Tóth Csaba:

Nem mindenki keresztény, aki annak vallja magát

Megdöbbentő, ám mégis igaz, nem mindenki keresztény, aki annak vallja magát. Aközött, hogy valaki keresztény, vagy vallásos, ég és föld a különbség, és nem csak átvitt értelemben, hanem a szó szoros értelmében is. Ezen leginkább a vallási felekezetek vezetői és a hozzájuk csatlakozó ún. vallásos hívek botránkoznak meg.
 
Kereszténynek lenni nem azonos a vallásosnak lenni magatartással. Jézust sem azért feszítették keresztre annak idején, mert olyan nagyon vallásos lett volna, hanem, mert nem volt vallásos. Ő egészen másfajta Istenképet jelenített meg, mint, amit az akkori vallási vezetők, ill. majdani keresztény egyházak Istenről elképzeltek, és a mai napig is bemutatnak. Valójában, az evangéliumok által, és a különböző keresztény felekezetek által bemutatott Jézus, majdhogynem köszönő viszonyban sincs egymással.
 
A majdhogynem kifejezés azért állja meg a helyét, mert azt, hogy Isten a Szeretet, az Igazság, az Élet, az Üdvösség, a különböző keresztény egyházak is elismerik, elfogadják. Ugyanakkor, az általuk bemutatandó Istent olyan tulajdonságokkal is felruházzák, amelyek összeegyeztethetetlenek az evangéliumokban Jézus által bemutatott istenképpel. Ennek oka elsősorban, abban a teológiában keresendő, melyet Szent Pál terjesztett el világszerte, és amelyre aztán az általunk ismert kereszténység épült, az apostolok által terjesztett, háttérbe szorított tanítás helyett.
 
Szent Pál soha nem találkozott életében a földön járt Jézussal, csak a feltámadottal, így hitvallását és teológiáját is a szenvedő és keresztre feszített, majd feltámadott Jézus tanára alapozta, nem pedig Jézusnak az evangéliumokban megfogalmazott, és példaként bemutatott tanítására. Pál ezt így fogalmazza meg tanúságtételében:

„De az Isten megoltalmazott mind a mai napig, s tanúságot teszek kicsik és nagyok előtt, egyaránt. Semmi mást nem mondok azon kívül, amit a próféták és Mózes megjövendöltek: hogy Krisztus szenvedni fog, elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot hirdet népének és a pogányoknak.”

(ApCsel. 26: 22-23)

Bár, Szent Pál hűsége Jézus iránt vitathatatlan, tanításában nem azt hirdette, amit Jézus az evangéliumokban tanított és példaként mindenki elé élt, hanem azt, amit az ószövetségi próféták Jézusról jövendöltek. Így Jézus evangéliumi tanítása háttérbe szorult, és csupán szenvedéstörténete és feltámadása képezte a kereszténység tanának alapját.
 
Ezért van a kereszténységben zűrzavar a mai napig is, és ezért lehetséges az, hogy a Jézus által meghatározott kereszténység, és a felekezeti kereszténység fogalma ennyire távol áll egymástól. Még jobb az a meghatározás, hogy az evangéliumok Jézusa és különböző egyházak felekezeti Jézusa nem egy és ugyanaz, márpedig az üdvösség szempontjából mindenképpen az evangéliumok Jézusa a mérvadó.
 
Jézus keresztre feszítése nem cél volt, hanem következmény. Következménye volt annak a tanításnak, annak az Útnak, melyet Jézus végigjárt, amellyel azonosította magát, és amelyet a világ – néhány maroknyi ember kivételével – nem volt hajlandó elfogadni. Az Út felvállalása manapság sem népszerű cselekedet az egyházi vezetők és hívek körében. Könnyebb egy helyettes megváltói áldozatban hinni, és véghezvinni néhány vallásos cselekedet az egyház engedélyével, támogatásával, mint felvállalni egy valódi jézusi apostoli utat, és így válni áldozattá másokért.
 
Most sok, magát kereszténynek valló ember tehetné fel a kérdést, hogy nem mindegy, ha egyszer az újkori keresztényüldöztetések korában így is, úgy is sorra gyilkolják a keresztényeket a hitük miatt? Nem. Nem mindegy. A kettő nem ugyanaz. Még annak is csak látszólag mindegy, aki gyilkol, de annak semmiképpen nem mindegy, akit megölnek a hite miatt. Senki nem üdvözülhet csak azért, mert a vallásossága, vagy vallása miatt kellett meghalnia. A hit üdvözít, és nem a vallás.
 
