Tóth Csaba:

Miért nem tud megnyugtató választ adni
a híveknek az egyház a homoszexualitásról?

A homoszexualitás állandó témája mindennapi életünknek, ugyanis a saját nemükhöz vonzódó emberek egyre nyíltabban vállalják fel identitásukat; egyetértést vagy éppen megbotránkozást keltve a társadalomban attól függően, hogy ki hogyan viszonyul az egyre nyilvánvalóbbá váló helyzethez.

Az, hogy vannak emberek, akik szexuális értelemben a saját nemükhöz vonzódnak, nem új keletű dolog, szinte az emberi lét kezdete óta velünk van földi világunkban. Több évezredes történelmünk folyamán igen változó volt ennek megítélése mind az átlagemberek mind a vallások-, mind a mindenkori világi hatalom képviselői körében.

Volt idő, amikor szinte elburjánzott, és mindenfajta erkölcsi morált ledöntött alapjairól, és volt, amikor rejtőzködött, mert az akkori törvények nagyon szigorúan büntették az efféle cselekedeteket.

Valójában sem a társadalom, sem az egyház nem tud mit kezdeni a jelenséggel a mai napig sem. Habár, az egyház a Bibliára hivatkozva meghatározott egy tézist önmaga és a hívek számára a homoszexualitással kapcsolatban nem tudott lelket és értelmet megnyugtató választ adni arra a kérdésre, hogy hogyan viszonyuljon a dologhoz az egyház, de legfőképpen az érintettek.

 Rendetlen

„2357. A homoszexualitás olyan férfiak vagy nők közötti viszony, akik kizárólagosan vagy döntően saját nemük iránt éreznek szexuális vonzalmat. A századok folyamán és különböző kultúrákban nagyon eltérő formákat öltött. Pszichikai eredete nagyrészt föltáratlan. A hagyomány a Szentírásra támaszkodva – mely úgy mutatja be a homoszexuális kapcsolatokat, mint súlyos eltévelyedéseket – mindig vallotta, hogy a homoszexuális cselekedetek belső természetük szerint rendetlenek. Ellentétesek a természetes törvénnyel. A nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének.”  

(Részlet a Katolikus Katekizmusból.)

Azon túl, hogy az egyház megfogalmazásában az, hogy valaki szexuális értelemben a saját neméhez vonzódik; egészségtelen, testi-lelki értelemben káros magatartás, mi több, bűn; a híveket arra biztatja, hogy legyenek ezekkel az emberekkel együtt érzők, gyengédek, toleránsak. E kettősség a híveket egyre inkább összezavarja, nem értik, hogy mit vár tőlük az egyház, mikor viselkednek helyesen?

Az egyház egyrészt törekszik határozottan és keményen kifejezni az efféle magatartás természetellenes mivoltát, ugyanakkor az általa megfogalmazott szeretet, türelem megélését kéri híveitől az érintett emberek irányában.

Egy jó orvos tudása nem csak a diagnózis felismerésében rejlik, a gyógyítás érdekében fontos a megfelelő gyógymód, gyógyszer alkalmazása is. Egy orvos, ha hatékonyan akar gyógyítani, mindezekkel tisztában kell lennie. Nem elég a tüneti kezelés, nem elég a gyulladás csökkentése vagy megszüntetése, meg kell találni a betegség valódi okát! A tüneti kezelés olyan, mintha csak a felszínét kapargatnánk valaminek. A teljes gyógyulás érdekében a mélységekig kell hatolnunk, és ott kell elkezdenünk a gyógyítást.

A megoldás kulcsa magánál az embernél van. A tisztánlátás érdekében egy nagyon fontos dolgot feltétlenül tisztázni kell: Kicsoda az ember, milyen létező?

Nem kell különösebb műveltség ahhoz, hogy felismerjük: az ember merőben más, több mint az állat-, növény-, ásványvilág, vagyis az emberalatti világ bármely teremtménye. Erre még büszkék is lehetnénk elviekben, ha nem fordulna elő oly gyakran, hogy egynémely embertársunk megfeledkezve önmagáról, ne vetkőzne ki emberi mivoltából, magatartásában ne állatiasodna el, hagyva, hogy a benne lévő állati ösztön uralkodjon el felette. Kisebb-nagyobb csoportosulásnál meg pláne előtör a csordaszellem, amelyben képes az ember elembertelenedni, és a józan eszét a nadrágzsebébe dugni ahelyett, hogy használná.

