Cikkek katalógusa

Főoldal » Cikkek » Cikkeim

Reinkarnáció és újjászületés

Tóth Csaba:

Reinkarnáció és újjászületés

 

Az embert mindig foglalkoztatta a reinkarnáció és az újjászületés kérdése. Egy életünk van, vagy szellemi-lelkünk kénytelen újra és újra testet ölteni? Ha többször kell leszületnünk, meddig folytatódik ez a körforgás? A különböző sajtóorgánumok az év egy bizonyos szakában, különösképpen behatóan boncolgatják ezt a témát.

Aki a ’90-es évek elején robbanásszerűen elterjedő New Age mozgalomnak köszönhetően megragadta a gyeplőt, és elfogadta a reinkarnáció tényét, annak ez nem okoz gondot. 

De miért tartjuk hihetőnek a reinkarnációt és az újjászületést? Azért, mert az ezoterikus könyvek annyi hihető történetet írnak róla? Azért, mert a Biblia, azon belül az Evangéliumok is tartalmaznak a reinkarnációra vonatkozó információkat?

Ha komolyan, értelmet megnyugtató választ szeretnénk kapni, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy mi tulajdonképpen a reinkarnáció, és az újjászületés? Először is, arra kell választ adnunk, hogy mi nem a reinkarnáció? Nem újjászületés, mint ahogy sokan gondolják. Aki átélte az újjászületés élményét, abban joggal vetődhetne fel a gondolat, hogy ez ma még egyáltalán téma? De, aki nem élt át ilyet, annak honnan kellene ezt tudnia? Aki az ezotériában jártas, nem mindig jártas a Biblia, és azon belül az Evangéliumok világában is. Ezért gyakran keverik a Reinkarnációt az Újjászületéssel. Pedig az Evangéliumokban minden kétséget kizáró választ kapunk a különbségre. Gondoljunk csak Jézus és Nikodémus beszélgetésére:
 

"Jézus azt felelte neki: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát." (Jn 3: 3)


Nikodémus azonban félreérti Jézust:

Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újra szülessék?(Jn. 3; 4)


Jézus helyre teszi a tévedést:

Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.(Jn. 3; 5-7)


A beszélgetés igazolja, hogy Jézus idejében, a zsidók felfogásában elfogadott volt a reinkarnáció ténye, vagyis, hogy az embernek időről-időre újra kell születnie egy másik emberi testben. Ezekről szólnak mai korunk beszámolói is, amelyekről főleg kisgyermekek mesélnek, és alapos utánajárással igazolhatóak.

Azonkívül, Jézus nem cáfolja Nikodémus felvetését, nem mondja neki, hogy ugyan már, mit beszélsz itt olyan dologról, ami nem is létezik? Ellenkezőleg, felhívja a figyelmet arra, hogy amit Nikodémus mond, az is más, és amit Ő mond, az is. Tehát, nem attól függ a Mennyek Országába való jutás, hogy ki hányszor született le.

Önmagában ez nem vezethet el a mennyei boldogsághoz, de az már igen, hogy hogyan hasznosítja az emberi szellem az előző életek tapasztalatait. Ennek következménye lehet aztán a minden szellemi teremtmény számára csak egyszer bekövetkező, mindent felülmúló Istenélmény, az újjászületés, vagyis az Isten az ember testében újjászüli a lelket. Aki ezt átélte, az tudja, hogy milyen óriási változást okoz ez az emberben. Jézus tehát, nem a reinkarnációról beszélt, amikor azt  mondta: „Újjá kell születnetek!” Hanem arról, ami csak egyszer történik meg az emberben, valamelyik életében, saját testében. Nikodémus pedig a reinkarnációról beszélt: az Újraszületésről, az ember újabb és újabb testet öltéséről.

Az ezzel kapcsolatos ismereteink azonban abból a hitből táplálkoznak, amelyet az elmúlt évtizedek ezoterikus világából, és az Evangéliumok bizonyságából merítettünk. Tehát, a hit által él bennünk a reinkarnáció elfogadása, holott ez természetes folyamata a Teremtésnek, és nem az ezotéria találmánya. Ugyanakkor az is világos, hogy nem érintheti az ember boldogságát, hogy hányszor születik újra, mint ahogy az sem, hogy hisz a reinkarnáció tényében, vagy sem.