Az hisz, aki meghallgatja Jézus tanítását, és cselekedeteiben valóra váltja azt. De csak az képes azt hitelesen megvalósítani, aki nem csak annak megértésére törekszik, hanem arra is, hogy tettei összhangban legyenek Jézusnak az evangéliumokban megfogalmazott és bemutatott tanításával. Tehát, Jézus csak az evangéliumok fényében ismerhető meg helyesen, és nem Pál, nem valamely próféta, ill. szent író magyarázata révén.
 
Ők arról tesznek tanúbizonyságot, hogy milyen istenkép él bennük. Az evangéliumok ismerete, helyes megértése nélkül csak valamilyen torz istenkép élhet az emberben, mint ahogy torz istenkép él minden olyan vallásos emberben, aki olyan Istenben hisz, aki helyette tett meg valamit azért, hogy ő örök életet, örök boldogságot nyerjen, és mint Isten megváltott gyermeke bemehessen Isten Országába.

Az igaz, hogy Jézus megváltói műve az egész emberiségre kiterjed. De csak azért, mert senki számára nincs más út az üdvözüléshez, csak amit Jézus a tanításával, és életpéldájával felvázolt. Azonban, olyan nincs, hogy Jézus olyasmit vitt volna véghez bárki helyett, amit a megváltásban részesülni vágyónak kell megtennie. Nincs helyettes megváltás. Aki részesülni akar a megváltásban, annak komolyan ki kell vennie a részét a munkában Jézus partnereként.

Senki nem lesz attól keresztény, hogy egy keresztelői szertartás keretében a pap bácsi leöntötte a fejét szentelt vízzel, és rámondták az áment. Ettől csak megkeresztelt lesz, és betagozódik abba az egyházi felekezetbe, ahol a szertartás megtörtént. De ettől még nem lesz sem keresztény, sem jobb ember, mint a keresztelés előtt. A keresztelésnek valójában az volna a szerepe, hogy egy olyan döntést és tanúságot pecsételjen le vele az ember, amit ezt megelőzően Jézus mellett tudatosan hozott meg.

Egy ember keresztényi mivolta tehát, egy tudatos, felelősségvállalással járó magatartás, amely csak is kizárólag az evangéliumok fényében valósítható meg helyesen, és ami együtt jár a Jézussal való sorsazonosság vállalásával is. Ugyanis, nem lehet a jézusi utat a jézusi sors vállalása nélkül végig járni.

 „Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják.” (Jn. 15:20)

Nem elég tehát, Jézust Igazságként és Életként elfogadni, az üdvözülés nem lehetséges az Út vállalása, végig járása nélkül. Az ehhez kapcsolódó szenvedés, megöletés, mint áldozatvállalás nem cél, hanem következmény. Természetes következmény abban a környezetben, ahol ennyire nyíltan van egymás mellett a jó és a rossz, és ahol a rossz nem bírja elviselni, hogy a jó tükröt állítva eléje, szembesítse őt cselekedeteinek gyümölcseivel. Ezért, hogy ne kelljen megváltoztatnia magatartását, minden erejét a tükör megsemmisítésére összpontosítja.

Nem lehet tehát, kereszténynek nevezni azt az embert, aki bár meg van keresztelve, a látszat béke kedvéért, és a konfliktust elkerülendő, meghunyászkodva behúzza fülét-farkát, épp csak azt nem mondja, hogy bocsánat, hogy élek.
   
A valódi keresztény ember igenis öntudatosan képviseli Jézust az emberek előtt, békessége nem gyávaságából, hanem Jézusban való hitéből ered. Erkölcsi kérdésben nem ismer megalkuvást, de azt, hogy mi helyes, és mi nem az, az erkölcs területén, nem az emberek véleményétől teszi függővé, hanem Isten szemszögéből vizsgálja. Ennek helyes megértése csak az evangéliumok alapján valósítható meg.

Soha nem az számít, hogy az emberek mit tartanak helyesnek az erkölcs, a szeretet területén, hanem csak is az, amit Isten tart annak. Az erkölcs területén nem attól lesz valami igaz, hogy hányan képviselik. Az Igazság akkor is Igazság marad, ha valaki egyedül képviseli azt, akár az egész világgal szemben, mert ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Ugyanis csak Egyetlen Igazság létezik, és erre az Igazságra teremtetett minden ember. Ez az Igazság pedig nem más, mint, hogy:

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn. 13:34)

Egyáltalán nem mindegy, hogy mit értünk szereteten, és hogyan vagyunk képesek szeretni önmagunkat és embertársainkat. Nem mindegy, hogy mit tartunk erkölcs területén jónak, és mit rossznak, mert ezek ismerete nélkül sem önmagunkat, sem embertársainkat nem tudjuk helyesen szeretni. E helyes szeretethez pedig igenis hozzátartozik az a tanúságtétel is, amelyet közeli- és távoli környezetünkben teszünk arról az Istenről, akiben hiszünk. E tanúságtételnek szavakban és cselekedetben egyaránt meg kell nyilvánulnia, amit egyszerűen így fogalmazhatunk meg, hogy: szeretni és szeretni tanítani.

