Tóth Csaba:

Az erkölcs

 
Emberi mivoltunk nem csupán biológia fejlődésünk mércéjén mérhető, illetve mérendő le, hanem azon a mércén is, ahogyan önmagunkról, embertársainkról és a bennünket körülvevő világról gondolkodunk. Sőt ez utóbbi sokkal nagyobb súllyal esik a latba, mint a biológiai lényünk.
 
Testünk ugyanis elsősorban formailag biztosítja számunkra, hogy mint emberek létezni, élni, tevékenykedni tudjunk ebben a földi környezetben. Szerveink pedig a test működéséhez, fenntartásához szükséges tartalmi erőforrásokat biztosítják, míg a test természetes halálával járó elhasználódása meg nem történik. Magát a testet azonban nem a szervek, hanem az a tudatos szellemi-lelki erő élteti, amely a testet az anyaméhben a fogantatás pillanatától fogva a maga szándéka szerint felépíti, majd a születéstől kezdve, saját testi-lelki fejlődése érdekében élete folyamán alakítja, felhasználja.

Az emberi test változásaira a születés folyamatától fogva mindazok is hatással vannak, akivel az ember bármiféle kapcsolatba kerül, de erkölcsi téren saját tudatos döntésén múlik, hogy e tőle független akaratlan vagy akaratlagos változásokat figyelembe véve, hogyan viszonyul önmagához és környezetéhez.

Minden ember egyéni felelőssége, hogy saját szellemét és testét miképpen használja, uralja abban a belső- és külső körülményben, amelyben élnie kell! Ember nem élhet elszigetelten attól a világtól, amely állapotszerűen körülveszi őt. Minden ember közösségi lény, közösségben kell megélnie emberi minőségét, melynek tisztasága akképpen változik, ahogyan emberként önmagához és környezetéhez viszonyul.

Magatartását erkölcsi tisztánlátása és a társadalmi berendezkedések, viszonyok egyaránt befolyásolják, ugyanakkor fel kell tudni mérnie, hogy az általánosan elfogadott erkölcsi értékekhez, törvényekhez mi módon, milyen mértékben igazodhat, vagy milyen mértékben kell azokat elvetnie! Bárhogyan is dönt, ránézve mindenképpen következményekkel jár.

Ahhoz azonban, hogy helyes döntést hozhasson, szüksége van egy stabil viszonyítási pontra, amihez alapvetően igazodni tud. Ez a viszonyítási pont csak olyan tartalom lehet, ami állandó, és a változékonyságnak még a legminimálisabb szikrája sincs meg benne.
Egyetlen ember sem építheti erkölcsi téren az életét olyan alapra, ami változik. Változó erkölcsi törvényre alapozni olyan, mintha hullámzó homokra építené az ember a maga életét. Előbb-utóbb elveszíti a talajt a lába alól, és reménytelenül elmerül benne. Az ilyen alap nem képezhet viszonyítási pontot egyetlen ember számára sem.

Annak az erkölcsi tartalomnak, amely alapot képezhet egy ember emberi minőségének megőrzéséhez, nemcsak stabilnak, hanem sziklaszilárdnak és élőnek is kell lennie, mert nemcsak fenn kell tartania az embert, hanem fel is kell tudni emelnie őt, biztosítva a lelki-szellemi fejlődését. Számára ugyanis nemcsak a rossznak, a jónak is következménye kell lennie! A bűn lehúz, a mélybe taszít, a jó azonban felemel. Ennek így kell lennie, ez a természetes.

Ezért ember embernek önmagára mutató viszonyítási alapot nem tud nyújtani; hiszen erkölcsi téren minden ember fejlődő lény, és fejlődésének iránya saját erkölcsi magatartásától függ. Így vagy előre vagy visszafelé lép a fejlődésben. E téren stagnálás, egyhelyben járás nincs senki emberfiánál, mert már az is meghatározhatja egy ember erkölcsi fejlődésének irányát, ha erkölcsi kérdésekben bizonytalan, nem mer döntést hozni, noha rálátása van döntésének várható következményeire.

A bizonytalanság csak akkor fogadható el erkölcsi kérdésben, ha az illető nem rendelkezik elegendő információval ahhoz, hogy az adott helyzetben a lelkiismeretét, értelmét békét teremtő módon megnyugtató döntést tudjon hozni. Ilyen helyzetben nem is szabad döntést hozni!

Ez a helyzet nem azonos azzal, amikor valaki alávetett helyzetben érzi magát vagy pusztán félelemből nem mer döntést hozni, pedig tudja, hogy mi lenne a helyes. Ez az elembertelenedés útja. Ha valaki tudja, mit kell az adott helyzetben tennie, mégsem teszi meg, akkor mulasztással vétkezik.

Minden ember felelősséggel tartozik önmagának a döntéseiért. E felelősség alól senki nem bújhat el, nem mentesülhet! Az ember biológiai meghatározása, hogy gondolkodó lény, erkölcsi értelemben azonban az ember emberi minőségét az határozza meg, hogy hogyan gondolkodik. Ezért nem csak ismernie, de élnie is kell az erkölcs törvényeit. Élő módon kell tudni különbséget tennie erkölcsi jó és rossz között.

