Tamás apostol

Jézus a feltámadást követően megjelent a tanítványoknak. Tudnunk kell ehhez, hogy Jézus ezt megelőzően, háromszor is jelezte, megjövendölte a reá váró szenvedéseket, halálát, és hogy harmadnapon feltámad a halálból. A tanítványok azonban, erősen a racionalitás talaján álltak, a kézzel fogható dolgokban hittek, mert az volt számukra érthető. Amikor ezek az emberek Jézushoz csatlakoztak, és tanítványaivá lettek, az a tartalom motiválta őket erre, amivel szellemük rendelkezett, és amelyet Jézus valamely kijelentésével életre keltett bennük. Ezt a tartalmat, nem földi megtapasztalások útján szedték magukba a tanítványok, hanem még, azt megelőzően, az Atyánál. Jézus sem tett mást, minthogy azt a tartalmat elevenítette meg, amit az Atyától vett át, és ez volt az a kulcs, mely révén a leendő tanítványokat megszólíthatta. Jézus tehát, pontosan tudta, hogy kiket hív tanítványai sorába. Ismerte adottságaikat, korlátaikat, lehetőségeiket. Azt is tudta, hogy milyenek a messiásról alkotott elképzeléseik.

Ám, ezt a képet sehogy sem sikerült megváltoztatnia bennük. Legkevésbé azt voltak képesek elfogadni, hogy a messiásnak meg kell halnia, megölik, de harmadnap feltámad a halálból. Ez a szemlélet azonban, nemcsak a tanítványok számára volt felfoghatatlan, és érthetetlen, hanem a legtöbb ember számára is. Úgy tűnik, mintha a három és fél éves együttlétük Jézussal, melynek során tanítások mellett számtalan csodának is a részesei voltak, csupán valamilyen, véget nem érő piknik lett volna számukra. Azt gondolhatták Jézus mellett, hogy egy mindenek felett álló hatalom birtokosai lettek, és olyan erős hittel rendelkeznek, hogy annak semmi ember – legfőképpen a rómaiak – nem tudnak ellenállni.

Hiába figyelmeztette őket Jézus, hiába jelezte nekik, hogy mi vár rá, nem voltak képesek felfogni, megérteni szavait. Ezt tükrözi magatartásuk is, amikor Jézust elfogták, megkínozták, keresztre feszítették. Az események olyan mértékű sokként érték a tanítványokat, hogy az addig szilárdnak gondolt hitük pillanatok alatt szertefoszlott, semmivé vált. Félelmükben bezárkóztak, és minden közeledő neszre összerezzentek.

Még akkor sem hittek, amikor Mária hírül vitte nekik Jézus feltámadását. Péter és János félelemmel és kíváncsisággal vegyített hit és kétségek között futottak a sírhoz, hogy lássák az igazságot. A tanítványok annyira elbizonytalanodtak, annyira magával ragadta őket a félelem és kétségbeesés, hogy szükségük volt rá, hogy Jézus a feltámadását követően újra megjelenjen közöttük, és megerősítse őket hitükben.

Arról nem szól az Evangélium, hogy miként reagáltak a tanítványok először Jézus megjelenésére közöttük, de miután láthatták rajta a sebeit, beszélt hozzájuk, nyilván olyasmit mondott nekik, amivel eloszlatta félelmeiket, megerősítette őket hitükben.

Az első találkozáson nem volt jelen Tamás apostol. Ő az a tanítvány, aki leginkább képviseli a racionalitás talaján, a földön két lábbal álló embert. A „hiszem, ha látom” szemlélet azonban nem csak Tamásra volt jellemző, hiszen a látás szintű megtapasztalásra szinte az összes apostolnak szüksége volt. De Tamás volt az, aki szemtől szemben merte Jézus elé tárni kétségeit, feltenni kérdéseit. Hitetlensége nem a mindenbe belekötés, hanem a megértés utáni vágyát akarta érzékeltetni. Az értelmét megnyugtató, és ezáltal a hitét erősítő válaszokat keresett kérdéseire, amelyeket Jézustól meg is kapott. Tamás a legtöbb tanítványhoz hasonlóan, keményfejű, és nem könnyen hívő ember volt, de amiket látott, fizikai szinten megtapasztalt Jézus mellett, meggyőzték őt. Nehezen tudta feladni azt a szemléletét, és megcserélni a sorrendet, hogy előbb higgyen, mert hit által jön a megtapasztalás.

Amikor Jézus másodszor jelent meg a tanítványok előtt, majd Tamás megérinthette, és kezét Jézus sebeibe helyezhette, bizonyosságot nyert, és hinni kezdett. Önkéntelen, és őszinte megnyilvánulás volt részéről, amikor immár tanúságot tett Jézusról. Jézus mégis megfeddi őt: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek". A tanítványok előnyben voltak a legtöbb emberrel szemben, mert ők szemtől-szemben látták Jézust, vele éltek, tőle tanultak, részesei voltak csodáinak. De a tanítványoknak akkor is hitelesen kell tanúságot tenniük, hirdetni az Örömhírt, ha már Jézus nem lesz közöttük. Ezért boldogabbak azok az emberek, akik bár nem találkozhattak személyesen a földön élt Jézussal, a tanítványok, apostolok szavára mégis hinni fognak. Nem látnak, mégis hisznek. Ilyen hitet vár Jézus Tamástól is.