A keresztényi lét igenis tudatos, öntudatos, erkölcsi téren megalkuvást nem ismerő, a konfliktust nem kiprovokáló, de ha kell, a szeretet körén belül felvállaló, másokon fizikai erőszakot semmi módon el nem követő magatartást jelent.
 
A valódi kereszténység két alappilléren nyugszik. Ezek a következők:
1) ALAPALÁZAT: Úgy kiállni a meglátott JÓ mellett, hogy nyitottnak maradni annak a JOBBNAK irányában, amely Jézussal, az evangéliumok alapján alátámasztható. Csak erre épülhet fel minden, ami örök értékeket képes hordozni. Ez az első főparancs tartalma!
2) Az UNIVERZÁLIS HIT: Minden embernek joga van arra, hogy embernek tudja magát, és kötelessége, hogy embernek tartsa azt, aki embernek született. Ez a második főparancs tartalma!

Ez a két pillére annak az új teológiának, amellyel Jézus, mint Út, azonosította magát!
A két főparancs pedig, így hangzik:
1. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. 
2. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.  (Mt. 22: 37-39)

Ezt Jézus még azzal a kijelentéssel is megtoldja, hogy: „ezen a két parancson alapszik a törvény és a próféták.” (Mt. 22: 40)

E két parancs ugyanis teljes egészében magába foglalja azt a Tízparancsolatot, amelyet Isten azért adott az embernek Mózes által, hogy meg tanuljon emberhez méltóan élni, létezni itt a földön.
 
A Tízparancsolat I-III. parancsa, Isten és az ember egymáshoz fűződő kapcsolatáról szól, arról, hogyan kell az embernek természetes módon Istenhez viszonyulnia. Istenben természetszerűleg semmilyen változás nincs. Ezért csak az ember az, akinek természeténél fogva meg kell tanulnia Istenhez igazodnia, ha boldog akar lenni.

A IV-X. parancs az emberek egymáshoz való viszonyáról szól, hogy miképpen kell az embereknek egymás mellett élniük, létezniük, ahhoz hogy saját belső békéjüket, boldogságukat megleljék, miközben összhangban vannak az első három parancs szellemiségével, így teremtve meg a békét és boldogságot külső körülményeikben is.

Tíz parancs, tíz egyszerű törvény. Nem több ezer, vagy ki tudja mennyi, hogy az ember már ki sem ismeri magát a törvények dzsungelében. Mindössze tíz parancs, ami az ember békéjét, szabadságát, boldogságát érinti. Ennyit kellene csupán betartania. Minden más csak azt a célt szolgálja, hogy a törvényhozók hatalmát, befolyását növelje, bebiztosítsa, mindenki másét pedig korlátozza csak azért, hogy az előbbiek önző érdekei csorbát ne szenvedjenek. Vagyis, az ember még ezt a tíz egyszerű erkölcsi parancsot sem képes, vagy hajlandó megtartani, és minden eszközt megragad, hogy ez isteni törvények alól kibújhasson.

Ha csak egy kicsit is körülnézünk a világban, akkor elborzadva tapasztaljuk, hogy mennyire eltorzult az erkölcsi rend, és bármerre tekintünk, csak pislogunk a döbbenettől. Teljesen kifordult magából a világ. Az emberek ma azt tartják értéknek, amit szégyellniük kellene, és azt szégyellik, amit értéknek kellene tartaniuk. Így van ez az élet minden területén.

Ma már a vallások sem jelentenek biztosítékot arra, hogy a hívő megfelelő erkölcsi tartalommal fog gazdagodni, ha egy vallási közösség tagjává válik. A legtöbb vallásos, magát kereszténynek valló ember nem ismeri Istent, nem ismeri Jézust, hanem csak azokat az üres és értelmetlen frázisokat szajkózza szüntelenül, amit a felekezetében betanítottak neki, abban a tévhitben ringatva magát, hogy az igazságot mondja, holott arról nem csak fogalma nincs, de megbotránkozna rajta, ha szembesítenék téveszméjével.

Az igazi keresztény, szabad ember, mert nem felekezetéhez, hanem az Evangéliumok Jézusához hű. Arra törekszik, hogy az evangéliumok Jézusát, és annak tanítását megismerje. Jézustól kell tanulnia annak, aki Jézus tanítványa akar lenni; hiszen mindenki más a maga lelkiségét, Istenképét viszi bele a maga tanításába.