Na mármost, az evolúció folyamatából adódóan, természetszerűleg bennünk van az az állati természet és ösztön, amelynek világából az ember, mint a legfejlettebb, gondolkodni képes emlős kiemelkedett. Azonban van egy kis bökkenő az evolúció tézisében. Hiányzik egy alapvető láncszem a legfejlettebb emlősállat és az ember között, és éppen ennek a láncszemnek a hiánya zárja ki annak lehetőségét, hogy az ember csupán az evolúció útján fejlődött volna ki a földön.

Tehát, az ember kialakulásában egy külső beavatkozás történt, ami különválasztotta az embert az állatvilágtól, még ha hordoz is abból magában valamit. Az ember ugyanis rendelkezik egy olyan plusz tulajdonsággal, melynek jelenléte soha semmilyen körülmények között nem alakulhatott ki csupán az evolúciós fejlődés következtében.

Az ember az állattal ellentétben, gondolkodik, erkölcsi döntéseket hoz, bizonyos értelemben előre látja döntéseinek következményeit az erkölcsi rendben. Különbséget tud tenni erkölcsi jó és rossz között.

Az állat erre képtelen. Bizonyos szempontok szerint az állat is képes megkülönböztetni a jót a rossztól, de csak a saját ösztönrendszere keretén belül. Tapasztalatból megtanulja, hogyha megharapják, az fáj, azonban a rossz fogalmát nem tudja a maga számára definiálni. Kizárólag a saját ösztönrendszerén belül képes összekapcsolni a történéseket. Ily módon, feltételes reflex alakul ki benne az eseménnyel kapcsolatban, ami egy adott reakciót vált ki belőle.

Például, ha egy kutya azt látja, hogy a gazdája egy bottal közeledik feléje, majd üti-veri vele őt, akkor a kutya nemcsak a gazdájától, de a bottól is félni fog akkor is, ha egy akármilyen bot csak úgy a földön hever. Nem fog vele játszani, mert a bot az ő számára a fenyegetést, a verést jelenti, és ennek megfelelően fog reagálni minden, a bothoz hasonlító tárgyra. Nem képes felismerni a botban rejlő egyéb lehetőségeket. Azok az állatok is, melyek képesek tárgyakat eszközként használni, utánzással tanulnak.

A beszéd, a gondolkodás, erkölcsi döntések hozatala, olyan képessége az embernek, amely nem jöhetett létre csak az agy evolúciós fejlődése folyamán. Ez olyan mértékű ugrás lenne a legfejlettebb emlősállat és az őt követő ember adottságai között, ami egyszerűen lehetetlen. Az evolúció révén éppen, hogy egymásba kellene épülnie minden láncszemnek, mire az ember, mint gondolkodó, erkölcsi lény kialakul. Ezzel szemben, itt olyan mértékű átalakulásnak, változásnak kellett történnie, ami túlmutat az anyagi test, az agy fejlődésén az állatvilág és az emberi lét között.

Bár az állat és az ember szervezeti- és ösztönrendszere hasonló, az ember tudatossága, ön- és én tudata, erkölcsi döntőképessége nem az evolúciós fejlődés következménye, hanem egy egészen másfajta létminőség megnyilvánulása, ami az anyagi léttől eltérő, magasabb minőségű valóságot hordoz.

Ez az anyagitól teljesen eltérő létminőség, az anyagi léttől függetlenül létező tudatos, élő valóság. Ez a tudatos létező az anyagvilágban láthatatlan, nem tapintható, általánosságban nem érzékelhető. Ahhoz, hogy ez a tudatos létező az anyagvilágban létezni, mozogni, élni, tudatosan tevékenykedni tudjon, a jellegének megfelelő anyagtestet kell magára vennie.

A fizikai test tehát nem más számára, mint eszköz, viszont, több mint egy ruha. Az a tudatos létező, amely ezt az emberi testet életre kelti, az emberi szellem, létminőségében felette áll minden anyagi valóságnak, és az anyagi léttől függetlenül létezik, él.

Az evolúció valójában azt bizonyítja, hogy az ember földre születése nem egy véletlenszerű esemény következménye, hanem tervszerűen, tudatosan előkészített folyamat eredménye. Ugyan, az állat és az ember között egy áthidalhatatlan szakadék tátong, az ember megjelenéséhez az anyagi világban, nélkülözhetetlen volt az evolúciós folyamat végigvitele.

Ugyanis, az embernek volt szüksége arra, hogy a saját lényegének megfelelő testet hozza létre a maga számára abból az eszköztárból, melyet az anyagvilág a földi környezetben a rendelkezésére bocsát. Ehhez volt minta számára a legfejlettebb emlősállat.

