Tóth Csaba:

Embernek maradni az embertelenségben

A világot ma elárasztja a bűn. Bár kezdettől fogva jelen van teremtett világunkban, a mai időkben egyre erőszakosabban nyilvánul meg. Aki elköveti, az tudatában van annak, hogy bűnt követ el, mert a bűn természetéhez hozzátartozik, hogy tudatosan, szándékosan követik el. Bűnt nem lehet véletlenül elkövetni, mert abban jelen van a másik ember iránti ártó szándék.
 

„Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.”

(Mk 7; 21-23)

Manapság azonban a bűn nem csupán személyes, kicsinyes cselekedetekben, hanem egyre inkább globális szinten bontakozik ki. Nemcsak az egyes ember ellen irányul, hanem emberek ezreit, millióit, milliárdjait akarja egyidejűleg romlásba taszítani. A legaljasabb ebben az, hogy a bűnöket a jog köntösébe öltöztetve úgy állítják be bizonyos emberek, mintha azok nem bűnök, hanem emberi természetünk normális részei lennének, sőt mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az erkölcs teljesen eltűnjön az emberi élet fogalmi tárházából.
 
Pál azt írja a Róma 5; 20-ban: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem,”. Ez így van, de ez nem azt jelenti, hogy Isten helyettünk tesz meg valamit, amit nekünk kellene megtenni, hanem azt, hogy amikor elhatalmasodik a bűn, akkor Isten megnöveli bennünk azt az erőt és képességet, melynek révén igénybe vehetjük a bennünk levő szeretet általunk kiárasztható gyógyító erejét. (Hang 6; 435/2. levél) De a kegyelem nem szünteti meg automatikusan a bűnt, mert csak abban az irányban képes hatni, amelyre a lélek nyitott.
 
Az ember erkölcsi lény, és ennek igazságát semmilyen jogi igazság nem képes felülírni és megszüntetni, eltakarni is csak időlegesen tudja. Az erkölcsi igazság mindig leleplezi a hamisságot. Egyedül az erkölcsi igazságról mondható el, hogy szabaddá tesz.
 
A jogi igazság mindenképp hátrányt okoz mindegyik fél számára, még annak is, aki látszólagos előnyét élvezi. A jog alapvetően arról szól, hogy egyeseket olyan előnyökhöz juttasson, amilyenek másokat nem illetnek meg. Mivel természetéből adódóan úgy ad az egyiknek, hogy a másiktól elvesz, ezért akinek ad, attól cserébe olyasmit vesz el, amivel erkölcsi téren akkor is kárt szenved, ha a jogi kereteken belül gazdagodik.
 
A jog természetéből adódik, hogy felül akarja írni az erkölcsöt, a maga keretein belül akarja meghatározni az erkölcs fogalmát, ami a legritkább esetben van összhangban azzal a tartalommal, amivel Isten azt betöltötte. Keresztény ember csak az erkölcsi igazság fényében kérheti helyesen igazságának jogi keretein belüli érvényesítését, és meg is kell tennie, ki kell állnia az erkölcsi igazság mellett a jogi kereteken belül is! Jogi igazságának érvényesítésénél mindent meg kell tennie azért, hogy sem ő, sem ellenfele a jogra hivatkozva erkölcsi kárt ne szenvedjen! Ez saját lelki békéjének érdeke.
 
A többi ember azt tesz, amit akar, mert nincs rálátása a lelkét érintő döntéseinek anyagi léten túli következményeire. Ezért nem is foglalkozik vele. Az ilyen emberrel kapcsolatban a keresztény ember csak annyit tehet, hogy egyszer mindenképpen figyelmezteti embertársát a magatartása helytelenségére, és felhívja figyelmét a megtérés fontosságára! Az, hogy ezzel az a másik ember mit kezd, már annak a másiknak a felelőssége.
 
Minden embernek tudatosítania kell magában, hogy emberi minősége nem attól függ, hogy mihez van és mihez nincs joga, hanem attól az erkölcsi tartalomtól, amit Istentől magában hordoz. Ez ugyanis örökérvényű, változatlan és megváltoztathatatlan. Az emberi lét több tízezer éves történelmében nem az erkölcsi tartalom, hanem az ahhoz való viszonyulása változott és változik ma is minden emberben. Mindenkori magatartása ezt tükrözi vissza állapotszerűen, hol jó, hol rossz irányban.
 