Mindenki egyéniség, mindenki egyedi szőlővesszőként kapcsolódik a szőlőtőhöz, azaz Jézushoz. A hívek nem szőlőszemek az egyház szőlővesszőjén, nem a felekezet az, ami üdvözül, hanem az egyén, saját szuverén döntésétől függően. Nem alá-fölérendeltségre épülő felekezetekre van szükség, hanem közösségekre, melynek tagjai egyedileg vállalják a jézusi tanítványságot, és egymással nem alá-fölé, hanem, egymással egyenrangú, egymás mellé rendelt viszonyban vannak.

Annak, aki újjászületett lélekként birtokba szeretné venni a helyét Isten Országában, nem a felekezetére, hanem Jézusra kell határozott „IGEN”-t mondania, ugyanis az egyház és a felekezetek vezetőinek személye változik, így tanításuk, látásmódjuk is. De Jézus, Isten örök, így tanítása is örök, és nem változik aszerint, hogy éppen milyen szél fúj.

Ugyanakkor, Jézusnak sem kétezer évvel ezelőtt, sem most nem áll szándékában megszüntetni az egyházat. Akkor is és most is hívja tanítványai sorába őket; hiszen Isten kinyilatkoztatásai nem értek véget, hanem egészen az idők végezetéig tartani fognak. Csak hát, amint ez lenni szokott, a történelem ismétli önmagát, mert, ahogy annak idején az akkori papság elvetette Őt, mert földi hatalmát és befolyását féltette Tőle, ma ugyanígy tesznek a mostani egyházi vezetők is, féltve földi befolyásukat. Nem szabad azonban elmenni a felett, hogy kétezer évvel ezelőtt is, és most is vannak olyan papok, akik őszintén nyitottak a Valódi Isten, a Valódi Jézus, az Evangéliumok Jézusának tanítására, és ki is állnak mellette.

A keresztény ember ugyanis, megvallja hitét akkor is, ha fenyegetik érte, mert tudja, hogy nincs félnivalója. Tudniillik, az ő hite nem kívülről, vallásos cselekedetek és szertartások által nyilvánul meg csupán, hanem benső indíttatásból, meggyőződésből, melyet Jézus táplál benne. Ezt pedig senki el nem veheti tőle, csak saját maga mondhat le róla. Minden ember, aki kereszténynek tudja magát, csak a benne élő Jézus által tudja megélni keresztényi mivoltát.

Nem lehet keresztényi életet élni Jézus nélkül. Képtelenség. Kereszténnyé válni csak az az ember képes, akiben Jézus, élő módon tud jelen lenni. Attól, hogy valakit megkeresztelnek, még nem lesz keresztény, csak megkeresztelt. A keresztényi lét egy tudatos, öntudatos magatartás, melyet Jézusban él meg az ember, de nem vallásos cselekedetek és szertartások által, hanem az evangéliumok Jézusának tanítása szerint. A szertartások lepecsételik ezt a döntést, cselekedetet, ezért az ember ettől kezdve különösképpen nagyobb erkölcsi felelősséggel tartozik döntéseiért, cselekedeteiért, így azok erkölcsi következményei is súlyosabbak reá nézve. Senki nem élhet felelős életet erkölcsi felelősségvállalás nélkül.

A hit nem azonos a hiszékenységgel. A hit igenis megköveteli a józanész használatát, ugyanakkor tovább lát a materialista természeten, mert a természet olyan dimenziói felé irányul, mely csupán anyagi szemlélettel fel nem fogható, ugyanis nem önmagán kívülről fakad az emberben, hanem csakis belülről kifelé haladva lobbantható lángra és növelhető.

Aki hitét csupán vallásosságában éli meg, ugyanúgy önmagán kívül keresi élete megoldását, mint az az ateista, aki csak a kézzelfogható dolgokban hisz. Egyszerűen megfogalmazva, vallási ateizmusnak is lehetne nevezni ezt az állapotot. Nincs mögötte igazi hit, csak vallásos lelkület, mellyel alárendeli magát egy olyan emberi tekintélynek, amely rajta kívülről mondja meg, miben, kiben, hogyan kell hinnie, és ehhez feltétlen engedelmességgel alkalmazkodik, kikapcsolva saját lelkiismeretét is. Gyakorlatilag lemond a hittől átjárt józanész használatáról, és meggyőződésévé teszi azt a téveszmét, hogy elfogad egy olyan megváltást, amit valaki érte és helyette véghezvitt, és neki nincs is más dolga, csak engedelmesen véghezvinni néhány vallásos cselekedetet, hű maradni a felekezetéhez, és ez elég az üdvösséghez.

Sajnos, ez és az ehhez hasonló téves felfogás Istenről, nem csak a keresztényvilágra jellemző, mert a többi nem keresztény vallásban is ugyanúgy megtalálható, melyekhez Istennek valójában semmi köze sincs.

