnie, mert nem önző célokért, hanem másokért teszi, önként vállalja, és e fájdalom megtisztítja őt, lehullik róla minden, mi tisztátalan. Tanul, és gyarapodik bölcsességben, alázatban, szeretetben. Lassan valóságos emberré válik, olyanná, amilyennek az Isten álmodta őt. Élete áldássá válik minden ember számára, és egyszer csak eljön az idő, amire Isten is oly régóta türelmesen vár, hogy isteni természetében részesíthesse az embert. E lepecsételés által lesz végül az egykor elkóborolt, ám újra hazataláló gyermekből isteni, vagyis Istennek Tetsző. Ezt az állapotot nevezhetjük megszentelő kegyelemnek is.

    Ezt az utat igyekszik járni közösségünk is. Ám, ahogy Isten sem közösségeket, felekezeteket, és tömegeket szeret, hanem az azokhoz tartozó embereket, ezért, mint minden más, magát Istenhez tartozónak valló közösség tagjainak, így a mi közösségünk tagjainak is, egyénileg kell bejárniuk az istenivé, vagyis az Istennek Tetszővé válás útját, amelynek végül az Isten általi megszentelő pecsét, azaz: megszentelődés a következménye. Ez az igazi szentté válás. Sohasem a közösség szentelődik meg, hanem annak tagjainak van erre lehetősége. Ezáltal ugyan nem lesz egy közösség szent, de szentek közösségévé igen, mert minden egyes lelket, maga az Isten szentel meg. Hát, nem ezért jöttünk le? Megszentelni és megszentelődni. Úgy legyen!

    Kategória: Cikkeim | Hozzáadta:: Csabi (2013 Május 03) | Szerző: Válhat-e az ember istenivé
    Megtekintések száma: 351 | Hozzászólások: 1 | Címkék (kulcsszavak): isteni, Isten Fia, szellemvilág, újjászületés, szellemi-lelkek, Jézus, evangéliumok, Válhat-e az ember istenivé, evangélium, teremtés | Helyezés: 0.0/0
    Összes hozzászólás: 0
    Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
    [ Regisztráció | Belépés ]