Amikor az embernek számot kell adnia az életéről, semmilyen jogi előírásra, törvényre nem hivatkozhat, mert azok úgy hullanak le róla akkor, mintha soha nem léteztek volna. Mindazok, akik jogi köntösbe öltöztetve, az erkölcsi igazságot elfedve szerették volna a maguk igazságát érvényesíteni, ott állnak majd meztelenül Isten igazságának fényében, mert nem lesz semmi, amit fel tudnának hozni saját mentségükre. Hiába hangoztatják majd, hogy de hát a földön a jog ezt és ezt nem nevezte, nem tartotta bűnnek, az efféle magyarázkodások elhamvadnak és mit sem érnek akkor.
 
Azonban az erkölcsi igazságot is meg kell tanulni helyesen megélni! Az erkölcsi igazság Istenben irgalom és szeretet, de az emberben képes ítéletként az igazság rendjében is megnyilvánulni. Sok ember és bizony, keresztény is, aki képes helyesen felismerni, hogy az erkölcs terén mi helyes és mi nem, hajlamos az erkölcsi parancsokat az Igazság rendjében ítélkezésre használni! Márpedig Jézus az erkölcsi parancsokra utalt, amikor azt mondta, hogy a szeretetnek igazságban, az igazságnak szeretetben kell megnyilvánulnia!

Isten Tízparancsolata nem jogi, hanem erkölcsi parancsolat. Lopni, csalni, hazudni, másokat rágalmazni, paráználkodni, ölni nem azért nem szabad, mert azért a jogrendben büntetés jár, hanem azért, mert ezekkel a bűnökkel saját lelkét terheli meg minden ember, saját lelkének okoz szörnyű szenvedést nemcsak itt a földön, hanem a szellemvilágban is.
 
Az erkölcsi igazság ugyan egyetemes és tisztán az Irgalom rendjébe tartozik, mégsem általánosítható, mindig konkrét tartalmakra vonatkozik akkor is, ha ugyanaz a szeretettörvény érvényes rájuk. Az az ember éli meg helyesen az erkölcsi igazságot, aki arra törekszik, hogy megmaradjon az irgalom rendjében, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a szeretetre hivatkozva ne váljék bűnrészessé.
 
Minden, magát kereszténynek valló embernek nevén kell neveznie a helyes szeretetet, mert Isten és a világi ember nem ugyanazt érti a szeretet fogalmán. Ezért a tanúságtételekben a világ előtt is meg kell vallani Istent, mint szeretetet, és nem elég azt mondani, hogy szeretni kell egymást! Jézus nem véletlenül helyezett nagy hangsúlyt a helyes szeretetre, amikor kijelentette:

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.”

(Jn 13; 34)

 
A szeretet erkölcsi magatartás. A jót akarás, amit a tudatos szeretet kifejez, az erkölcs és nem a jog kategóriájába tartozik. A szeretet nem arról szól, hogy bárkinek joga van a másik embert szeretni, hanem arról, hogy akkor is szeretnie kell őt, ha az a másik ember önmagával vagy másokkal szemben embertelen, és úgy kell szeretnie őt, amint az Isten szeret minden embert.
 
Meg kell említenem két konkrét témát a mai események függvényében, amelyek tudatosan vagy nem tudatosan az erkölcsi és a jogi igazság közti ellentétet, zűrzavart fokozzák. Az egyik egy egyre inkább általános és világméretű problémává váló világi eseményről, a másik szintén egyetemes, de kimondottan a keresztény, vallásos magatartásról, gondolkodásról szól.
 
Talán, nincs az emberi természetben más tulajdonság, amit az ember annyira el tud torzítani magában, mint a szeretet. Bizonyos esetekben még az önmaga iránti gyűlöletét is képes szeretetként definiálni a maga számára. Képes akkor is azt mondani, hogy szereti önmagát vagy embertársát, amikor valójában gyűlöli, mert az erkölcsi igazság szerint rosszul szeret.
 

„Aki rosszul szeret, az gyűlöl! Aki jól gyűlöl, az szeret!" (Ágoston)

(Hang 14; 1316. levél)

 
A rosszul szeretés valósága az emberi élet bármely területén megnyilvánul, mert a legtöbb ember számára hiányzik a szeretet értelmes tartalmi meghatározása. A szeretet az élet minden területén más és más módon, saját természetének megfelelően jut kifejezésre, de erkölcsi téren mindig azt a jót kell megcéloznia, amit Isten lát jónak, és nem azt, amit az ember. Ezért minden embernek törekednie kell Isten szeretet-természetének helyes megismerésére, megértésére, befogadására! Aki ezt a szemléletet magáévá tudja tenni, ráébred arra, hogy az erkölcsi igazság mellett nincs szüksége a jogi igazságra ahhoz, hogy teljes értékű emberi életet tudjon élni.
 