Isten nem azt akarja, hogy vallásosak legyünk, hanem, hogy higgyünk Benne, hogy Rábízzuk az életünket, és tegyünk meg mindent a magunk boldogságáért, de nem úgy, ahogyan az emberek általában, hanem, ahogyan azt Isten teszi. Jézus az evangéliumokban nem csupán elmondta, hogy hogyan érhető el az örök boldogság, hanem életével példát is mutatott rá, hogy hogyan kell az odavezető utat járni.

Ez az út bár, nem független a körülményeinktől, mert bármerre megyünk, bármerre fordulunk, mindig lesznek körülményeink, mégsem körülményeink határozzák meg azokat a belső erkölcsi tartalmakat, melyekhez mindig hűen kell igazodnunk, ha meg akarjuk őrizni azt a benső békét, boldogságot, amelyre teremtve vagyunk, függetlenül attól, hogy a rajtunk kívül levő világ milyen erkölcsi rendet követ.

Az ember elválaszthatatlan Istentől. Az embert egy láthatatlan köldökzsinór köti Istenhez, és ezt a láthatatlan köldökzsinórt senki és semmi nem képes elvágni, örökre megmarad attól a pillanattól fogva, hogy az ember, mint szellemi lény megjelenik a Teremtésben. Igen, mert az ember több, mint a teste, és erre előbb-utóbb minden ember rájön. Azt az embert pedig, aki meg van győződve arról, hogy ő azonos a testével, és a test halálával számára vége van mindennek, az Isten sem tudja meggyőzni ennek ellenkezőjéről.

Egyszer ő is ráébred az igazságra; hiszen ő is be van kötve Istenhez, csak olyan, mint a dacos kisgyerek, aki sértődötten hátat fordít az anyukájának. Az ateista ember is hátat fordít Istennek, és azt hiszi, hogy ha nem vesz tudomást róla, akkor nincs is. Ezt a sértődősdit azonban senki nem tudja a végtelenségig játszani, mert Isten ugyan nagyon türelmes a teremtményeihez, de mindig küld valamiképpen jeleket, amelyekkel fel kívánja magára hívni a figyelmet.

Az ember pedig, hacsak magától nem jön rá, hogy változtatnia kell gondolkodásán, ha rá akar lelni az igazi boldogságra, előbb-utóbb belefárad abba, hogy állandóan ellenálljon Isten noszogatásának, és meg ne kérdezze tőle, hogy: „Ugyan, mit akarsz tőlem?” Mi mást válaszolhat erre Isten, hogy: „Csak annyit, hogy beszélgess velem!” Ha az ember megérti végre, hogy nincs értelme dacoskodni, mert a helyzet számára így csak még rosszabb lesz; és végre elkezd odafigyelni Istenre, akkor elkezdődik egy új élet, egy igazi bensőséges kapcsolat közte és Isten között.

Ebből a szempontból tehát, egy ateista ember előnyösebb helyzetben van, mint egy vallásos, mert míg a vallásos egy másik ember – egyházi vezető – istenképét teszi magáévá, addig az ateistából lett Istenhívő maga alakítja ki a maga istenképét annak alapján, ahogyan a maga tudati fejlődésében Istent megtapasztalja, megismeri, és ha szellemét állapotszerűen nyitva tartja Isten irányában, akkor egyre tisztábban képes megélni Isten valóságát önmagában. Ezért egy ateista ember könnyebben válik Istenhívővé, mint egy vallásos.

A vallásos ember e tekintetben nagymértékben lezárt, mert csak azt az információhalmazt engedi tudatába beáramolni, amelyek összhangban vannak azzal a felfogással, gondolkodással, melyet felekezetének elöljárói hivatalosan képviselnek. Hiába szeretne Isten szólni e gyermekéhez, ha az meg van győződve arról, hogy Isten csak a felszentelt paphoz szólhat, mert így tanították neki, akkor, ha meg is hallja Isten hangját, rémülten fut XY atyához, hogy végezzen rajta ördögűzést.

Ahogy egy ateista nem nevezhető megtért embernek, ugyanígy nevezhető a legritkább esetben megtértnek egy vallásos ember. Bizonyára furcsának tűnik, de valójában mind a materializmus, mind a vallásosság az ateizmusnak egy-egy eltérő irányultságú formája. A materialista ember csak a fizikai világ által érzékelhető dolgokban hisz, a vallásos ember pedig csak abban az istenképben, melyet egyházi, felekezeti feljebbvalói hivatalosan meghatároznak számára, és ettől sem jobbra, sem balra eltérni nem hajlandó, mert azt hiszi, hogy elkárhozik, ha neki más elképzelése van Istenről, mint az egyház hivatalos képviselőinek.

