Tóth Csaba:

Hová tart Európa?

Hogy hová tart Európa? Erre a kérdésre nagyon könnyen lehetne válaszolni pusztán két szóban. De ez a válasz egy gondolkodó, értelmes érvekre támaszkodó ember számára semmiképpen nem lehet elég. Ne az indulataink, érzéseink vezéreljenek bennünket véleményeink formálásában, hanem a józan eszünk. Mégpedig a hittől átjárt józan ész.

Miért olyan fontos, hogy hittől átjárt legyen a gondolkodásunk? Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem létezik olyan ember, aki ne hinne valamiben, valakiben. Az igazság azonban az, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy miben és kiben hiszünk. A boldogságunk, a békénk függ tőle.

Valamiben, valakiben hinni annyit tesz, hogy az ember, amiben, vagy akiben hisz, arra ráteszi az életét. Képes mindent feláldozni azért, hogy a hite valósággá váljon. Így tesznek a fanatikusok is. A fanatizmus azonban magában hordozza azt az elvakultságot is, mely nincs tekintettel környezetére, azt a gondolatot sugallva az ember számára, hogy az útjába állított tiltó jelzés azért van ott, hogy mint céljainak útjába álló akadályt eltakarítsa maga elől. Pedig, ha józanul mérlegel, akkor sok kellemetlenségtől kímélhetné meg magát, mert lehet, hogy a gerenda azért van az úton keresztbe téve, hogy a figyelmetlen delikvens, nehogy a szakadékba zuhanjon. Csak hát, éppen a fanatikusok azok, akik figyelmen kívül hagyják a különböző jelzéseket.

A hit területén már sokszor megjárta az ember, amikor nem arra épített, amire, vagy akire kellett volna. Amikor pedig csalódik, akkor új célt keres magának. De sokszor halljuk, amikor egyes emberek kijelentik, hogy ők mindenben és mindenkiben csalódtak, és már nem hisznek sem istenben sem emberben. Ezen nem is lehet csodálkozni. Aki emberre épít, csalódni fog. Egyik ember sem képes olyan alapja lenni a másiknak, hogy arra bárki építhetne. Minden ember változik élete folyamán. Hogyan építhetne bárki olyan alapra, ami folyton változik? Ez olyan lenne, mintha valaki futóhomokra építené a házát. Jön egy erősebb szélvihar, és kifújja az alapot a ház alól, persze, hogy összedől a ház.

Csalódtak Istenben? Nem. Nem Istenben csalódtak, hanem abban az Istenképben, ami bennük él Istenről. Az ember hajlamos összekeverni Istent a benne élő istenképpel, pedig a kettő sokszor nem ugyanaz. Sokszor? Szinte soha. A legszomorúbb az, hogy a különböző egyházak, vallások sem a valóságos Istent mutatják be híveiknek, hanem azt az Istenképet, amit maguknak alkottak, és vezetőik, felhatalmazottjaik ezt az istenképet tanítják azoknak, akik nekik hisznek. Emberek milliárdjai hisznek eltorzított, büntető, haragvó, háborúzó, pusztító istenben, istenképben. Istenképben, és nem Istenben. Ugyanis, Isten egészen másmilyen, mint amilyen kép él Róla az emberekben.

Kétezer évvel ezelőtt Jézus azért jött el, hogy megmutassa az embereknek, hogy milyen az igazi Isten, és hogyan találhatják meg azok, akik Őt őszintén keresik. Nem csak elmondta, hanem végig is járta azt az életutat, ami ehhez szükséges. Az Út melyet előélt, nem kerülhető ki senki számára. Ezért Jézus gondoskodott róla, hogy ez az Út az Emberré váláshoz, és Istenre találáshoz minden ember számára elérhető, élhető, járható legyen.

Az Istenhit és a vallásosság nem ugyanaz. A vallásos ember nem egyedileg, hanem egy vallási közösségen, felekezeten belül kapcsolódik ahhoz az istenképhez, melyet az adott egyház, felekezet képvisel, és nem maga lép kapcsolatba a maga hitének megfelelő istenképű istennel, hanem az adott közösség vezetője vagy erre felhatalmazott képviselője által történik meg ez a feltételezett kapcsolat. E közösségek nem teszik lehetővé, nem engedik meg híveiknek, hogy egyénileg lépjenek kapcsolatba Istennel; hiszen éppen ez a hatalmi hierarchia lényege, amit minden körülmények között fenn akarnak tartani. Így aztán magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy egy alá-fölérendeltségi, emberi tekintélyre épülő közösségben kialakított istenkép alapján, milyen tisztaságú szellemi üzeneteket sugalmazhat Isten ezen vallások képviselőinek?