Ehhez szükségszerű, hogy hozzá hasonló erkölcsi lények vegyék őt körül, akikkel kisebb-nagyobb közösségi léttereket hozhat létre. Ember erkölcsi fejlődése vagy visszafejlődése csak más emberekkel való kölcsönhatásban valósulhat meg. Senki nem képes másoktól elszigetelten élve erkölcsi jóra vagy rosszra. Az erkölcsnek csak szellemi közegben van létjogosultsága, ahol ez hiányzik, ott erkölcsi döntést sem lehet hozni, mert nem lehet erkölcsi szinten sem jót, sem rosszat tenni.

Szellemi erő hiányos közegben csak az emberalatti világ ösztönrendszere képes intenzív működésre. Ha ez az ösztönrendszer veszi át az alapvető szellemi erő helyét az emberben, akkor bekövetkezik az ember elembertelenedése, mert lemond arról a természetes összetevőről és magatartásról, ami az embert, szellemi lényként emberré teszi.

Az ember azonban szellemi közegben is könnyen elembertelenedik, ha hiányzik az a támogató erő, amely iránymutatást adhatna számára a helyes értékekről. Mindannak ellenére megtörténhet ez, hogy az ember teremtettségénél fogva magában hordozza az egyetlen Igazságot, mert szellemi lényének lényegét képezi, de eltorzult szellemi személyisége következtében nem képes azt helyesen előhozni önmagából. Segítségre van hát, szüksége.

Habár Isten Mózes által törvényt adott az embernek, hogy útmutatást adjon a helyes erkölcsi értékekről, egyes emberek mégis felhatalmazva érezték magukat arra, hogy saját szájuk íze szerint, érdekeiknek megfelelően alakítsák, torzítsák azokat. Így az emberek erkölcsi szinten lassan ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak.

Még azok az emberek is, akik törekedtek arra, hogy Isten törvényét betartsák, megrekedtek azon a szinten, mely az írott törvény megtartását jelentette számukra, de lelkükben nem tudott megfelelően életre kelni, mert bár komoly szándék övezte döntésüket, számukra csupán egy Istennek engedelmeskedő, külső magatartásként nyilvánult meg.

Ahhoz tehát, hogy az az erkölcsi törvény, amely bele van teremtve, bele van kódolva minden emberbe, valóban élővé váljon, nem elég az erkölcsi törvény külső, szolgaian engedelmes megtartása, hanem minden egyes embernek teljes életodaadással eggyé kell válnia vele!
 
Jézus egyértelműen fogalmazott, amikor ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14; 6) Nem azt mondta, hogy ő képviseli az utat, az igazságot és az életet, mint egy rajta kívül levő értéket, amit befogadott, hanem hogy ő maga mindaz, egy vele. Teremtményi szinten minden embernek ugyanígy törekednie kell erre.
 
Amikor Jézus felhívta az őt hallgatók figyelmét, hogy: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5; 48), akkor nem csupán Isten törvényének betartására szólított fel, hanem arra buzdított, hogy ne azért tartsák be a törvényt, mert ez az előírás, hanem azért, hogy beleívódva a lelkükbe, testi-lelki életük természetes részévé váljon. Jézus nem a Tórában, Bibliában vagy az imakönyvekben megírt parancsolatok megtartását kéri övéitől, hanem hogy az a tartalom, amely végső soron megtalálható ezekben a könyvekben is, életerővé váljon minden ember számára.

Az ember számára a valódi boldogságot nem az erkölcsi törvények tudatos megtartása jelenti, hanem az, amikor ezek a törvények már olyan természetes részét képezik az életének, hogy már tudatosan létezni sem tudna nélkülük, vagyis igazi életerőt adó eledellé és itallá válnak számára.

Ezen a szinten már nem kell figyelnie arra, hogy Isten erkölcsi- és egyben szeretettörvényét betartsa, mert egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy más értékrend szerint éljen. Ahogyan Jézusnak sem volt szüksége az írott Tízparancsolatra ahhoz, hogy erkölcsi téren ember maradjon, mert ő e parancsolatok nélkül is pontosan tudta, hogy milyen egy valódi ember. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, ahogyan Pilátus önkéntelenül kifakadt, miután meglátta Jézus megostorozott, tövissel megkoronázott, megcsúfolt, mégis méltóságteljes alakját: „Íme, az ember!” (Jn 19; 5).

Jézus pontosan ismerte a parancsolatokat, de ő nem azért jött, hogy megtanítsa, hogyan kell e parancsolatokat szó szerint betartani, sem pedig eltörölni, hanem hogy teljessé tegye. Példamutatásával életet lehelt ezekbe a törvényekbe. Jézusnak életre kellett kelteni az erkölcsi törvényeket ahhoz, hogy az emberek is felül tudjanak emelkedni az írott törvények betartásán, és megtalálják önmagukban az utat ahhoz, ami belső szellemi lényük lényegét képezi.

Azért jött, hogy tüzet gyújtson, hogy lelki-szellemi értelemben lángra lobbantsa a földet: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12; 49). Jézus nem piromániás őrült volt, aki a tűzzel játszott, hanem olyan ember, aki azért hozta el a tüzet a mennyből, hogy e tűzzel feleméssze az emberben a bűn által megrontott belső lényét elárasztó sötétséget, és életre keltse, lángba borítsa az ember szellemi életét Istenben a Szentlélek által.