Tóth Csaba:

ÖTÖDIK PARANCSOLAT: Ne ölj!
  

Ölni sokféleképpen lehet. Puszta kézzel, szúró-vágó eszközökkel, lőfegyverrel, bármilyen általános használati eszközzel. Ha ölni akar, bármilyen eszköz gyilkos szerszámmá válhat az ember kezében.
 
Az ölés a szívnek ama szándékával születik meg az emberben, hogy embertársának, aki iránt haragot táplál, ártson. Akár úgy, hogy életét kioltsa, akár úgy, hogy környezetének kárt okozzon! Tehát, amikor ölésről beszélünk, akkor mindig ember ember elleni gonosz tettről beszélünk. Ez akkor is igaz, amikor a cselekedet közvetlenül nem az ember ellen irányul, de következménye lelkileg nagy fájdalmat, szenvedést okoz neki.
 
Ölni tehát nemcsak fizikailag lehet, hanem már az is ölésnek, gyilkosságnak nevezhető, ha valaki haragot táplál, kimondottan ártó szándékkal van embertársa iránt. A harag ugyanis képes megölni nemcsak a testet, hanem a lelket is. Az ember minden olyan tettével, mely ártó szándékkal motivált, képes nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is pusztulásba taszítani önmagát.
 
Jézusnak az a kijelentése, hogy „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10; 28), nem szól másról, hogy még akkor is, amikor másnak akar ártani, a szívében gyűlölettel és haraggal, bizony, elsősorban önmagámak árt az ember. Senki más nem tudja az ember lelkét megrontani, csak saját maga, mert minden rossz, gonoszság az ember szívéből származik.
 
A gondolat, szó és cselekedet, mind a szív bőségéből születik. Az pedig, hogy jó gyümölcsöt terem vagy rosszat, egyedül az ember döntésén múlik.
 
Az ember elképzelni sem tudja, hogy milyen sokféleképpen képes ölni. Sőt még arra is képes, hogy saját szabad döntésének, szabadságának védelmére hivatkozva hozzon halálos ítéletet egy élet felett, mert neki joga van hozzá. Megsértették, a becsületébe gázoltak, s így akar az igazságának érvényt szerezni.
 
De idetartozik olyan természetes együttlétnek a gyümölcse is, melynek nem kívánt következményét akarja drasztikus módon elhárítani. Sajnos, rengeteg nő gondolja tévesen, hogy egy nem kívánt magzat fejlődésének erőszakos megszakítása nem minősül ölésnek. De az! Gyilkosság! Mégpedig az egyik legkegyetlenebb fajtája az ölésnek. Ami még fájdalmasabbá teszi a helyzetet, hogy nem egyszeres, hanem többszörös gyilkosságnak számít akkor is, ha csupán egyetlen magzat elvetetéséről van szó.
 
Ennek pedig legnagyobb kárvallottja az anya. A gyermek ugyan óriási, kegyetlen fizikai és lelki szenvedések, fájdalmak közepette kénytelen elhagyni az anyaméhet, és más anyát keresni az inkarnálódáshoz, erkölcsileg nem éri kár.
 
Testi, lelki, erkölcsi kárt az anya szenved. Először azért, mert a magzat eltávolítása az anyaméhből nem történhet meg roncsolás nélkül, aminek az is lehet a következménye, hogy soha többé nem foganhat a méhében új élet, nem lesz többé olyan tiszta és érintetlen, mint e gyermek megfoganása előtt.
 
Másodszor, sérül lelkileg, mert ha fogan is új élet a méhében, a tudat, hogy egy életet már előzőleg elvetetett, azt az érzést fogja állapotszerűen sugallni benne, hogy soha többé nem lehet már tökéletes anya.
 
Harmadszor pedig erkölcsileg szenved kárt, mert előbb-utóbb minden anya kénytelen szembesülni azzal az igazsággal, hogy ember élete felett egyedül Isten rendelkezhet, aki még akkor sem öli meg őt, amikor gonosszá válik, hanem irgalommal közelít hozzá a legnagyobb embertelenségben is.
 