Azonban, itt és most korrigálnom kell magamat, mert akár tetszik, akár nem a különböző felekezetek, vallások vezetőinek; Isten mindig ugyanazt mondja mindenkinek. Isten nem személyválogató, hanem mindenkihez szólni akar, és mindig mindenkinek teljes Önvalóját nyilatkoztatja ki, függetlenül az emberek nemzeti, vallási vagy világnézeti hovatartozásától. Ugyanakkor, Isten nem igazságot közöl, hanem Valóságot. Az igazság nem más, mint a valóság tudati tükröződése. Vagyis, hogy Isten számunkra közölt, általunk igazságként fordított üzenete mennyire van összhangban az Ő akaratával, nem Istenen múlik, hanem rajtunk embereken.

Olyan ez, mint egy rádió adóvevő, amelynél Isten az adó, és közli velünk, hogy milyen is Ő valójában, mi pedig vagyunk a vevő. Minél erősebb az antennánk, minél jobban sikerül ráhangolódnunk az adóra, annál tökéletesebb a vétel, és annál jobban értjük az adást. Minél gyengébb a vétel, annál rosszabbul értjük az adást, ezért aztán gyakran juthatunk helytelen következtetésekre. Ha azonban valaki arra használja hatalmát, hogy mások feletti befolyását növelje, akkor annak teljesen mindegy, hogy mit közöl Isten, mert mindent el fog követni azért, hogy Isten közléseit úgy torzítsa el, hogy ez által uralkodni tudjon embertársai felett.

Sajnos, mindig voltak olyan emberek, akik jobban féltették buboréknyi pozícióikat, mintsem befogadták volna életükbe az Egyetlen Igazságot. Így volt ez Jézus előtt, Jézus idejében, és így van ez ma is. De nem csak erről van szó. Jézus, amikor látta, hogy a vallási vezetők, és a rájuk hallgató emberek – minden igyekezete ellenére – elutasítják Őt, azt is látta, hogy mi lesz ennek a következménye. Nemcsak néhány évre vagy évtizedre előre, hanem évezredekre előre. Ma pedig egyre inkább kénytelenek vagyunk szembesülni ennek igazságával.

Ma még erős azoknak a hangja, akik a keresztény hitet, vagy magát a vallást elavultnak, a múlt kiirtandó csökevényének tartják, és minden erejükkel a liberális eszméket hirdetik erőszakos módon. Szánt szándékkal összekeverik a szabadságot és a szabadosságot. Jogi köntösbe bújtatva ferdítik el azt az erkölcsi normát, amit Isten minden emberbe beleültetett.

A mai liberalizmus, korunk új fasizmusa, melyet nem lehet máshoz hasonlítani, mint a XX. század náci és szocialista kommunista rendszereinek hírhedt rémtetteihez, ami az embert egyszerűen egy testi lényre degradálja, hogy csak testi vágyainak éljen, hirdetve, hogy csak a földi létnek van értelme, mert a halál mindent megsemmisít. Semmilyen emberi értéket nem tart tiszteletben. Az erényt bűnnek, a bűnt erénynek állítja be. Gyalázza a nemzeti értékeket, a vallási ereklyéket, és elhomályosítja az ember cselekedetei, döntései feletti szellemi lelkiismereti felelősségét, amivel halála után kénytelen-kelletlen szembe kell majd néznie.

Igen, mert minden ember kénytelen lesz belenézni abba a tükörbe, amit itt a Földön ugyan el lehet homályosítani, de megszüntetni nem lehet. Ma Európában is ez folyik. Az Európai Unió megtagadta azt az Utat, amelyre alapítói annak idején létrehozták. Megtagadta az alapvető emberi és erkölcsi értékeket. Megtagadta keresztény eredetét, és nyugati demokráciáról beszél, ami semmilyen erkölcsi értéket nem hordoz magában. Ugyanakkor, erőszakkal akarja rákényszeríteni nézetét azokra, akik ezzel nem értenek egyet. Sőt, büntetni akarja őket, ha nem hajlandók elfogadni.