Az emberi test sok hasonlóságot hordoz a legfejlettebb emlősállat fizikai testével, lényegét tekintve azonban egészen más. Ugyanis az állati és az emberi testnek is más az éltető ereje. Az állat éltető ereje az ön- és fajfenntartás ösztönrendszerének elvén működik, másra törekvés nincs a részéről, ezért a maga szintjén tökéletes. Ha ez az ösztönrendszer az állat részéről felbomlik, léte értelmét veszti. Mivel nem erkölcsi lény, így éltető ereje az állat kimúlásával visszatér abba az egyetemes létbe, ahol újra semleges energiává válik, amelynek léte nem köthető semmilyen más létezőhöz, amit előzőleg éltetett. Az állatnak, a növénynek, ásványnak, és semmilyen ember alatti világban létezőnek nincs örökéletű lelke.

Az ember is rendelkezik az ön- és fajfenntartás ösztönével, de mivel az ember lényegét nem ez határozza meg, ezért az nem olyan tökéletes, mint pl. az állatok esetében. Az ember természetszerűleg többre vágyik, mint élni és meghalni, és mivel erkölcsi lény, tetteiért, döntéseiért erkölcsi felelősség terheli. Semmiben nem nyilvánul meg jobban az emberi természet önző vagy önzetlen mivolta, mint a szexualitásban.

Az emberi lét értelme a földi világban nem az ön- és fajfenntartás. Amikor az ember az ebbéli ösztönrendszerének veti alá magát, és lemond ennek tudatos fegyelmezéséről, irányításáról, akkor gyakorlatilag még az állati létnél is mélyebbre süllyed, mert az ön- és fajfenntartás ösztönével még az állat is tökéletesebb a maga szintjén, mint az ember.

Az állat ugyanis kizárólag saját és faja fennmaradása érdekében párosodik, míg az ember képes lemondani mindenről, még emberi mivoltáról is azért, hogy önző kielégítetlen vágyait kielégítse. Nem sok olyan tulajdonság van az ember elrontott természetében, amiben annyira el tud embertelenedni, mint ebben. Még ölni is képes miatta.

Tévedés azt gondolni, hogy az a férfi, akinek akkora természete van, hogy úgy kell visszatartania magát, nehogy…. Nem! Az a férfi, aki uralkodni tud ösztönein, és csak akkor él vele, ha egyrészt a partnere szabadon beleegyezését adja, másrészt mindketten megfelelő keretet biztosítanak hozzá. Ugyanis, alapvető követelmény, hogy mindkét fél egyenrangúnak tekintse a másikat, tisztelje a férfi a nőt, a nő a férfit! A szexuális együttlét nem az állati ösztönök elszabadulását, szabadon engedését jelenti, hanem, hogy harmonikus együttlétük megteremje közös gyümölcsüket. E tartalomhoz az egyetemesen elfogadott keretet egyedül a házasság biztosítja.

Az ember szexuális életének elsődleges célja a gyermeknemzés, és csak másodsorban az örömszerzés. Abban a házasságban, ahol a házastársak nem akarnak gyermeket, hanem csupán úgymond az örömszerzés érdekében élnek szexuális életet; megszegik az alapvető kötelességüket, és együttlétük csupán állati ösztönük önző kiélését jelenti. Kapcsolatuk nem terem jó gyümölcsöt, sem fizikai- sem lelki értelemben, tehát házasságuk átkozott akkor is, ha templomban köttetett.

Az azonos neműek közötti szexuális élet automatikusan kizárja az utódnemzés lehetőségét, csupán a partnerek saját önző szexuális vágyának kiélését jelenti, és sem saját, sem a partner tiszteletéről nincs szó. Az egész nemi aktus nem más, mint egy elrontott emberi természet továbbrontása.

Nem beszélhetünk a partnerek közötti kapcsolat terén a klasszikus értelemben vett szeretetről sem, mert egyik fél sem szereti helyesen sem önmagát, sem partnerét. Ugyanis, szeretni annyit tesz, mint: jót akarni. De nem azt a jót kell akarni, amit az egyik fél lát jónak a másik számára, vagy a másik fél az egyik számára, hanem azt a jót, amit Isten lát jónak. Ez az, amit minden embernek fel kell tudni ismerni ahhoz, hogy helyes erkölcsi értékrend szerint tudja élni életét.

Ha ezt egy a saját neméhez vonzódó ember képes felismerni, és hajlandó ehhez az értékhez igazítani a gondolkodását, életét, akkor már eszébe sem jut, hogy saját neméhez tartozó emberek között keressen magának szexuális partnert. Ilyenkor vagy lemond a szexuális életről lelki fejlődése érdekében, vagy minden erejével Istenre támaszkodva, az ellenkező nem képviselői között keres magának hozzáillő társat.

