Történt egyszer, úgy kétezer évvel ezelőtt, hogy a messzi Palesztinában egy különösen fényes csillag ragyogott fel az égen, egy csodálatos gyermek születését hirdetve. Égi jel volt ez, és a gyermek is az Ég küldötte volt, kinek neve Jézus. Ahogy nőtt, növekedett testben és szellemben, úgy hullott le szeméről a fátyol, és ismerte fel, mi is az Ő útja. Amikor hosszas előkészület után eljött az idő, hogy Mennyei Atyja akaratának eleget tegyen, tanítványokat gyűjtött maga köré, akik főleg halászok voltak. Talán éppen ezért mondhatta nekik az Ég Küldötte: „kövessetek, és én emberek halászává teszlek benneteket!”

Így is történt, és Jézus megtanította tanítványait mindarra, amit Istentől, a Mennyei Atyától tanult.

Példát adott az emberré válásból, beszélt az Atyáról, aki nem Haragvó Isten, hanem szerető, gyermekeiről gondoskodó édesapa; a szabadságról, az igaz szeretetről, a feltámadásról és az Örök élet elnyerésének útjáról. Nem úgy beszélt, mint az írástudók, hanem, mint akinek hatalma van. Király, akinek országa nem a földön van, mégis féltették tőle mulandó hatalmukat királyok és papok. Halálra adták őt, mint egy bűnözőt, pedig nem lázított, nem harcolt ellenük, inkább arra törekedett, hogy őket is megnyerje ügyének, ám süketek és vakok maradtak Isten Igéjére. Tudta jól, hogy sorsát nem kerülheti el, mégis hűséges maradt Istenéhez. Szenvedése és halála az emberiség fekete napja lett, de feltámadása után sokan nyertek vigaszt általa, és negyven nap után bevonult dicsőségébe, hogy elküldje nekünk a Vigasztalót, a Szentlelket.

Majd kétezer év telt el azóta, de semmi nem változott, csupán a köpönyeg lett más. Az emberek szíve ugyanolyan kemény maradt, mint Jézus eljövetele előtt. Ám, mégis valami szokatlan dolog történt. A nem is oly távoli múltban, egy fiatalember bandukolt hazafelé az esti órákban, és útja egy ligeten vezetett át.

Egyedül volt, minden csendes körülötte, semmi nem zavarta gondolataiban. Hirtelen egy emberalak jelent meg előtte a semmiből, és így szólt: „Papnak kell lenned!”

A fiatalember azonban hevesen tiltakozott, hiszen fejében már vágyak, kész tervek voltak a jövőjét illetően, és nem akarta feladni őket. Hogy miről szólt, hogyan zajlott a diskurzus közöttük, csak ők ketten tudják igazán, de az idegen, aki nem volt más, mint Jézus, a megtestesült Isten, végül meggyőzte az egyre kevésbé ellenkező fiatalembert: „Tanítványom leszel, és Én emberek halászává teszlek téged.”

Ettől kezdve gyökeresen megváltozott az ifjú élete. Szívvel-lélekkel Isten megismerésére törekedett, tanult. Egy napon aztán felszentelték, és római katolikus pap lett. Megpróbáltatások, kemény belső harcok vártak rá, hiszen karizmatikusságával, Jézussal való szoros kapcsolatával kilógott az átlagpapság sorából.

E különcségét az egyház nem nézte jó szemmel, ezért különféle szankciókkal próbálta őt jobb belátásra bírni. Az ő szemükben eretnek volt, de azt a papot, akit személyesen Jézus hívott meg, nem lehetett megtörni. Hűsége, állhatatossága gyümölcsöket termett. 1976. október 4-én lélekkeresztségben részesült, néhány évvel később Medjugorjében, törött lába egy pillanat alatt meggyógyult. Nagyon mély, őszinte szeretet kötötte élete végéig Szűz Máriához, Jézus édesanyjához. Hosszú, éveken át tartó felkészítés után, Isten felruházta őt azokkal a képességekkel, amelyek révén az emberekhez szólhatott. A benne megszólaló hang segítségével, amely Istentől eredt, közvetlenül folytathatott párbeszédet Jézussal, és más, Isten szeretetében élő, Őt szolgáló égi lényekkel.

E beszélgetések eleinte csak szóban zajlottak, és csupán a pap lelkében hagytak mély nyomokat, míg Isten kérésére lejegyzésre nem kerültek. Így születtek meg az első Hangkönyvek, amelyek magukkal ragadták a fogékony lelkeket, és ellenállhatatlanul vonzotta őket e paphoz, Isten hívó szava. Az emberek tanulni akartak, megismerni az igazi, a szerető Istent, és úgy csüggtek az idős pap ajkain, mint a tündérmesére kiéhezett gyermekek. Isten Igéjének eszközeként reménnyel és élettel töltötte el a csüggedt szíveket, közösségbe szedte a tévelygő és kereső lelkeket. Így lett az egykori fiatalemberből Jézus tanítványa, majd emberhalász, és végül: Mindenki Feri bácsija. Igen, ő igazi emberhalász volt, és hálójával sok kis fejlődő halat fogott ki az Úr számára, hogy majdan belőlük is jó emberhalász válhasson.

Ám egyszer minden halász életében eljön az idő, amikor nem mehet ki többé a tengerre, nem vetheti ki hálóját, hogy újabb halakat fogjon, hanem át kell engednie helyét a fiatalabbaknak, akiknek e halászat fortélyait a legjobb tudása szerint átadta, és akik az ő nyomdokait követve lesznek az Úr emberhalászai.

Nincs oka szomorúságra, hiszen ami tőle tellett, azt megtette, s bár pillantása néha még a tengerre téved, és a sikeres halászatokról álmodik, lelke már a tengeren túl, a messzi kékben jár, hol egy más, szebb világ vár reá, és őt is befogja hálójával a legnagyobb halász.

Múlik az éj, erejét veszti a sötét, derengő sugarai közt, kiveti hálóját a Fény. Hullik az a Teremtésen át, betakarva vele az emberhalászt, kinek lelke békét és nyugalmat, a Mennyben otthont talál. Nincs többé fájdalom, nincs többé szenvedés, csak béke és szeretet. Fáradt teste a múlté már, és a lelke örök boldogsággal, s örömmel telve, mennyei ligeten jár. Ünnep és dicsőség zeng a Mindenségen át, a Halászok Halásza megint kifogott egy emberhalászt.