De az már érinti, hogy újjászületett-e már, vagy még várat magára ez a mindent eldöntő esemény, mert csak az újjászületett lélek léphet be a Mennyek Országába, csak ő képes elhordozni azt a szeretetet, boldogságot, ami abban a csodálatos örök világban várja. Újjászületéskor ugyanis Isten áthangolja a lélek rezgéseit egy magasabb, tisztább frekvenciára, ami egy nem újjászületett léleknél hiányzik. Ezért, hiába szeretne belépni az Isten által övéinek fenntartott világba, létminőségében képtelen elviselni a magasabb, tisztább energiát. Tehát, nem Isten zárja ki őt, hanem a nem-újjászületett lélek alkalmatlan rá, hogy belépjen arra a szintre, amihez már újjászületés szükséges. És itt jutunk el a reinkarnáció fontosságához.

Isten maga a Szeretet. Miért éppen Szeretet? Azért, mert csak egyetlen tulajdonság képes úgy kiáradni, hogy önmagát teljesen odaadva mindent magához vonz, miközben életet teremt. Az élet teremtéséhez, Istennek pedig tudatosságra van szüksége. A tudatosság felelősséggel jár, de felelősséget csak akkor vállalhat Isten is a tettéért, ha rendelkezik szabadsággal. A szabadsággal csak tudatosan lehet élni, vagyis a szabad akarat olyan felelősséggel járó tudatos megnyilvánulás, amely a felelősségvállalás mellett is teljességgel megőrzi Isten saját akaratából fakadó mindenkori döntési szabadságát.

Mivel Isten nem függ semmilyen felette álló erőtől, ezért saját érdeke is az, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyek az Ő létének alapjaiban nem idéznek elő változást; hiszen csak akkor lehet Ő a Teremtés és a benne létezők megrendíthetetlen alapja, ha az, az Ő számára is stabil alapot jelent. Ugyanis Isten csak Önmagára képes teremteni, és ha az alap, amely Isten létét meghatározza; ingatag, nem lehet biztos alap semmilyen belőle származó létező számára sem. Egy olyan alap, mely nem képes megtartani Isten egységét, nem tarthatja meg a Teremtést és a benne létezőket sem. Ez komoly felelősség. Ezért Istennek olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, amelyek Őt, mint Életet teremtő és fenntartó egységként határozzák meg.

Az előbb a szeretetet tulajdonságnak neveztem. Valójában, a szeretet nem egy valamilyen tulajdonság, hanem azon tulajdonságok összessége, melyek a szeretetet, mint teremtő és összetartó erőt, egységet alkotják, fenntartják. Ahhoz, hogy ezek a tulajdonságok megnyilvánulhassanak, szükség van egy olyan törvényszerűségre, amely ezeket mozgásba, és egymással reakcióba hozza, létrehozva és működtetve azt a jelenvalóságot, melyet Szeretetnek, Életnek nevezünk. Ez a törvényszerűség a Vonzás  törvénye. Ezáltal létezik Isten, és válik azzá, aki. A Teremtésben, az ember szűkebb világában is tetten érhető, felismerhető ez a törvényszerűség. Márpedig, ha a Teremtés így működik, nem lehet másképp Istennél sem. Isten sem tud saját lényével eltérő módon teremteni. Ezért, csak az lehet a Teremtés és minden benne létező alapja, ami Istennek is alapja.

Hogyan függ össze mindez a reinkarnációval? Isten számára a teremtés, mint tevékenység létfontosságú. De nem csak a teremtés maga, hanem az is, hogy olyan valóságot hozzon létre, ami Hozzá méltó, ami létezésével megdicsőíti Őt. Ehhez pedig olyan szellemi lényekkel kell benépesítenie a Teremtést, akik Hozzá hasonlatosak. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a szellemi lények a maguk teremtményi szintjén ugyanazokkal a képességekkel rendelkeznek, mint Isten, vagyis szabad akarattal rendelkező, felelősségteljes tudatos lények, akik képesek úgy szeretni, mint Isten. Ugyanúgy szeretni, mint Isten. Ezen van a hangsúly, vagyis szeretni csak szabadon, tudatosan, felelősségteljesen lehet jól.

Az embernek meg kell tanulnia úgy gondolkodni, mint Isten, és ennek megfelelő döntéseket hozni, amelyért a felelősséget senki másra nem háríthatja át önmagán kívül, még Istenre sem. Isten nem teheti meg azt, amit az embernek kell. Mindenki csak a maga szeretetkörén belül tevékenykedhet. Ez egyben azt is jelenti, hogy Isten sem korlátozhatja az embert a maga szabadságkörén belül, nem vállalhat át olyan terheket, amilyeneket az embernek kell hordoznia, nem viheti helyette; hiszen ezzel nemcsak átlépi az ember szabadságkörét, hanem megakadályozza a fejlődésben.