Az egyik azért nem akar szóba állni Istennel, mert azt hiszi, hogy olyan, amilyennek elképzeli, és az az Isten neki nem kell, a másik azért nem áll szóba Istennel, mert azt hiszi, ha szóba áll vele, szembekerül a felekezetével, miáltal magára vonja az örök kárhozatot. Tény, hogy a különböző felekezetek elöljárói előszeretettel sulykolják híveikbe a büntető istenképet, a bűntudatot, ezáltal is elriasztva őket a józan gondolkodástól.

A gondolkodás ugyanis nagyon veszélyes dolog, és nem nézi jó szemmel egyetlen hatalom sem, akár világi, akár egyházi hatalomról van szó. Minden hatalom abban érdekelt, hogy tudatlanságban tartsa alattvalóit, mert irányítani csak azokat lehet, akik feltétel nélkül alávetik magukat a hatalmon lévők akaratának. A mindenkori hatalom tűzzel-vassal irtja azokat, akik nem hajlandók lemondani hittől átjárt józan eszük használatáról, ezért veszélyt jelentenek a hatalom által erőszakkal teremtett rendre.

Így volt ez régen, és így van ez ma is. Elég, ha csak körülnézünk egy kicsit szűkebb és tágabb világunk tájékán. Kétezer évvel ezelőtt, az első keresztények sem voltak mentesek a téves felfogástól, ami Jézust illeti. A mai keresztények azonban, még hozzájuk képest is fényévekkel vannak elmaradva, ami nagyon nagy szégyen ennyi év távlatából. A világon megközelítőleg 2 milliárd keresztény él, és ennek közel 75%-a él Európában, és az Európai Unióban is több száz millió ember vallja magát kereszténynek.

Ha ezek a magukat kereszténynek valló emberek, valóban e szerint az értékrend szerint élnének, és ki mernének állni az emberek elé, tanúságot téve a valóságos Jézusba vetett hitükről, akkor ma nem történhetnének meg Európa szerte, főleg Nyugat-Európában azok a tragikus események, amelyek Németországban, Franciaországban, Belgiumban, és más európai országban manapság megtörténnek. Isten elvet minden olyan erőszakot, mely egy másik ember ellen irányul, de a szelídség nem azonos az alamuszisággal, balgasággal. A keresztény ember nem szellemi fogyatékos, hanem nagyon is öntudatos ember.

Istent csak öntudatosan lehet képviselni, csak öntudatosan lehet Róla tanúságot tenni az emberek előtt. Az öntudatosságba nem fér bele a másik ember elleni fizikai erőszak semmilyen formában, hanem kizárólag olyan cselekedetek, amelyek összhangban vannak Isten természetével; a nem-ártás, a megbocsátás, és a másokon segítés hármasságával, mert Isten a Szeretet, és nem a bosszú, a büntetés istene.

Nincs sem bosszúálló, sem büntető isten, csak szerető Isten, aki csak szeretni tud, és szenvedi teremtményei ostobaságait, gonoszságait, melyeket önmaguk ellen elkövetnek. Minden rosszal, amit az emberek, mások ellen elkövetnek, valójában önmaguknak ártanak, lelkük látja kárát. Súlyosbítja e tettek következményeit, ha e szörnyű bűnöket Isten nevére hivatkozva követik el.

Nem létezik olyan isten, aki bárkit arra szólítana fel, hogy ölje meg azokat az embertársait, akik nem úgy gondolkodnak, ahogyan ő. Ilyen Isten NINCS, hiába hivatkozik rá bárki is, hogy ez ennek és annak az istennek az akarata. Isten akarata az, hogy legalább szándékban tegyen meg az ember mindent, hogy ne ártson senkinek, ne legyen benne ártó szándék se másokkal, se önmagával szemben, mert minden szeretetet nélkülöző cselekedettel, amit akár másokkal, akár önmagával szemben elkövet, csakis kizárólag önmagának árt.

Normális ember nem akarhat magának rosszat. Nem akarhat örökösen zaklatott állapotban, benső békétlenségben élni. Normális ember békét akar a lelkében, és békét akar külső körülményeiben is. Előfordul, hogy hibázik, vagy, hogy vétkeznek ellene, de lelki békéje érdekében meg kell tanulnia megbocsátani. Ha az ember nem tud megbocsátani, képtelenné válik Isten békéjének a befogadására, és akkor nem tud békében élni sem önmagával, sem Istennel, sem embertársaival.

Az ember elemi érdeke a megbocsátás. De megbocsátani nem azért kell, hogy annak legyen jobb, akinek megbocsátanak, hanem azért, hogy annak legyen meg a szívbékéje, aki megbocsát. Ezért olvashatjuk az evangéliumban, hogy:

„Akkor hozzálépett Péter és megkérdezte: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Mt 18: 21-22)

Tehát, a megbocsátás egy állapotszerű magatartás, de semmiképpen nem nélkülözheti a józan észt, a gondolkodás eszközét. Az ember a megbocsátás terén sem járhat el hebehurgyán, felelőtlenül. A vétkezőnek a vétek, a bűn súlyosságától függően viselnie kell tettének következményeit, de a megbocsátó szeretet enyhítheti, elviselhetőbbé teheti a bűnhődés terheit, körülményeit.
 