A teljes mértékben rosszul értelmezett liberalizmus tette tönkre Magyarországot erkölcsében, szellemében, gazdaságában, és teszi tönkre Európát, az Európai Uniót is, mely megvetve a Jézusi keresztény erkölcsi értékeket, nyugati demokrácia címén bűnrészessé vált az emberi lélek torz megnyilvánulásának terjedésében, sőt ünnepelteti is minden adandó alkalommal a különböző vonulásoknak, pride-oknak nevezett rendezvényekkel. Még soha nem ért el akkora mértéket a bűnözés Európában vagy az Unióban, mint mostanában, az elfajzott liberalizmusnak köszönhetően.

Az Európai Unió lett nemcsak Európa, hanem az egész világ prostituáltja, a világ szajhája. Tökéletesen illik rá, a Jelenések Könyvében írt jellemzés:

„Akkor a hét csészét tartó hét angyal közül az egyik odalépett hozzám és hívott: „Gyere, megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele bujálkodtak a föld királyai, és a föld lakói megrészegültek kéje borától.” Lélekben elvitt a pusztába.
 
Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg.

Homlokára egy titokzatos név volt írva: „A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja.” Láttam, hogy az asszony megrészegedett a szenteknek és Jézus tanúinak vérétől. A látomáson nagyon elámultam.”

(Jelenések könyve 17: 1-6)

Az Utolsó Idők azonban nem most kezdődnek, és nem pár éve kezdődtek el. Jézus már a küldetése kezdetén mondja:

„Betelt az idő…”

(Márk 1:15)

Vagyis, az Utolsó Idők már kétezer éve elkezdődött, elég időt adva az emberiségnek a megtérésre. De nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az a nap, amelyiket valóban utolsónak nevezhetünk, amikor már nem lehet többé mellébeszélni, mert mindenki learatja, amit elvetett. Ki jut be Isten Országába, és ki jut a Kárhozatra? Tegye fel mindenki magának ezt a kérdést, és, ha őszintén bele mer nézni saját lelkiismeretének tükrébe, akkor a választ is megkapja kérdésére. Ezek után elgondolkodhat eddigi életének lehetséges következményein, és a hogyan továbbról.

Menny és Pokol

Most megszólalnak azok, akik nem hisznek semmi másban, csak a kézzel fogható, az öt érzékszervvel megtapasztalható dolgokban, hogy nincs se Mennyország, se kárhozat, mert a halállal mindennek vége.

Nemrégen egy ateista ember átélte a klinikai halál állapotát, majd mikor visszatért az életbe, diadalittasan hirdette, hogy nincs túlvilág, mert ő nem látott semmit, csak sötétséget. Mit mond erre a többi, hozzá hasonló módon gondolkodó ember? Na, ugye!

De gondoljuk csak végig a történteket! A klinikai halál állapotában volt ez az ember. Igaz, hogy csak sötétséget látott, de látta a sötétséget, vagyis, bár nem volt a testében a lelke, mégis tudatában volt a létezésének, különben nem mondhatta volna, hogy nem látott semmit. Ez azt bizonyítja, hogy a fizikai test halálával nincs vége az ember létezésének. A lelke tovább él a test halála után is.

Miért nem látott semmit? Vannak emberek, akik annyira megrögzötten ragaszkodnak nézeteikhez, hogy akkor sem hajlandóak változtatni rajta, ha nézeteik cáfolata ott hever a szemük előtt. Inkább becsukják fülüket és szemüket, de nem hajlandóak tudomást venni róla. Ez nemcsak fizikai értelemben igaz, hanem lelki értelemben is. Az ilyen ember lelki értelemben is lezárja a fülét és a szemét. Ha valaki önmagát is megerőszakoló módon kizárja saját magát az ilyetén hatások alól, annak hiába kapcsolják be a hangszórókat, hiába gyújtják fel a villanyt, mivel csukva van a lelki füle, és zárva van a lelki szeme is, így odaát is siket és vak marad. Vagyis se nem hall, se nem lát semmit. De ez csak addig igaz, míg a végleges testi halál be nem következik. Ugyanis akkor már olyan helyzetbe kerül, amelyben már nem tudja lelkét zárva tartani azzal a világossággal szemben, Ami, vagy Aki minden lelket átvilágít, így kénytelen lesz szembesülni elmúlt életével, döntéseinek következményeivel. Ezt a bizonyos tükröt nem kerülheti el senki, akár hisz Istenben, akár nem.

Ennek az embernek, aki ateistaként élte át a klinikai halál állapotát, a következőket kell most mérlegre tennie:

1. Meghalt, és mégis tudott saját létezéséről.
2. Miért nem látott semmit, ha ő a halál után is létezett, mint tudatos lélek?
3. Kicsoda ő valójában?
4. Honnan származik?