Az anya nem birtokosa gyermekének, hogy annak életéről önhatalmúlag döntsön! A nő, aki anyává válik, arra vállalkozik, hogy Istennel együttműködve befogadja azt a lelket, aki általa szeretetben, hitben, alázatban és szelídségben, bölcsességben növekedni akar. A gyermek nem az övé, ő csak kölcsön kapta Istentől. Élet-halál kérdésekben sem ő, sem más a teremtésben nem rendelkezhet, csak Isten.
 
Az ember még az öngyilkosságban is vétkezik a Szeretet ellen, amikor önmaga ellen fordulva dobja el magától az életet. Ahelyett, hogy odafordulna segítségért, ahol ezt meg is kapná, menekül önmaga és a problémák megoldása, élete megoldása elől. Az öngyilkosság is gyilkosság. Nemcsak a testet öli meg, de a lelket is nyomorba taszítja.
 
Sokan hiszik tévesen, hogy mivel ők nem emeltek kezet másra, nem öltek meg fizikailag senkit, mentesek az ölés bűne alól. Ahogy az ölésnek van számtalan fizikai módja, bizony a lélek ölésének is megvan a maga számtalan módja. Azonban míg valaki a testet megöli, bizonyos értelemben megöli a lelket is, ha másét nem, a sajátját, addig, aki lelket öl, nem feltétlenül öl testet is.
 
Egyik sem múlhat el következmények nélkül, mert a lélek szenvedése elkerülhetetlen az ember számára akkor is, ha tettének következményeit, súlyát szeretné a maga szemszögéből elbagatellizálni, jelentéktelenné tenni.
 
Az isteni szeretet törvénye, mely soha nem büntet, de mindenkor szembesít, torzítatlanul és egyértelműen mutatja meg az ember minden hibáját, vétkét, bűnét, ami elől csak ideig-óráig menekülhet el, de végleg nem. Egyszer mindenképpen bele kell néznie ebbe a tükörbe, és látni fogja minden szeretetlenségét, amit elkövetett, de nem bánt meg.
 
Fájdalmas gyötrelemként fogja megélni azt a felismerést, hogy szeretetlenségével, erőszakos magatartásával hogyan nyomorított meg másokat lelkileg, olyan embereket, akik alkatuknál fogva kiszolgáltatottak voltak neki. Visszaélve erejével, hatalmával, rájuk kényszerítette az akaratát, olyasmire vette rá őket, amit normális ésszel soha nem tettek volna meg. Akaratának rabszolgáivá tette őket, halálos sebet ejtve ezzel rajtuk és önmagán egyaránt.
 
Mai világunkban nemcsak személyre szólóan, de globális szinten nyilvánul meg az az erőszak, mely az embereket meg akarja fosztani minden olyan szellemi tartalomtól, amely nélkül erkölcsi értelemben nem ember az ember. Erkölcstelen ember embertelen ember. Az erkölcsi tartalom megéléséhez e világban hozzátartoznak olyan identitástudatok, melyek nélkül az ember nem tudja megélni emberi mivoltját abban a földi környezetben, amelyben jelenleg, mint hús-vér testben élő szellemi léleknek léteznie kell.
 
Az ember nemcsak hús-vér test, hanem örök életre teremtett szellemi-lélek is. De ez igaz fordítva is. Az ember nemcsak szellemi lény, hanem hús-vér lény is, akinek e földi környezetnek megfelelő testet kell felvennie magára ahhoz, hogy szellemi-lelki fejlődése érdekében tevékenykedni tudjon. Identitástudatának fontos részét képezik biológiai azonosságának szempontjai, amelyek szerepüket tekintve alárendelődnek a szellemi-lélek egészséges fejlődését segítő isteni szeretetnek.
 