Így aztán nem teheti meg azt sem, hogyha egy emberi szellem egész fizikai életében erkölcstelen életet élt, egyszerűen megtisztítja a tisztítótűzben, majd mondván, hogy minden rendben van, az illető szellem máris a Mennyország lakója. Ez teljes mértékben kizárt, és ennek igen komoly oka van. Tegyük fel, hogy Isten megtisztítja a szellemi-lelket minden tisztátalanságától, vagyis minden oda nem illő ki lett takarítva. Csakhogy az a hely, amit eddig betöltött a piszok, a szenny; most üres, nincs a helyén semmi. Ha ezt az űrt maga Isten betölthetné, akkor eleve úgy teremtette volna meg az embert, és akkor felesleges volna ez az egész hercehurca a földi élettel. De nem így történt, mert ezt az űrt az embernek kell betöltenie igazi, az emberi szellem számára maradandó, örök értékekkel.

Isten azonban, nem tisztítja meg a lelket, ha az nem akarja, és a lélek sem tudja megtenni ezt egyedül, csak Istennel közösen. Ezért Isten azt mondja neki: menj vissza a földre, kezdj új életet, változtasd meg a gondolkodásodat, és ha hűséges maradsz Hozzám, akkor nemcsak megszabadítalak minden tisztátalanságtól, amivel beszennyezted magad, hanem segítek abban is, hogy annak helyét igaz értékekkel tudd megtölteni.

Ez a vándorlás pedig életről-életre addig folytatódik, míg a szellemi-lélek elég érett nem lesz ahhoz, hogy egyszer önszántából, a teljes egység vágyával átitatva felkínálja magát Istennek, aki elérkezettnek látja az időt, hogy az egykoron eltévelyedett, ám immár visszatért gyermekét megajándékozza a hazatalálás örömteli élményével, az  Újjászületéssel. Ez tehát, nem spontán folyamat az ember életében, hanem egy tudatos döntés következménye, amivel Isten rányomja a maga pecsétjét az immár újjászületett lélekre. Az ilyen léleknek a fizikai halála után már nem szükséges újra inkarnálódnia az Anyagvilágba, hanem boldogan léphet be égi otthona kapuján, a Mennyek Országába.

Az, hogy ez mikor következik be, egyénenként változó, és nem pedig egy mindenkinél egyszerre bekövetkező eseményről van szó. Ugyanakkor senki nem hivatkozhat a végső elszámolásnál arra, hogy ő azért nem születhetett újjá, mert nem volt rá alkalma, vagy elég ideje. Minden egyes teremtett szellem ugyanazokkal a feltételekkel indul útnak a kezdetén. Minden egyes emberi szellem tartalmazza azt a teljességet, amire a tökéletes emberré váláshoz szüksége van, senki nem kapott kevesebbet vagy többet a másiknál, de még az sem lehetséges, hogy az egyik mást kapott volna, mint a másik. A tarisznya tartalma csakis kizárólag az ember kufárkodása révén változhat meg. Isten minden gyermekének a tarisznyájába ugyanazt az útravalót pakolta, és csak menetközben derül ki, hogy ki hogyan tudott gazdálkodni a reábízott adottságokkal, vándorlása során.

Bár, minden egyes szellem magában hordozza a teljességet, mégis egyedi és megismételhetetlen, mert szabad akaratának köszönhetően, önmaga dönti el fejlődésének útját, ütemét. Ugyanakkor Isten minden gyermekének elegendő időt ad arra, hogy fejlődési útját járva olyan emberi szellem váljék belőle, aki életével dicsőséget hoz Teremtőjének, és méltóvá válik arra, hogy az Isten által övéinek fenntartott Mennyek Országának örökös lakója lehessen. Tehát, senki nem védekezhet azzal, hogy ennyi idő alatt nem lehet megváltozni!  

Itt a világ vége, elpusztul a Föld. Mi lesz azokkal, akik nem fogadták be Istent? Ők elvesznek Isten számára?

Az igaz, hogy az utolsó időket éljük, de ez csak egy világkorszak végét, és nem a világ, és vele együtt a Föld pusztulását jelenti. Az még odébb van, de azért elgondolkodtató kérdés.

Természetesen, az volna az ideális, hogy mielőtt ez az anyagi világrész széthullik, minden benne létező szellemi-lélek belátásra jutva, Isten újjászületett gyermekeként, boldogan lép be a Mennyek Országába, de mindig történhet valami, ami szükségessé tesz egy vészmegoldást, az elveszett lelkek megmentésére.  