Ha egy bűnért börtönbüntetés jár, azt nem tudja megtenni Isten, hogy a bűnös a börtönt elkerülje, de abban segítségére lehet a Benne bízónak, hogy olyan körülményeket biztosít, amivel elviselhetőbbé tudja tenni a börtönt a bűnös számára a büntetés idejére. Ugyanígy irgalmat gyakorolhat az ember is az ellene vétkező embertársa iránt. Ennek azonban van egy elengedhetetlen feltétele, mégpedig, hogy a vétkes teljes szívből megbánja rossz tettét.

A megbocsátásnak tehát, nem az a célja, hogy a megbocsátó levegye a következmények terhét a vétkező válláról, hanem a jóakarat biztosítása a megbocsátó részéről. Ugyanakkor, a megbocsátó nem törekedhet arra, hogy úgy tegyen: semmi nem történt. A megbocsátás nem azonos az elfelejtéssel, nem lehet úgy tenni, hogy nem történt semmi. A megbocsátás alapja a megértés. Megérteni azt, hogy mi motiválta a vétkest a tettében? Mindig a gyökerénél kell kiirtani a rosszat, és csak ezáltal teremthető meg a béke belső- és külső körülményeinkben egyaránt.

Ahogy a megbocsátásban, úgy a másokon való segítésben is az irgalom és a hittől átjárt józanész a két vezérlőerő. A rászorulón segíteni kell, ez természetes magatartás egy magát kereszténynek valló ember részéről. Azonban a segítő szándéknak is megvan a maga felelőssége, vagyis a segítőnek kell meglátnia, hogy mi az a mód, amiben hatékonyan tud segíteni annak, aki segítséget kér tőle. Egyáltalán nem biztos, hogy a segítség éppen azon a módon kell, hogy megvalósuljon, ahogyan azt a segítséget kérő gondolja. Először is, a rászoruló csak kérhet, de nem követelhet. Elmondhatja, hogy miben kér segítséget a másik embertől, de nem határozhatja meg a segítség mikéntjét, mértékét.

Egy rászoruló képtelen a maga helyzetét tárgyilagosan felmérni, mivel erős érzelmi hatás alatt, súlyosabban ítéli meg azt. Csak egy kívülálló tudja azt tárgyilagosan áttekinteni, de ő is csak akkor, ha nem engedi, hogy érzelmei befolyásolják döntésében. Mindig a segíteni szándékozó dönti el, hogy a rászoruló valóban rászoruló-e, miben rászoruló, és milyen módon, milyen mértékben nyilváníthatja ki segítőszándékát. Okos ember nem engedi, hogy kihasználják jóindulatát.

Annak, hogy milyen beláthatatlan következményei lehetnek, ha valaki a keresztényi szeretetre hivatkozva nem megfontoltan, felelőtlenül cselekszik, ékes példája az, ami jelenleg Nyugat-Európában, legfőképpen Németországban, Belgiumban történik.

Aki úgy tárja ki háza kapuját, hogy nem nézi meg, kit enged be, annak számolnia kell azzal, hogy olyan emberek is kihasználják a lehetőséget, akik nem jó szándékkal lépnek be a házába. Az okos ember gondol erre, és gondoskodik róla, hogy ez ne történhessen meg. Az én házamban, az én váramban én szabom meg a szabályokat, a törvényt, ezért annak, aki az én házamba betér, kötelessége elfogadnia ezeket a feltételeket. Azt, aki ezt nem tartja tiszteletben, jogom van kidobni a házamból, váramból, sőt, ha még kárt is okoz, jogom van megfizettetni vele. Igaz ez kicsiben, és nagyban is. Az, hogy kit engedek be a házamba, kizárólag a jóindulatomon múlhat, és akaratom ellenére erre senki nem kötelezhet engem.

Ha egy ember menedéket kér egy országtól, akkor annak az országnak jogában áll megvizsgálni a kérelmet, és csak ezután eldönteni, hogy beengedi-e a területére a menedékkérőt, vagy sem. A menedékkérő semmiféle követeléssel nem állhat elő, sőt, ha az adott ország úgy dönt, hogy befogadja őt, akkor köteles a befogadó ország törvényeit betartani, ugyanis, ha nem teszi, az ország hatóságainak jogában áll őt megbüntetni és kitoloncolni. Nem számít, hogy a menedékkérő országában az a cselekmény bűn, vagy sem. Bárki belép egy ország területére, az adott ország törvényei érvényesek rá is. Ezt minden utazónak kötelessége szem előtt tartania.