Ha ezeket a kérdéseket komoly szándékkal átelmélkedi, megkeresi kérdéseire az értelmét megnyugtató választ, akkor képes lesz új alapra építeni az életét, amihez éppen a legilletékesebbtől fogja megkapni a megfelelő segítséget.

Elsőként tehát, annak tudatára kellett ráébrednie, hogy a földi halállal nincs vége az életének. A klinikai halál arra mutatott rá, hogy milyen a szellemi látása. Erre fog ráébredni minden ember, aki nem hajlandó az Istenhittel szóba állni, aki a vallást a múlt csökevényének tartja, és minden eszközzel ki akarja irtani az emberek szívéből, hogy az emberek feletti hatalmát fenntartsa.

A dolog pikantériája, hogy az Európai Unió és a nyugati országok, akik most bőszen ágálnak és támadják a keresztényi értékrendet, az iszlám azon ágának hajbókolnak és engedtek teret, mely nincs tekintettel a befogadó ország struktúrájára, társadalmi berendezkedésére, hanem erőszakkal fogja rákényszeríteni a maga hitét az ott élőkre, aminek már számos jelei mutatkoznak.

Most még hőbörögnek ellenünk, később a segítségünket kérik majd ugyanazok. Ma még bátrak, nagynak és erősnek gondolják magukat. Az Európai Unió és a nyugati országok, akik ma oly büszkék a maguk demokráciájára, a maguk által teremtett mocskukban fetrengenek, mint a disznó, és jól érzik magukat benne. De egy értelmes ember nem érezheti magát jól a saját mocskában, ám, ha már egyszer belekerült, mindent elkövet, hogy onnan kikerüljön, és megtisztítsa magát a rárakódott szennytől.

Az EU alapítói, akik már odaátról látják, hogy mivé fajult elképzelésük, most keservesen siratják itt maradt embertársaikat, mert követőik letértek az alapítók által képzelt útról, és többre tartják a földi liberális demokráciájukat, mint azt a tiszta hitet, mely az embert lelki értelemben valóságosan gazdagítja, építi. Fontosabb számukra a világ dicsősége, mint Isten.

Mindenki kénytelen megtanulni azt, feltéve magának a kérdést, hogy: Mit ér az ember, ha a világot megnyeri is, de lelke kárát vallja? Mihez kezd majd odaát a túlvilágon, a földön nyert hatalmával, a sok drága kinccsel, arannyal, gazdagsággal? Azokat nem viheti magával, itt kell hagynia. Akkor fog igazán rádöbbenni, hogy milyen üres a zsebe, mennyire szegény, mert milyen lelki értéket fog tudni felmutatni? Milyen értéket mutathatna fel, ha azt, ami lelki értelemben értéknek lehet nevezni, sárba tiporja, ami pedig bűn, azt a jogi köntösbe öltöztetve felmagasztalja, értéknek nevezi, és mint nagylelkűségének, toleranciájának szimbólumát mutogatja, miközben a nagy jótevő képében tetszeleg. Márpedig, ami rossz, bűn, azt sem tolerálni, sem elfogadni nem lehet.

Azt pedig, hogy mi a helyes, és mi a bűn, nem az emberek pillanatnyi világnézete határozza meg. Egyetlen mérce van, amihez minden ember biztonsággal és bizalommal igazodhat, és amihez igazodnia is kell, ha lelkében békére akar lelni, és úgy akar boldog lenni, hogy boldogságának forrását nem vehetik el tőle.

Ez pedig nem más, mint Isten szeretetének befogadása. Ez nem passzív beletörődést, elfogadást jelent, hanem nagyon is aktív, cselekvő életet kíván meg az embertől. Ez ugyanis, valóságos közösségteremtő erő. Kemény lecke megtanulni, hogy az emberek által gondolt jó és szeretet nem azonos az Isten által gondolt jóval és szeretettel. Előbb tehát, a fogalmakat kell tisztázni, hogy egyazon fogalmon az ember is ugyanazt értse, amit Isten.

Ennek pedig az a módja, hogy mindent megtesz azért, hogy Jézusnak az Evangéliumokban átadott tanítását olvassa, tanulmányozza, törekszik azt úgy érteni, ahogy azt Jézus is értette, aztán ennek megfelelően, meg is cselekszi. Ahhoz, hogy az ember úgy tudjon szeretni, élni a világban, ahogyan azt Jézus bemutatta, az embernek meg kell ismernie Istent, hogy milyen is az ő igazi természete, mi az igazi szeretet. Így juthat el az ember az Istenismeret által a helyes önismeretre, látja meg saját erényeit, hibáit, bűneit. Isten fénye az a tükör, amiben az ember torzítatlanul szembesül azzal, hogy miben kell fejlődnie, miben jár jó úton, hogy az üdvösség, az örök Élet útján jár, vagy a kárhozat útját.

