Tóth Csaba

Corpus et Sanguis Christi – Krisztus Teste és Vére

Bálvány, szimbólum vagy valóság? Bizony még az Eucharisztia is bálvánnyá válhat, ha az ember nem létező erőt tulajdonít neki. Örök életet valódi megtérés nélkül. Vagy csak egy egyszerű szimbólum? A szimbólum vagy jelkép egy olyan eszköz, ami a legegyszerűbb módon, általában képi formában fejezi ki azt a jelentéstartalmat, amihez kapcsolódik. Természetesen, Krisztus Teste és Vére is lehet ilyen szimbólum; hiszen minden szimbólumnak van háttérüzenete, és minden üzenetet hordozó tartalom belehelyezhető olyan formába, melyet szimbólumnak is nevezhetünk. Az Eucharisztia is kifejezheti a Jézussal való egységet, együvé tartozást.
 
Valóság? Arról, hogy valóság-e Krisztus Teste és Vére abban a kovásztalan kenyérben és borban, amit Jézus az Utolsó vacsorán megáldott, az evangéliumok azon igazságai hivatottak tanúskodni, melyek Jézus emberi és isteni lényének szavairól és tetteiről szólnak, és melyeknek tanítványai, valamint mindenféle rangú- és rendű ember szem- és fültanúi, részesei voltak.
 
Mi vagy ki az a Corpus et Sanguis Christi valójában? A mindent odaadó Élet maga. Az a Jézus, aki az Atyától jött, hogy hirdesse az Örömhírt, a foglyoknak a szabadulást, a betegeket pedig meggyógyítsa, most önmagát adta oda, hogy aki hisz Benne, Általa és Benne örökké éljen! Ez az egyetlen megjelenési formája Jézusnak, ahol az ő teste és vére úgy van jelen, hogy azt a Benne hívő ember a szó legszorosabb értelmében valóságos eledelként és valóságos italként veheti magához.

„De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet,
annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon.”

(Jn 6; 54)

Ez elvben önmagában is indokolttá tehetné azt, hogy Jézus e megjelenési formáját másképpen kezeljék a keresztény egyházak és híveik, mint a többit. Ez bizonyos értelemben jogos; hiszen Jézus minden megjelenési formájában annak megfelelő, sajátos eszközöket kínál fel övéinek. Csak felmerül a nagy kérdés: Felülírhatja-e Jézus egyik megjelenési formája a másikat? Nem egyenértékűek? Melyek ezek a megjelenési formák? Íme:

1. EMBERI MÓDON. Ez történt megtestesülésem által, ahogy most az Atya jobbján vagyok.
2. SUGALMAZOTT MÓDON. Így vagyok jelen a Szentírásban, mivel az IGE lett TESTTÉ.
3. SZENTSÉGI MÓDON. Mivel egy szentség felvétele nem más, mint találkozás Velem, Jézussal, egy speciális cél érdekében.
4. KEGYELMI MÓDON. János 14;23. (Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.) (a szerző megj.)
5. TITOKZATOS MÓDON. Ahol ketten-hárman összejönnek az Én nevemben, ott vagyok közöttük.
6. RÁSZORULÓ MÓDON. Ezt így fejeztem ki: 'Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, azt Nekem tettétek.'

(Hang 25/2481. levél: Mi a szerepem?)

Ha Jézusnak mind a hat megjelenési formáját komolyan gondoljuk, akkor nem tekinthetünk ezekre másképpen, csak, mint az emberi lét fizikai, szellemi és erkölcsi tartalmát meghatározó szentségekre! Bármelyiket is vizsgáljuk, a maga nemében szent, ezért szentnek kell tekinteni magát az emberi életet is, annak minden formájában.
 
Mivel Jézus minden megjelenési formájában teljes valójában van jelen, ezért egyik sem fogható fel  úgy, hogy bármelyikük fontosabb vagy értékesebb lenne a többinél. Mindegyikük egyenértékű eszköz az ember számára ahhoz, hogy általa közelebb kerüljön Jézushoz, megszentelődjön és megszenteljen.
 