Aki Istenben bízik, annak Isten segíthet még abban is, hogy olyan társat találjon, aki nemcsak partnere, de valódi társa is legyen neki a lelki nehézségek áthidalásában, gyorsítva ezzel a lelki gyógyulását.

Az egyház ugyan helyesen ismerte fel a bibliára hivatkozva az azonos neműekhez való szexuális vonzódás természetellenességét, a probléma inkább abból adódik számára, hogy az emberi életet egy egyszeri dolognak tekinti, így nem láthat rá a lelki betegségek, torzulások valódi eredetére.

Az, hogy az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen, igaz is meg nem is. Igaz, mert valóban egyszeri és megismételhetetlen abban a tekintetben, hogy senki nem születik le kétszer ugyanabban a testben, ugyanazon körülmények közé, és az is igaz, hogy az emberi testet éltető szellem is csak egyszer teremtődik meg, és örökkön-örökké él, halhatatlan.

Nem igaz azonban abban az értelemben, hogy egyszeri életet él az ember, mert nem az emberi test az, ami kénytelen újra és újra megszületni a földre, hanem az örökéletű emberi szellem születik le új és új emberi testben, amit minden leszületés előtt a szerint formál meg a maga számára, hogy milyen test, és milyen körülmény szolgálja leginkább a lelki fejlődését.

Eme újraszületési folyamat addig tart az emberi szellem számára, míg határozott igent nem mond Jézusra, aki, amikor elérkezettnek látja az időt, Szentlelkével újjászüli az emberi szellemi-lelket abban a testében, amelyben éppen földi életét éli. Annak az embernek, aki ezt átéli, már nem kell többször megszületni a földre halála után. A biblia négy evangéliuma bőséges adalékot nyújt a reinkarnációról (újraszületés) és az újjászületés feltételeiről.

Az már általánosan elfogadott tény, hogy minden betegség, torzulás lelki eredetű, de ennek ismerete még nem ad választ arra, hogy ezek honnan erednek, ha csupán egyetlen életünk van. Márpedig a legtöbb ember, és az egyházak is ebből a szempontból próbálják a problémát megközelíteni. Ez főképp akkor okoz fejtörést, amikor egy gyermek például olyan születési rendellenességgel születik, amit nem lehet orvosi műhibára fogni, mert a ma ismert orvostudománynak az emberi élet eme területére a születést illetően nincs ráhatása, azt befolyásolni nem tudja.

Ezért azt, hogy miért születnek betegen, miért hordoznak magukban hol kevésbé, hol a végletekig súlyos, veleszületett lelki torzulásokat az emberek, ha csupán egyetlen életük van, még maga az egyház sem tudja értelmet megnyugtató módon megmagyarázni. Megpróbálja ugyan a Bibliára hivatkozva kisilabizálni, és van, amit tényleg sikerül is, de ami meghaladja a tudását vagy netán bizonyos érdekei úgy kívánják, azokat Istenre hivatkozva misztériumba csomagolja. Így többnyire megspórolja a magyarázkodást; hiszen a hívek többsége be is éri ezzel. Kitűnő lehetőség arra, hogy az ember lelkiismeretét elaltassa, és ne akarjon ösztönözni a gondolkodásra.

Tegyük fel, hogy egyetlen életünk van. Mivel magyarázzuk a velünk született lelki betegségeket? Ha semmi nem indokolja ezeknek a létét, akkor csak egyetlen magyarázat létezik. Isten szándékosan betegnek teremtett bennünket. Nem morbid ez egy kissé? Isten direkt betegnek teremti az embert, aztán elküldi Jézust, hogy meggyógyíthasson bennünket és higgyünk benne. Micsoda aberrált isten az, amely előbb megnyomorít bennünket, hogy aztán meggyógyítva a mi jótevőnk képében tetszelegjen? Ez istenkáromlás!

Ez egyrészt azt feltételezi, hogy Isten közvetlenül a születésünk előtt teremtett bennünket, másrészt felvet egy igen fontos kérdést: Mi romlott el bennünk hirtelen, hogy nem születünk meg egészségesen? Nem fogható rá minden a genetikára. Ja, hogy az áteredő bűn miatt van? Vagyis azért bűnhődünk mi mai emberek, mert két ember, Ádám és Éva több tízezer évvel ezelőtt valamit elkövetett?