Ha ez a világ elpusztul, elpusztul vele együtt minden szerves és szervetlen, amely ennek a mulandó Anyagvilágnak a része volt. A Teremtés e részének ez a sorsa. Eltűnnek az ásványok, növények, állatok, emberek, csillagok, bolygók, csillagrendszerek; minden, ami beletartozott. A Szellemvilág azonban örök. Az nem része az elmúlásnak. Ami egyben azt is jelenti, hogy a Szellemvilághoz tartozó létezők, így az emberi szellem sem pusztul el, ugyanakkor bizonyos mértékben összefonódik a sorsa az Anyagvilággal.

Az emberi szellem örök, számára nem létezik az a halál, amelynek a fizikai test, jellegénél fogva kénytelen alávetni magát. Viszont, minden információt, amit az Anyagvilágban való inkarnációi révén begyűjt; befogad, hasznosít. Ez határozza meg a fejlődésének irányát, ütemét. Ugyanakkor mindettől függetlenül változik, érik az Anyagvilág maga is, és természeténél fogva, amikor eléri a megfelelő érettséget, akkor széthullik, megsemmisül. Lényegtelen, hogy voltak-e még rajta olyan szellemi lények, akiknek fejlődniük kellett volna.

Az idő letelt, és elmulasztották a lehetőséget az újjászületésre. Nem hallgattak a hívó szóra, az intelmekre, hanem a saját fejük után mentek, és ez lett a vesztük. Át kell élniük a poklok poklát, az én- és öntudatuk elvesztését, és visszakerülnek abba az állapotba, ahonnan indultak.

Persze az emberben mindjárt felmerül a kérdés az irgalmas, megbocsátó Istenről: Isten mégis teremt selejtet?

Hagyja, hogy egyetlen gyermeke is elvesszen? Szó sincs róla! Isten nem hagyja elveszni egyetlen gyermekét sem. A Teremtés igen érdekes tulajdonsággal bír, mert míg a Szellemvilág és az Anyagvilág határáig érő Lényiség, bár különböző szintekből, szférákból áll, egységes és örök, addig az Anyagvilág egyáltalán nem. Különböző érettségi fokon levő rétegekből áll.  

Isten öröktől fogva és örökké teremt, és mindig születnek le emberi szellemek az Anyagvilág valamelyik rétegébe. Ez a világ, amelyben mi is élünk, megérett az aratásra. Az utolsó időket éljük. Így hát, Isten is, ahogy egy jó gazdához való nem vet el új magot olyan földbe, amelyen a termés már aratásra kész. Aratáskor elpusztulnának az új magok is, és nem hozhatnának már termést.

Az új magot új földbe kell vetni, ahol elég ideje van fejlődni, és lehetősége lesz bő termést hozni. Ezért ebben a mi világunkban sem inkarnálódhatnak új, fiatal szellemek, hanem az Anyagvilág abba a rétegébe kell  születniük, amelynek érettségi foka az ő fejlődésüknek elegendő időt biztosít. A rétegek között nem lehet átjárni ide-oda, ez nem  azonos az ún. párhuzamos dimenziókkal, amelyekben bizonyos dimenziókapun keresztül lehetséges az átjárás. A rétegek erősen el vannak választva egymástól, és csak a Szellemvilág irányából lehetséges a belépés.

Így, amikor az Anyagvilág egy arra érett része elpusztul, azok a szellemi–lelkek, akik az Anyagvilágban elbuktak, és tudatosságukat elvesztve visszatértek alapállapotukba, teljesen elölről kezdhetik fejlődési útjukat, és inkarnálódhatnak az Anyagvilág erre a célra alkalmas rétegébe. Ezt a folyamatot nevezhetnénk szellemi reinkarnációnak is, de az általunk ismert állapottal ellentétben, a szellemi reinkarnációt átélő szellem, nem csak nem emlékszik arra, hogy ezt az utat ő már egyszer végigjárta, de teljesen tiszta lappal indul, mintha egy most születő, tudatosságra ébredő lélek lenne.

Tulajdonképpen, így is van. Soha nem derül ki számára, hogy hányszor kellett bejárnia a fejlődésnek ezt az útját; hiszen én- és öntudatának elvesztésekor örökre törlődött belőle minden ezzel kapcsolatos tartalom, és senki nem fogja ezt a tudtára adni, mert azon a szinten ez már teljesen lényegtelen. Ezért, bár minden szellemi-léleknek eltérően hosszú az útja, melyet fejlődése érdekében végig kell járnia, előbb-utóbb mindenki hazatalál örök égi otthonába, és boldogan él majd szeretett Istene ölén, mint a Mennyek Országának édes gyermeke.

Kategória: Cikkeim | Hozzáadta:: Csabi (2016 Július 17)
Megtekintések száma: 101 | Címkék (kulcsszavak): isten, Vonzás törvénye, Mennyek Országa, teremtés, Reinkarnáció és Újjászületés | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]