Az anyagvilágban mindennek a szellemi teremtmények szellemi-lelki fejlődését kell szolgálniuk, ezért csak eszköz jellegűek lehetnek. Ilyen eszköz az emberi test is. Az emberi test kifejezi azt az eszközjellegű identitástudatot, mellyel a szellemi lélek a maga természetéből adódóan nem rendelkezik; hiszen a szellemi világban ezek értelmüket vesztik, ezért nincsenek jelen.
 
Ilyen identitástudat a bőrszín, a nemhez, fajhoz, nemzethez tartozás, amelyek nem a másokkal kapcsolatos alá-fölérendeltségről szólnak, hanem az emberek egymásközti közösségi létének megélésének eszközei a nem-ártás, megbocsátás, segítés útján.
 
Az ember biológiai létét meghatározó tényezők önmagukban nem hordoznak erkölcsi értéket, erkölcsi tartalommá az ember ezekhez való viszonyulása, magatartása által válnak, következményei pedig attól függenek, hogy alsóbbrendűnek vagy felsőbbrendűnek tartja magát azért, mert olyan, amilyen, vagy képes elfogadni egyik ember a másikat olyannak, amilyen, önmagával egyenrangúnak, és nem akar uralkodni felette.
 
Az anyagi létben minden embernek meg kell tanulnia az örökkévalóság szemszögén keresztül látni és szeretni önmagát abban a testben, amelyben leszületett, akármilyen a bőrszíne, férfi vagy nő, bármelyik nemzet közösségébe tartozik. Mindezeket szellemi szinten kell tudni megélnie mindenkinek, és az isteni szeretetben vizsgálva kell értéket adnia neki akkor is, ha egyébként a mulandó világ részét képezik.
 
Olyan körülmények ezek, melyek csak ideiglenesen kapcsolódnak hozzá, nem az övé, csak kölcsön kapta, noha ő választotta őket saját lelki fejlődése érdekében. Bizony, igaz Jézus kijelentése, hogy: „És, ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket?”  (Lk 16; 12).
 
Ha hűtlen vagy abban, ami mulandó, ki fogja neked adni azt, ami örök? Ha nem szereted magadat vagy a másikat a bőrszíne miatt, vagy nem férfinak szereted azt, aki férfi, és nem nőnek, aki nő, nem szereted azt az országot, ahol több ezer vagy millió társaddal együtt kell élned, nem szereted a másikat csak azért, mert ő egy másik nemzet tagja, vagy más hiten él, mint te, akkor, hogy tudnád értékelni azt, ami örök?
 
A keresztény hit egy egyetemes hit. Nemcsak nemzetek felett áll, hanem az egész szellemi- és anyagi teremtés ugyanazon szeretettörvényen alapszik; hiszen Isten szeretetből és ugyanarra a szeretetre teremtette. Isten szeretete örök és változatlan. Ez pedig nem azt jelenti, hogy az embernek meg kell tagadnia földi emberi mivoltját, hanem azt, hogy felül kell emelkednie mindazon, ami a mulandóságban az élete részét alkotja.
 
Csak gyökeres fát lehet átültetni új földbe, amelyik pedig gyökértelenné válik, elpusztul. Az az ember, aki megtagadja identitását, és valami másnak gondolja magát, embertelen emberré válik. Erkölcsi- és szellemi értelemben megöli önmagát.
 
Minden embernek abban a belső- és külső körülményben kell jézusi módon emberré válnia, amelyben született, melyet nem más emberek határoznak meg a számára, hanem az a szeretet, melyet Istentől magában hordoz, melyhez természetszerűleg igazodnia kell, és amely által itt a Földön kell megszentelődnie és másokat megszentelnie!
 
A Föld nem a véglegesülés helye, hanem a gyógyulás, a hazatalálás lehetőségének eszköze. Ezért ne öld meg magadban vagy másban azt a reményt, hogy megtaláld és más is megtalálja azt az Utat és Igazságot, ami az Életre vezet, mely egy olyan véglegesült állapot, ami minden szellemi teremtmény számára a szeretetben való boldog növekedést biztosítja Istenben anélkül, hogy szenvednie kellene ennek érdekében egy Istenlátásban korlátozott árnyékvilágban!