Szeretném én megnézni azt a szülőt, nagyszülőt, vagy dédnagyszülőt, aki a gyerekét, unokáját vagy dédunokáját vagy akármelyik leszármazottját azért bünteti, amit nem ő, hanem valaki más követett el. Kegyetlen és gonosz az az isten, aki így viselkedik, és kegyetlen és gonosz az az ember, aki bármelyik leszármazottját egy általa el nem követett bűnért bünteti. Ha pedig az ember nem tesz ilyet az övéivel, akkor miért feltételezünk ilyet Istenről? Ez ugyanolyan istenkáromlás, mint az előző.

Isten senkit nem teremt betegnek, sem testi, sem lelki értelemben. Ahogy minden ember, minden szülő azt szeretné, hogy gyermekei egészségesek legyenek testben és lélekben, Isten is azt akarja. Nem Istenen múlik az, hogy az emberek betegen vagy egészségesen születnek-e meg, hanem az emberen.

Minden ember erkölcsi lénynek, a döntéseiért és cselekedeteiért felelősséggel tartozó lénynek teremtetett. Senki nem háríthatja másra döntéseinek és cselekedeteinek következményeit még Istenre sem. Mindennek ára van, amit meg kell fizetni.

Nem a teste határozza meg az embert, hanem az a szellemi-lélek, amely a testet élteti. Ez a tudatos létező határozza meg a születendő test képességeit, adottságait, az agy működését. A fizikai agy képtelen a szellemi-lélek nélkül a gondolkodásra, erkölcsi döntések hozatalára a földön.

A szellemi-lélek a fizikai test nélkül, maga is képes erkölcsi döntéseket hozni, de azokat nem tudja megvalósítani a fizikai test nélkül az anyagi világban. A szellemi lét és a fizikai lét a létezés két különböző dimenziójú formája.

Mi szükség arra, hogy az ember, mint szellemi lény a fizikai világban éljen?

Az emberi szellem örök életre teremtett létező, és tulajdonképpen nem volna szüksége rá, hogy egy olyan világban tengesse életét, ami természeténél fogva mulandóságra van ítélve. Nem csak az ember fizikai teste, de az egész teremtett anyagi világ a pusztulás világa is.

Annak, hogy az emberi szellemi-lélek mégis ebben a mulandó világban kénytelen élni, igen egyszerű oka van. Az embert Isten örök életű szellemi lénynek teremtette, mégpedig arra a szeretetre, boldogságra, ami Istent is jellemzi. Azonban, amikor az ember rájött, hogy őt az Isten önmagára teremtette, vagyis, az ember Isten képmása, akkor ez a felismerés úgymond az ember fejébe szállt, és úgy gondolta, hogy ő is isten, és nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy ő a teremtés koronája boldog legyen, ezért hátat fordított Neki.

E döntés következménye villámcsapásként érte az embert, mert nagyon sok lélek hirtelen ráébredt arra, hogy milyen nagyot hibázott. Rájött, hogy ő az élet forrásának csak hordozója, és nem lehet boldog Isten nélkül, de ami történt, megtörtént, azt már nem lehet visszacsinálni. Csak egy módon lehet igazolni, hogy a döntést megbánta, ha egy olyan világban vállalja nehéz sorsvonalát, ahol nem láthatja Teremtőjét színről-színre, mint szellemi otthonában, tehát pártatlan döntést tud hozni saját sorsát illetően.

Szerencsére, mindig van kiút. Először is, Isten úgy teremtette meg szellemi gyermekeit, hogy bármilyen mélyre is süllyed erkölcsi téren, azt az erkölcsi törvényt, melyet Isten az ember lelkébe ültetett, az ember nem tudja megsemmisíteni, csak eltorzítani magában. Ezért nem történhet meg egyetlen emberi szellemi-lélekkel sem, hogy örökre elvesszen Isten számára.

Másrészt, maga Isten tett ígéretet a tévútra tévedteknek arra, hogy ő is emberré lesz, és a segítségükre siet. Ez Jézusban megvalósult.

Bár, az ember részéről megvan az a szándék, hogy bizonyítsa önmaga számára, hogy valóban megbánta, hogy ellene mondott Istennek, vannak ebben a világban olyan emberek is, akik nem bánták meg tettüket, és minden erejükkel azon vannak, hogy az Istenhez visszatérni szándékozók megtérését megakadályozzák vagy legalább megnehezítsék.

Ők azok, akik megtévesztik a jó szándékú keresőket, összezavarják gondolkodásukat, zsarolják őket, megfenyegetik őket vagy hozzátartozóikat, olyan nehézségeket támasztanak számukra a mindennapi életben, hogy ne legyen se idejük, se erejük, se bátorságuk Istenre figyelni, Istennel foglalkozni.