Ezért úgy kiemelni az oltáriszentséget a többi közül, hogy az Jézus mindegyik más megjelenési formájánál fontosabb lenne, téves és félrevezető megközelítés. Annak ellenére, hogy valaki rendszeresen részt véve a szentmiséken szentáldozásban részesül, de a többit elhanyagolja, a szentségi találkozás Jézussal nem tud a maga teljességében létrejönni, noha ő egy minden szempontból lelket boldogító találkozást akar közte és az ember között.
 
Jézus minden megjelenési formája a maga természetének megfelelő teljes odaadottságot, ráfigyelő, cselekvő magatartást igényel, mert mindegyik egyfajta táplálkozás és szomjoltás Benne. Amikor a szavaira figyelünk, a tanítását igyekszünk megérteni, befogadni, mint Igazságot; közösségben vagyunk az Ő nevében; élni akarunk azokkal a szentségekkel, amelyekbe belehelyezte szentséges lényét; magatartásunkban Istenszeretőkként törekszünk élni; és Jézus szemszögéből nézve a világot és az embereket meglátjuk, hogy ki miben rászoruló, akkor mindig esszük az ő testét és isszuk az ő vérét, mert minden vágyunk az, hogy ne csak külsőségekben, hanem egész lényünkkel eggyé váljunk Vele.
 
Miért volt szükséges, hogy Jézus ennyiféleképpen legyen jelen az életünkben? Mert Isten nem vétkezhet mulasztással! Neki minden olyan létformában meg kellett testesülnie, ami az ember boldogságát, örök életét érinti. Isten Jézus által teljesen a részévé akar válni az ember életének, az egész embert be akarja tölteni a maga fényével, akár belső-, akár külső körülményeiről van szó. Ha Isten szándékán múlik, akkor egyetlen picinyke sötét pont sem lehet az ember testi-lelki lényében, mert minden, ami sötét az ember életében, az a fény hiánya, Isten boldogító szeretetének hiánya benne.
 
Isten minden szellemi teremtményét úgy teremtette és teremti tökéletesnek, tisztának, ragyogónak mindörökkön örökké, hogy az mindig az ő Szeretetének Igazságában, és Igazságának Szeretetében növekedjen, és Érte, Benne, Vele, Általa, Belőle éljen. Isten legyen számára az örök eledel és az örök ital! Ezt a tökéletességet, tisztaságot csak az ember képes lerombolni önmagában. De Istennek hála, egy kicsiny szikrát még a legnagyobb gonoszság sem képes kioltani benne, mert ez a kicsiny láng akkor is örökké ég, amikor az ember a pokol legmélyebb bugyraiban gyötrődik.
 
Ez az örök szikra az Isten éltető ereje, ez által van jelen az Isten létben tartó módon az emberben. Bármit tesz az ember, ezt az egyet soha nem képes kioltani önmagában, különben a Nem-lét állapotába jutva megszűnne létezni. Ez az emberi létezésnek olyan valósága, amely kizárólag Isten akaratán múlik, és embernek ebbe nincs beleszólása.
 
Istennel táplálkozni és szomjat oltani nemcsak azt jelenti az ember számára, hogy általa létezni tud, hanem hogy az evangéliumok fényében Jézus szerint alakítva a gondolkodását és megcselekedve az ő akaratát, megteremti az örök élet boldogságának feltételeit is önmaga számára Jézus segítségével.

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.”

(Jn 15; 5)

Jézus célja az, hogy a különféle megjelenési forma következtében fénnyé és életté váljon az emberben. Az emberi, a sugalmazott, a szentségi, a kegyelmi és a titokzatos mód igazolja az Isten emberek iránti feltétlen és tökéletes szeretetét Jézuson keresztül, a rászoruló módon való jelenlétben viszont Jézus vágyik az emberek szeretetére.
 