Mégis volt egy másik alkalom, amikor Tamás hitetlen volt. Ugyanis szintén nem volt jelen a Szűzanya mennybemenetelekor, és az apostolok elmondására ugyanúgy hitetlenkedett, ahogy Jézus feltámadásakor. Ezért a Szűzanya, bizonyságul ledobta neki az övét a Mennyből. E két hitetlenségből ered a Tamás, melléknevén Didimusz, „iker” jelentése, és innen fakad a magyarban, a tamáskodik: azaz hitetlenkedik jelentésű kifejezés is.

Mindezek ellenére, Tamás nagyon elszánt, Jézushoz nagyon ragaszkodó, hűséges ember volt, aki azzal a felszólítással, hogy: "Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!" kész volt feláldozni az életét érte. Ezzel mondhatnánk azt is, hogy Jézus bizonyos mértékben, Tamás ajkára adta azokat a szavakat, melyeket ő maga is kijelentett, hogy nem lehet különb a sorsa a tanítványnak a mesterénél. Bár Tamás esetében ez egy kissé lemondóan hangzott.

Tamás nyíltszívűsége, őszintesége, hűsége, ragaszkodása Jézushoz, Jánosnak is igen rokonszenves volt, és az evangélisták közül ő szentelt a legtöbbet Tamás személyiségének bemutatására az események tükrében. Sőt, evangéliuma végén egy egész perikópát szentel neki, amely az eredetileg 20 fejezetből álló evangéliumnak mintegy a csúcspontja és a záróakkordja volt.

A Jeromos-féle martirológium július 3-án emlékezik meg Tamás testének Edesszába való átviteléről. Rómában a IX. században december 21-re tették az ünnepét. 1969-ben annak érdekében, hogy a decemberi ünneplés ne törje meg Ádvent utolsó hetét, visszahelyezték július 3-ra.

A II. századból való apokrif irat, a Tamás-akták arról tudósít, hogy az apostol Indiában hirdette az evangéliumot. Előadásmódjában sok a legendás elem és az allegória. Az mégis hitelt érdemlően kirajzolódik belőle, hogy Tamás különösen hű volt az Úrtól kapott küldetés teljesítésében: ,,Hirdessétek az evangéliumot egészen a föld végső határáig!''

Tamásnak Cézáreában látomása volt, így tudta meg, merre kell indulnia. Ezt mondta neki az Úr: ,,India királya, Gundaphar elküldte követét, hogy keresse meg neki a legjobb építészt, aki számára palotát építsen. Ezért kelj föl, téged küldelek neki.'' Az indiai követ rátalált Tamásra, és felismerte benne a világ legjobb építőmesterét. Hajóra szálltak tehát, és átkeltek a tengeren. Amikor megérkeztek a királyhoz, Tamás pompás palotát tervezett neki. Gundaphar tömérdek aranyat bízott rá azzal, hogy a palotát – a tervnek megfelelően – építse is fel, és elment messze idegenbe. Tamás az aranyat szétosztotta a szegények között, prédikált, és rengeteg embert elvezetett Krisztushoz.

Másutt, India északi részén is hirdette Tamás az evangéliumot. Főleg az istenfélő asszonyok hallgatták szívesen. Nagy hatással volt rájuk Tamás képekben gazdag beszéde, mert sok mindenhez hasonlította az Isten szavát: olyan, mint valami szemkenőcs, amitől lelkünk szeme látóvá válik; olyan, mint az orvosság, amelytől akaratunk megtisztul a bűnös vágyaktól; olyan, mint a sebtapasz, amelytől begyógyulnak bűneink okozta sebeink; olyan, mint az étel, mert isteni szeretettel táplál bennünket.

A férfiak megharagudtak hitük miatt az asszonyokra, akik közt egy királynő is volt, és a király elé hurcolták az apostolt, s különféle kínzásoknak vetettek alá. Tamásnak azonban nem lett semmi baja az izzó vaslemezen, mert Isten hűs forrást fakasztott; a tüzes kemencében is hűs szellő lengedezett, amikor belevetették. Végül arra akarták Tamást kényszeríteni, hogy egy ércbálvány előtt mutasson be áldozatot. Ő letérdelt, és ezt mondta: ,,Imádlak, Jézus Krisztus!'' Ebben a pillanatban elolvadt a bálvány, mintha csak viaszból lett volna. A szentély papja azt gondolta, hogy bosszút kell állnia istene nevében, ezért kardjával átszúrta az apostolt.

A hívők – a hagyomány szerint azoknak a Tamás-keresztényeknek az ősei, akik Indiában még ma is élnek – eltemették Tamás holttestét. Később a szír keresztények engedélyt kértek rá, hogy ereklyéit a maguk városába, Edesszába vihessék, azzal az indoklással, hogy nekik levelük van Krisztustól, amelyben az olvasható, hogy ők Szent Tamás különös oltalma alatt állnak. Valahányszor Edesszát ellenség fenyegette, lakói a város kapuja elé állítottak egy gyermeket, hogy olvassa fel ezt a levelet. Erre az ellenség minden alkalommal elvonult.