Aki a keresztényi szeretetre hivatkozva nem mérlegel mielőtt döntést hoz, enyhén szólva is bolond ember módjára cselekszik. Még Isten Országba sem lehet csak úgy bejutni, pedig, akiről el lehet mondani, hogy feltétel nélküli SZERETET, az maga Isten. Jézus csupán egyetlen feltételt szab:
 

”Erre Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.” (Jn 3: 5-7)

Újjá kell születnie annak, aki be akar jutni Isten Országába. Az újjászületés nem a reinkarnáció, ahogy sok ezoterikus tévesen gondolja, és nem a megkeresztelkedés, ahogyan sok, magát kereszténynek valló ember tévesen hiszi. A reinkarnáció újra születést jelent, amely a lélek részéről addig folytatódik, míg az ember saját testében újjá nem születik. Az újjászületésnek egyetlen feltétele van, hogy az ember határozott „IGEN”-t mond Jézusnak, és elfogadja Őt Útként, Igazságként, Életként, egyetlen szabadítójának, megváltójának. Az újjászületés csak Jézus által lehetséges. Senki nem mehet be Isten Országába, csak Jézus által.
 
Éppen ezért, még a megkeresztelkedés sem elegendő az Isten Országába jutáshoz. Mennyi és mennyi embert kereszteltettek meg a szülei még csecsemőkorukban, mégis a kárhozat útját járják. Vagy megtagadták hitüket és ateistábbak lettek az ateistábbnál is, vagy egyszerűen belegabalyodtak a vallásosságba, amivel ugyan gyarapították az egyház felekezeti híveinek létszámát, de nem igazán jutottak közelebb a valóságos Istenhez. Igazából csak akkor van értelme a megkeresztelkedésnek, ha az ember már tudatosan döntött Jézus mellett. Jézus maga mondja:

„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16: 16)

Tehát, a megkeresztelést meg kellene előznie a hitnek, mert valójában az ember Jézusba vetett hitét pecsételi le a megkeresztelkedés szertartásával. Aki hisz Jézusban, és döntését a megkeresztelkedéssel lepecsételi, az üdvözül, de aki nem hisz, az hiába keresztelkedik meg, száz vödör szenteltvíz sem mentheti meg az elkárhozástól. Hit nélküli keresztelkedésnek semmi értelme, nem véletlenül mondja Jézus a Márk evangéliumában elhangzott szavait éppen ebben a sorrendben.
 
Egy gyermek, aki nincs abban a tudati állapotban, hogy saját életére vonatkozóan felelős döntést hozhasson, nem kárhozhat el akkor sem, ha netán úgy hal meg, hogy nincs megkeresztelve. A gyermekkereszteléseknél a szülő hite az, aminek következtében ez a lepecsételés megtörténik a keresztelési szertartás keretén belül. A felnőtt már saját felelőssége tudatában, el kell, hogy tudja dönteni, akarja-e a jézusi utat vállalni, és az ezzel járó megkeresztelkedési beavatást, vagy sem. Ugyanis, döntésének az egész lelki üdvösségére ható következménye van, és jaj, azoknak, akik csak úgy játszadoznak ezzel a beavatással, és nem veszik komolyan, hanem csak úgy tekintenek rá, mint egy társadalmi szokásra, hagyományra.

Senki nem vásárolhatja meg magának az üdvösséget. Semmiféle garanciát nem jelent az, hogy valaki bármilyen keresztény felekezet tagja, ez kevés az üdvösséghez. A mai események tükrében, a világon nyilvántartott keresztények legalább 75%-ának újra meg kellene térnie! Ehhez pedig, az egyházaknak is gyökeresen át kell alakulnia, és uralkodó egyházból újra szolgáló egyházzá kell válnia. Ha ez nem történik meg, akkor a keresztény egyházak nem csak vonzerejüket veszítik el, de olyan gyengévé válnak, hogy nem lesznek képesek terjeszteni a világban azt a világosságot, melyre Jézus egykori és a mai idők tanítványait is felszólította.

Márpedig nagyon nagy szükség van rá, hogy az Igazság világossága újra felragyogjon, és abban a szeretetben, mely Jézusnak a lényegéhez tartozik, megnyilatkozhasson, mert a szeretnek igazságban, az igazságnak szeretetben kell megnyilvánulnia! Erről pedig csak az a keresztény tud hitelesen tanúságot tenni, aki nem csupán vallási köntösbe öltözteti hitét, hanem Jézusnak teszi lehetővé, hogy benne szabadon élhessen, és munkálkodjék, mert Vele, Benne, Általa minden lehetséges annak, aki hisz.