Ezért nevezi Jézus a Hozzá vezető utat Keskeny útnak. Bizony, minden jó szándék ellenére, sokan elesnek ezen az úton, és sokszor sok földi élet kell ahhoz, hogy egy ember felül tudjon emelkedni a világ kihívásain, megpróbáltatásain.

Az ember egy életútján van, amit jól csinál, de van, amit elront. És van, amit nagyon el tud rontani. Azt, hogy mit tett helyesen, és mit nem egy valamelyik életében, a halála után Isten fényében látja legtisztábban. Ekkor dönti el, hogy min szeretne változtatni, mit tenne másképpen ahhoz, hogy növekedni tudjon abban a szeretetben és boldogságban, melyet Istentől magában hordoz, de még nem tud felragyogni a lelkében.

Ezért újra és újra nekivág egy újabb földi életnek, míg egyszer Isten fényét oly erősen és tudatosan fel tudja magában szítani, hogy átélheti Jézus magába ölelő szeretetét, és a hazataláltság örömét. Ez az az egyesülés Istennel, amely mindent eldönt, és képes minden sebet begyógyítani, mert egyértelműen megmutatja Isten irgalmát, hogy a sok-sok életen át tartó küzdelem meghozta a maga boldogságos és üdvözítő gyümölcsét. Véget ér végre a vándorlás, és hazatérhet Istenhez, ahonnan valamikor elszakadt. Többé nem kell leszületnie a földre.

Jézussal való szembesülésüket azok a lelkek sem úszhatják meg, akik nem bánták meg, hogy ellene szegültek Istennek, és odaát is tovább hazudnak. De hát, Isten látja lelküket, ismeri gondolataikat, szándékukat, és mégis kénytelen hagyni, hogy úgy döntsenek és úgy éljék életüket, ahogy akarják. Egyszer ők is észhez térnek. Nem élhet az ember örök bódultságban, boldogtalanságban.

Az ember sokat tud javítani lelki fejlődésén, de ugyanúgy képes sokat rontani is. Zuhanni sokkal könnyebb, mint emelkedni. Minden egyes újraszületéssel nehezebbé válik az ember élete, akár külső körülményeiben, akár olyan lelki terhek vállalásával, melyek segítik vagy nehezítik az ember útját attól függően, hogyan áll hozzá, hogyan használja fel az eléje táruló lehetőségeket. Ami kívülről látszik, sokszor nagyon csalóka.

Minden döntés, minden cselekedet hatással van az ember szellemi-lelkére. Így gyógyíthatja, tökéletesítheti is, de torzíthatja, beteggé is teheti azt. Olyan hajlamokat, magatartásokat is a felszínre hozhat, melyek természetellenesek.

Ilyen természetellenes megnyilvánulás az azonos neműekhez való szexuális vonzódás is. Mit tehet ilyenkor az ember? A legjobb, ha Istenhez fordul segítségért, mert ő az egyetlen, aki minden betegséget képes meggyógyítani.

Minden betegségre egyetlen igaz gyógymód van, a gondolkodás átalakítása, mégpedig Jézushoz igazítva. Nem elég a bűnbánat. Jézus ennél többet akar. A bűnbánat nélkülözhetetlen az elinduláshoz, de csak az első lépés a gyógyulás útján. Jézus azt akarja, hogy meg tanuljunk az ő eszével gondolkodni, az ő fülével hallani, az ő szemével látni, az ő szívével cselekedni, vagyis az örökkévalóság szemüvegén tekinteni az életünket.

Ha az ember nem a vallásosság mérlegén, hanem Jézusnak az Evangéliumokban bemutatott tanításának mérlegén méri le döntései és cselekedetei helyességét, és el is fogadja annak útmutatását az életére vonatkozóan, akkor biztos lehet abban, hogy a lelki gyógyulás útjára lépett. Mert minden kérdésére megkapja a választ, ami igaz boldogságát érinti, és fontosabb lesz számára az, hogy Jézushoz tartozónak tudhatja magát, mint az, hogy ő, mint ember, milyen.

Ha egy ember, aki szexuálisan a saját neméhez vonzódik; ahelyett, hogy az őt magát, természeténél fogva meg nem illető jogaival foglalkozna, azzal van eltelve, hogy ő Jézusé, és erről tanúságot tesz a hozzá hasonló sorstársai előtt, a világ legboldogabb embere. Bár, életéből hiányzik az az intim együttlét, amely minden természetes házassági kapcsolat velejárója egy férfi és egy nő között, ő mégis teljes életet él.

A házasság, és a szexualitás nem jogi, hanem erkölcsi kérdés még a hetero kapcsolatok esetében is. Így nem lehet jogi kérdés az azonos neműek esetében sem. Erkölcsi súlyát, értékét pedig nem az ember, hanem Isten törvénye határozza meg, amely örök érvényű, és nem változik a szerint, hogy mi az ember aktuális óhaja. Tetszik vagy nem tetszik, az embernek kell alkalmazkodnia hozzá.