Ha figyelembe vesszük, hogy Isten a fentiek értelmében ötféleképpen fejezi ki szeretetét az ember iránt, és csupán egyetlen esetben igényli azt az ember részéről, akkor Jézus szeretete mindenkor nagyobb áldozatot, odaadottságot jelent, mint szellemi teremtményei részéről, akik még ezt az egyet is csak nagy nehezen képesek megvalósítani. Jézus fenti öt megjelenése eszköz arra, hogy általuk az ember megtanulja a másik emberben rászoruló módon jelenlevő Jézust visszaszeretni.
 
Ezért az egyes embernek meg kell tanulnia úgy szeretnie embertársát, ahogy Jézus szeret minden embert. Jézus az egész életét, egész lényét odaadta az embernek, ezért az ember sem érheti be ennél kevesebbel, neki is az egész életét, az egész lényét oda kell adnia Istennek ahhoz, hogy helyesen tudjon szeretni.
 
Ha mindezt elfogadjuk, akkor Jézusnak az oltáriszentségben való jelenlétét sem írhatjuk felül a többi megjelenési forma rovására! Márpedig jelenleg ez történik az egyházakban, amikor bizonyos misztériumi magatartásokat követelnek meg a hívektől ennek fényében, amely, ha Krisztus iránti tiszteletről szól, akkor ugyanez a misztériumi magatartás illeti meg a többi Krisztus jelenlétet is.
 
Természetes, hogy Jézusnak mindenfajta megjelenését tisztelni és óvni kell minden szentségtelen megnyilvánulástól, megszentségtelenítéstől azok részéről, akik elutasítják, megvetik őt. Minden keresztény hívő embert felelősség terhel nemcsak azért, ahogy a szentségekkel bánik, hanem hogy lehetőségeihez mérten óvja azokat a szentségtörő kezektől.
 
Persze, nem a szentáldozás azon mikéntjéről van szó, hogy egy hívő, keresztény ember keze érintheti-e az átváltoztatott ostyát vagy sem, hanem hogy ártó szándékkal senki ne férhessen hozzá! Sajnos, komoly félreértés övezi az Eucharisztiát mind a papság, mind a hívek részéről a tekintetben, hogy melyik a szabályos, Istennek tetsző formája a szentáldozásnak. Szabad-e kézbe áldozni, vagy csak közvetlenül a szájba adott szentostya által történő áldozás a helyes? A kérdés látszólag csak egy egyszerű technikai problémát vet fel, valójában ennél jóval többről van szó. A válasz mégis egyszerűbb és egyértelműbb annál, mintsem azt bárki gondolná, ugyanis maga Jézus adja meg mindenkinek.

„Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”

(Mt 26; 26)

Tehát, miután megáldotta a kenyeret és megtörte, Jézus a tanítványai kezébe adta az immáron kenyér színében jelenlevő élő testét. A tanítványok maguk törtek belőle és adták tovább a többieknek. Ez volt az ő első szentáldozásuk. Nem a szájukba rakta kenyér színében a megszentelt testét, nem etette őket, mint valami kisgyerekeket, hanem a kezükbe téve adta oda magát nekik eledelül.
 
Ebből az következik, hogy szentáldozás esetén a kézbe történő áldozás a normális, és nem a szájba való etetés. Bizony, a száj, melyet gyakrabban hagynak el istenkáromló szavak, sokkal inkább alkalmas szentségtörésre, mint a kéz, mert még az is, ami a kezet a szentségtelen cselekedetre indítja, az ember szívéből fakad. A kéz soha nem válik tisztátalanná a szív szándéka nélkül, legfeljebb piszkos lesz a rárakódott kosztól.