Melyik ember akar örökké szenvedni, és nem szabadon, boldogan élni Isten országában? Ezt az utat itt a Földön egyetlen ember sem spórolhatja meg. Egy olyan földrajzi területen, mint Európa, de már szinte az egész Földön, nem hivatkozhat senki arra, hogy nem tudta, miképpen kell erkölcsi értelemben emberként élni. Csak szánt szándékkal lehet ezt eltagadni az emberek elől, ehhez pedig megátalkodottság kell. Európa egy olyan kulturális környezet, ahol senki nem mondhatja, hogy még soha nem hallott Jézusról. Az Evangéliumok, mint a Biblia Újszövetségének része, ma Európa minden országában szabadon elérhető.

Istenben hinni nem azt jelenti, hogy elhiszem, hogy van Isten. Istenben hinni azt jelenti, hogy átadom neki magam egészen, rábízom magam, hiszek a gondviselésében, azonosulok mindazzal, ami a lényéhez tartozik, és mindent megteszek, hogy megvalósítsam az akaratát. Engedem az Ő Szent Lelkét bennem működni, és ráhagyatkozom a vezetésére, hogy amit tennem kell, azt ott és úgy tegyem, ahogyan Ő akarja. Vagyis Ő teszi általam. Nekem is az ő természete szerint kell cselekednem! Ezért az igazi Istenhit sohasem lehet magánügy. Az életünk tanúbizonyság a hitünkről, és példa kell, legyen mások számára, hogy van remény, és hogyan érheti el a valódi szívbékét. Ezért, aki Jézusban hisz, átengedi magát az Ő vezetésének, küldetést vállal mások felé, közösséget hoz létre.

Minél több emberhez jutnak el Jézus szavai, és minél több ember valósítja meg azokat az életében, annál nagyobb lesz a világosság, megteremtődik az emberekben a lelküket érintő benső béke, és ez által megszülethet a béke külső körülményeinkben is. Háborúk, családi és szomszédviszályok, politikai torzsalkodások szűnhetnek meg. Nem lehet békét teremteni kívülről, ha a lelked háborog. Kívülről kikényszerített béke csak fegyverszünet, amelynek a feltételeit az éppen aktuális erősebb hatalom határozza meg, de ha a legyőzött egyszer megerősödik, és legyőzi egykori legyőzőjét, akkor ő diktál, és ennek a körforgásnak nincs vége mindaddig, míg valaki rá nem döbben, hogyha igazi békét akarunk, akkor azt előbb magunkon és belülről kell elkezdeni.

Soha nem lehet arra hivatkozni, hogy a társadalom ilyen, meg olyan. A társadalmat emberek alkotják. Azt mondják: Amilyen a ház ura, olyan a háza népe. Egy társadalom olyan, amilyen emberek alkotják. Ha azt akarjuk, hogy egy szellemileg nyitott, a tiszta erkölcsi normát betartó társadalomban éljünk, akkor ehhez az embereknek belülről kell megváltozniuk ebben az irányban. Mindig belülről kifelé.

Az Európai Unió, a nyugati országok, és az ő nézeteiket támogató Amerikai Egyesült Államok is két út előtt áll. Továbbhalad az eddigi úton, és akkor a teljes erkölcsi, szellemi, gazdasági és pénzügyi összeomlás, háború felé rohan, vagy megtér és boldog, békés jövő vár rá. Rajtunk embereken múlik, hogy merre megyünk, hogy pokol vagy menny a részünk.

Ne mulandó értékekért harcoljunk, amit mások elvehetnek tőlünk, a tűz vagy víz emészti el, hanem olyan, a lelkünket gazdagító, építő örök értékekért küzdjünk, amit senki más nem vehet el tőlünk. Isten tudja, hogy ezekre szükségünk van a mindennapi életünkhöz, hogy élni tudjunk ebben a világban, de ezek csak eszközök legyenek számunkra, és ne boldogságunk céljai.

Jézus mondja:

 „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.”  

(Máté 6:33)

Az embernek tovább kell látnia és hallania annál, mit a szemével és a fülével érzékel, a szellemével is tudnia kell látnia és hallania, ha valódi boldogságát, békéjét meg akarja találni.

„Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

(Márk 4:9)