Ezért az egyház maga is biztathatja e lelki nehézségekkel küzdő híveit, hogy ne szexuális másságukkal foglalkozzanak, ne az efféle másságukkal akarjanak érvényesülni az életben, hanem eme korlátokat tudomásul véve, fordítsák figyelmüket Istenre. Csak a reinkarnáció (újraszületés) lehetőségének tudomásul vétele révén érthetőek meg jelen életünk bizonyos történéseinek erkölcsöt érintő összefüggései. Mert a legtöbb, mai életünket érintő lelki betegségünk, melyek sok esetben testi tüneteket is okoznak, valamelyik előző életünkben elkövetett botlásaink következménye.

Tehát, az egyháznak általánosságban is, nyíltan is szóba kellene végre állnia a reinkarnáció tényével ahhoz, hogy híveinek érdemleges választ tudjon adni az üdvösségüket érintő kérdésekben, mint ahogy, az evangéliumokban is találunk példákat rá.  Pl.:

Miközben jöttek le a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül. Erre megkérdezték tőle tanítványai: Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie? Ő így válaszolt: Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is. Ekkor értették meg a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik.

(Mt. 17: 9-13)

Az iménti idézet azért is nagyon lényeges, mert maga Jézus mondja a tanítványainak. Illés és Keresztelő János között von párhuzamot. Az a Keresztelő János, aki Jézus előhírnöke volt, és lefejeztek, egy másik előző életében, mint Illés próféta élt, és megölte Baal papjait.

Illés pedig ezt mondta nekik: Ragadjátok meg Baal prófétáit, senki se menekülhessen el közülük! És megragadták őket. Illés levitette őket a Kísón-patak mellé, és ott lemészárolta őket.

(1Kir 18: 40)

A Tízparancsolat egyik parancsa így szól: NE ölj! Nincs kivétel, még egy próféta számára sem. Bár, Illés nem akarta megszegni Isten Tízparancsolatából egyiket sem, amikor megölte a papokat, nem Isten akarata szerint cselekedett. Ezért kellett később, mint Keresztelő Jánosnak, a Baal papokhoz hasonló módon meghalnia az után, hogy Istentől rendelt prófétai küldetését betöltötte.

Minden mindennel összefügg, és nagyon sok mindent csak ennek fényében érthetünk meg még az evangéliumokban is. Aki nem hajlandó törekedni erre, nem fogja megérteni Jézus tanítását, és menekülhet ugyan egy mesterségesen kreált misztériumba, ami nem követel tőle semmiféle gondolkodást, számára a hit csupán üres vallásoskodás, pótcselekvés. Gyümölcsöt azonban nem fog teremni számára.

A Biblia több helyen is igen határozottan és keményen beszél az azonos neműek közötti szexuális- és párkapcsolatokról. Maga Pál apostol így beszél erről:

Isten haragja eléri az égből az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal. Ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak. A halhatatlan Isten fölségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával.

Ezért Isten szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket. Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak,
mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott. Ámen.

Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét.

Nem méltatták az Istent arra, hogy megismerjék, az Isten is romlott eszükre hagyta hát őket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe. Tele is vannak mindenféle gonoszsággal, hitványsággal, kapzsisággal, ravaszsággal, tele irigységgel, gyilkossággal, vetélkedéssel, ármánykodással, rosszindulattal. Megszólók, rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, fennhéjázók, kérkedők, agyafúrtak, szüleik iránt engedetlenek, értetlenek, hitszegők,
elketlenek, könyörtelenek.

Bár fölismerték Isten rendelkezését, hogy aki effélét művel, méltó a halálra, mégis ilyeneket tesznek, sőt a tetteseknek még helyeselnek is.

(Róm 1: 18-32)

Pál, annak ellenére, hogy az apostolok beszéltek neki Jézusról és a tanításáról, csak a megdicsőült Jézust ismerte, és Jézus apostolaként olyan istenképet hirdetett, amilyen az ószövetség prófétáira hivatkozva az elképzeléseiben élt. Saját istenképét vetítette ki követői elé, figyelmen kívül hagyva Jézusnak az Evangéliumok alapján bemutatott, megélt tanítását. Sajnos, ugyanezt a páli istenképet tették magukévá a későbbiek során létrejött keresztény egyházak, felekezetek is, így juttatva már alapjaiban tévútra az egész kereszténységet.