„Nem értitek, hogy ami a szájba kerül, a gyomorba jut, onnan meg a félreeső helyre? Az ellenben, ami elhagyja a szájat, a szívből származik, s ez az, ami beszennyezi az embert. A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15; 17-20)

Minden a szívben dől el, az is, ami szent, és az is, ami szentségtelen, ezért nem követ el szentségtörést az, aki szentáldozáskor előbb a kezébe veszi Krisztus Testét, ám szívében tiszta szándék van. A szájban is képes az ember Krisztus Testét meggyalázni, megkínozni, ha szívében ártó szándékkal közelít hozzá, ám az áldoztató elől elrejti gonosz szándékát.
 
Az viszont tény, hogy az áldoztató és a templomban szolgáló pap felelőssége, hogy a hívő ne vihesse ki a szentostyát a templomból az áldozást követően, hanem az áldoztató előtt vegye be és hagyja feloldódni azt a szájában, vagy nyelje le. Megrágni tilos; hiszen élő testről van szó.
 
Sok vallásos ember azt hiszi el az Eucharisztiáról, amit mondanak neki, de nem érti és nem tudja igazán felfogni annak lényegét. Inkább csak a papi tekintély alapján hiszik el Jézus jelenlétét a szentostyában, noha még sok pap sem hisz benne azok közül, akik az átváltoztatást végzik. Nem ritka szívükben a kétely, s csak azzal az elmélettel próbálják a lelküket megnyugtatni, amit teológián tanultak, de nincsenek megtapasztalásaik e téren.
 
Bármennyire meglepő, a választ kereső kételkedés jobb, mint a hamis bizonyosság, mert az igaz kereső előbb-utóbb valódi válaszra lel, amiről hiteles tanúbizonyságot tehet embertársai előtt. A hamis bizonyságban élők azonban elzárják önmaguk elől a megtapasztalás valós lehetőségét.
 
Jézus legkézenfekvőbb tanácsa a hit fejlesztésére, hogy tegyünk úgy, mintha hinnénk! Itt nem arról a képmutató magatartásról van szó, amikor valaki azért tesz úgy, mintha hinne, hogy félrevezesse a másikat, hanem arról a belső meggyőződésről, amikor valaki egész lelkével a hitnek azzal a formájával akarja rátenni az életét arra, amiben vagy akiben hisz, amit ráhagyatkozásnak nevezünk.
 
Istenben hinni vagy abban hinni, hogy Jézus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, csak értelmesen lehet jól. A hit és a hiszékenység nem árul egy gyékényen. Szó szerint ég és föld a különbség a kettő között. Jézus e tekintetben azért hiteles, mert az Utolsó Vacsorát megelőzően mindenben igazolta isteni személyét azzal, amit mondott és tett. S bár maguk a tanítványok sem értették, hogy hogyan adhatja oda a testét és vérét eledelül és italul a kovásztalan kenyérben és a borban, de mert látták és tapasztalták, hogy mire képes, ráadásul mindezek hatására a Szentlélek ereje által megvallották, hogy ő a Krisztus, az Isten Fia, így nemcsak elfogadták, hanem teljes szívvel hittek is abban, hogy Jézus valóságosan benne van abban a kenyérben és borban, amelyet az Utolsó vacsorán megáldva és megszentelve, mint az Ő Testét és Vérét átnyújtott nekik.
 
Bár az Utolsó vacsorán történtek megértése még váratott magára, a tanítványokat nem emberi tekintély, hanem a három év alatt átélt megtapasztalások késztették arra, hogy úgy tekintsenek Jézusra, mint akire bizalmukat, hitüket építhetik, vagyis az Eucharisztia terén is rá merjenek hagyatkozni.
 
Annak viszont, hogy Jézus nem a küldetése elején, hanem a végén alapította az Eucharisztiát, nagyon komoly oka van. A gondolkodás-átalakítás és az abból fakadó cselekvő szeretet útját fontosabbnak tartotta, mint azt, hogy a követői, a majdani hívek mindenféle szemléletváltás nélkül habzsolják magukba a kovásztalan kenyérben, illetve a szentostyában és a borban jelenlevő testét és vérét, bebeszélve maguknak, hogy ezzel örök életet szereztek maguknak a mennyben.
 