Isten ugyanis nem büntet, nem áll bosszút semmiért, nem hadúr, aki hadsereg élén menetel. Isten egyszerűen csak szeret. Nem kísért és nem kárhoztat senkit sem bűnre, szenvedésre. Az ember az, aki mindezt teszi önmagával.

Ahogy Jézus sem engedelmeskedett az Atyának, hanem hallgatott rá, ugyanígy nem akarja Isten, hogy az ember engedelmeskedjen neki, hanem, hogy hallgasson rá. A kettő között óriási a különbség.

Aki engedelmeskedik, az vakon követi azt a parancsot, amit előírnak neki és nem mérlegeli annak jogosságát, észszerűségét. Minden felelősséget a parancsolójára hárít. Isten nem ezt várja az embertől, hanem, hogy tudatos, felelős döntéseket hozzon, és döntéseiért és tetteiért vállalja a felelősséget.

Isten nem vállalja magára senkinek a bűnét, és nem vállalja át a felelősséget senki helyett. Mindig az ember mond ítéletet önmaga felett, valahányszor számot vet életéről. Ítélete pedig olyan, amilyen istenkép él benne, és amilyen mértékben képes Isten irgalmával együttműködni. Minél távolabb van valaki Istentől, annál kevésbé képes erre, és minél közelebb van hozzá, annál inkább tudja ezt megtenni.

Senki nem bújhat ki a felelősség alól azzal, hogy: „parancsra cselekedtem”. Ezzel a kijelentéssel nemhogy enyhítené az ember a maga felelősségét, hanem még inkább súlyosbítja.

A másik ilyen módszer a felelősség alóli kibújásnak az, ha valamilyen bűnt, vagy természetellenes állapotot úgy állítanak be, mintha az normális volna, és az is az élet természetes része lenne. Ez olyan mérhetetlenül aljas és gonosz, hogy erre nincs semmiféle bocsánat sem a földön, sem a mennyben.

A megátalkodottságra nincs mentség, nincs bocsánat. Aki e megátalkodottságban van, egy egész világkorszakig tartó kárhozatra juttatja önmagát, és csak ezt követően kap új lehetőséget a megtérésre, hogy változtathasson életén.

Az emberi természethez nem tartozik hozzá a bűn, az aberráció, azaz az erkölcsi- és nemi eltévelyedés. Az emberi természethez egyedül az a tisztaság és tökéletesség tartozik, amelyre Isten az embert teremtette. Ezt rontotta el az ember, és úgy tesz, mintha a betegség, a bűn természetes és normális lenne, vagy, hogy a bűn az nem is bűn.

Az egyház dolga az volna, hogy a kérdésekre értelmet megnyugtató válaszokat adjon az embereknek, hogy útmutatást adjon az élet minden problémájára. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, komolyan változtatnia kell az Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolatán.

Isten egyháza nem szakértő atyákból, tiszteletesekből, főtisztelendőkből és laikus hívekből áll, hanem tanítványokból, ahol azok, akik tanítanak, és akiket tanítanak, nem egymás alá-fölé vannak rendelve, hanem egymás mellé. Isten egyházában senki nem lehet a másiknak feljebbvalója, sem alárendeltje.

Isten országának titkai mindenkinek rendelkezésre állnak, aki az Evangéliumok Jézusát meg akarja ismerni, be akarja fogadni, és teljes lelkével, minden erejével azon fáradozik, hogy Jézus szerint alakítsa át a gondolkodását, és ezzel az életét is.

Az egyház nem veheti át azt a felelősséget, ami minden emberre egyaránt hárul. Nem gondolkodhat az egyház a hívek helyett. Nem az egyház, és nem a felekezet üdvözül, hanem az ember, aki Jézust választotta, és erről tanúságot is tesz.

Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, 
aki nem hisz, az elkárhozik.

(Mk 16: 16)

A reinkarnáció elfogadása révén megérthetjük, hogy miért vagyunk ebben az életünkben olyanok, amilyenek, és miért történnek velünk azok a dolgok, amikkel kénytelenek vagyunk szembenézni. De mindennek ismeretében, nem a rossz megjavításán kell dolgoznunk, hanem arra a jóra kell törekednünk, amit Isten lát jónak, mert csak a jó, ami benne él, teheti boldoggá az embert.

Ha Isten szándéka szerint sikerül megszentelni az életünket, akkor minden, ami bennünk elromlott, megsérült, az meggyógyul, és olyan szépek, ragyogóak leszünk, amilyennek Isten eredetileg is teremtett bennünket.

Ebben tud az egyház segíteni, ha a hívőket nem alattvalónak és laikus hívőnek, hanem egyenrangú partnernek tekinti.