Ez a hozzáállás önbecsapás, és inkább kárára, mintsem hasznára van az embernek. Önmagában az oltáriszentségben jelenlevő Krisztus testének evésével és vérének ivásával nem lehet elnyerni az örök életet, csak ha Jézus másik öt megjelenési formája is ugyanakkora súllyal van jelen az ember életében. Egyik sem helyettesítheti a többit a másik rovására, csak együtt teljes az az élet, melyet Jézus az embertől kér. Ez nem az a kategória, ahol az ember azt választhatja, amelyik szimpatikusabb neki. Különben nem mondta volna Jézus Nikodémusznak, hogy:

„Jézus azt felelte neki: „Bizony, bizony, mondom neked:
 aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.”

(Jn 3; 3)

Mind a papoknak, mind a vallásos lelkületű híveknek meg kell tanulniuk az evangéliumok Jézusára építkezni, mert csak akkor lesznek képesek igazán megérteni Jézus szavait és tetteit. Enélkül a hitük, hiszékeny vallásosság, semmint valóságos Istenhit.
 
Jézus testének és vérének kenyér és bor színében való jelenléte az oltáriszentségben nagyon is valóság, és független a felszentelt pap hitétől. Ő a tanítványainak tett ígéretét, valamint az Atya akaratát teljesíti be azáltal, hogy teljes szellemi lényét helyezi bele az oltáriszentségbe az átváltoztatás szertartása folyamán, és abból el nem távozik, míg a szentostya és a bor megmarad az ő testének és vérének. Mindamellett nem a kenyér az ő teste, és nem a bor az ő vére, hanem az ő teste kenyér és az ő vére ital, melynek külső keretét a kovásztalan kenyér és a bor adja. Ezért mondjuk így, hogy kenyér és bor színében.
 
Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy az átváltoztatást csak erre felszentelt személy végezheti el, mert rendnek kell lennie! Ez lehet pap, vagy Jézus által közvetlenül kiválasztott és felszentelt apostol. Ezt ő bármikor, bárkivel megteheti, akár az egyház hatalmi érdekeivel szemben is, amiképpen tette ezt kétezer évvel ezelőtt a tanítványaival.
 
Az oltáriszentség azért nagyon fontos, mert Jézus ezzel fizikai értelemben is ehetővé és ihatóvá teszi az ő isteni és szellemi lényét az őt befogadó hívők számára. Ám, aki csak vallásosságból indíttatva eszi Jézus testét és issza az ő vérét, de lelkében nem okoz előrevivő gondolkodásbeli változást, a szentáldozás nem egyéb, mint puszta pótcselekvés. Csupán az oltáriszentséggel történő táplálkozás nem üdvözít akkor sem, ha napjában ötször veszi is magához az ember.
 
Attól, hogy valaki szentáldozásban részesül, még nem jelenti azt, hogy az illető megtért, csupán azt, hogy teljesítette azokat a feltételeket, melyek lehetővé tették az egyház számára, hogy a szentségekben, köztük az oltáriszentségben részesítse őt. De az üdvösség ezzel egyáltalán nincs bebiztosítva a számára. Az üdvösség feltétele a hit és nem az, hogy hány kiló szentostyát vagy kovásztalan kenyeret evett meg valaki a különféle szentmisék vagy istentiszteletek alkalmával az élete folyamán.

„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.”

(Mk 16; 16)

Az oltáriszentség nem pótolja a megtéréssel összefüggő feladatokat, küzdelmet. Célja nem más, mint hogy Jézus élni tudjon a vele táplálkozó emberben, azaz, az ember hívővé válva, a benne lakozó Jézusra figyelve törekedjen alakítani a gondolkodását, szavait és cselekedeteit. Jézus jelenléte az emberben semmiképpen nem lehet passzív, tétlen jelenlét. Ő az isteni szeretettel összhangban történő együttműködésre akarja ösztönözni azt az embert, akiben élő módon van jelen.