A legtöbb gazemberséget a jogra hivatkozva követik el. Azok az emberek, akik az erkölcs terén elrontott szeretetüket a jogi igazság keretein belül akarják megélni, természetellenesen élnek. Ha nem tehetnek róla, akkor betegek, ha tehetnek róla, akkor bűnben élnek.
 
Talán, semmi másban nem tud olyan nyilvánvalóan megmutatkozni az emberi szeretet önző vagy önzetlen mivolta, mint a szexualitásban (Hang 1; 13. levél). A szexualitás normális kereteit a férfi-nő házasság adja, melyben az egymás iránti kölcsönös szeretet és tisztelet jellemzi a házastársakat. Egyik fél sem tekinti szexuális vágyainak kielégítésére szolgáló tárgynak, tulajdonnak a másikat, hanem egymásnak egyenrangú társai minden tekintetben. Szexuális együttlétük célja a gyermeknemzés, lehetőséget adni a megszületni szándékozó lelkek számára a lelki-szellemi gyógyulás, megtérés megvalósítására. Ha egy szexuális együttlét nem ezt célozza meg, akkor természetellenes, ha pedig ez tudatosan történik, akkor bűn. Ha egy férfi-nő kapcsolatban egészségügyi akadálya van a gyermeknemzésnek, de Isten és egymás iránti szeretetből és hűségből mégis vállalják az együttlétet, még ha nem is hozza meg azt a gyümölcsöt, melyet annak a maga természetéből teremnie kellene, mind a férfi, mind a nő lelkében gazdagodik, növekszik.
 
Azonban, ha a partnerek az együttlétüket csupán saját szexuális vágyaik kielégítésére használják, akkor mindössze az állati ösztönök kiéléséről, elembertelenedésről beszélhetünk, de a felek egymás iránti önzetlen szeretetéről és tiszteletéről semmiképpen!
 
Az azonos nemű párok esetében semmilyen formában nem beszélhetünk gyermeknemzésről, mint célról; hiszen az természetes körülmények között nem mehet végbe közöttük. Sem két férfi, sem két nő egymásközti szexuális kapcsolata ezt az alapvető célt megvalósítani nem tudja. Ezért kapcsolatuk természetellenes. Természetellenes, ha egy nő önmagát vagy egy másik nőt férfinak él meg, és természetellenes, ha egy férfi önmagát vagy egy másik férfit nőnek él meg (Hang 34; 3527/3. levél). Sem önmagukat, sem embertársukat nem képesek helyesen szeretni. Ezért az ilyen kapcsolatokat Isten nem áldja meg akkor sem, ha templomban kötnek házasságot, sőt az a pap, aki Isten nevében azonos nemű párokat összead, bűnt követ el. Isten előtt az ilyen házasság szentségtörés, embertelen, bűn, ezért érvénytelen.
 
Az alapvető erkölcsi normával összeegyeztethetetlen, bűnös magatartást nem lehet tolerálni! Toleranciára hivatkozva nem lehet bűnrészes az ember! Azok, akik manapság a tolerancia hiányára hivatkozva bélyegeznek meg, neveznek homofóbnak, rasszistának vagy antiszemitának olyan embereket, akik kiállnak az igaz értékek mellett; nem mérlegelnek, vagy szándékosan, ideológiai elfogultságból torzítják, forgatják ki a tolerancia fogalmának a jelentését.
 

A Tolerancia: Latin eredetű szó, jelentése pedig: türelem, tűrőképesség, tűréshatár. Az eltérő vélemények, meggyőződés, a többségi kultúrához képest különleges szokások tiszteletben tartása, megengedése, lehetővé tétele, tűrése.

 
Tolerálni csak akkor lehet természetellenes állapotot, ha az kizárólag, mint betegség nyilvánul meg, de nem jut kifejeződésre erkölcsi magatartásként! Bűnt semmilyen formában nem lehet tolerálni. Minden olyan természetellenes megnyilvánulást, másságot, mely nem érinti vagy nem sérti az erkölcsöt, tolerálni, lelki gyógyulásában segíteni kell!
 
Az ember erkölcsi lényként képes felismerni természetellenes állapotát, ezért helyes ön- és Istenismeretre jutva, nem annak fenntartását, hanem abból való szabadulását, gyógyulását célozza meg, melyet csakis Jézus elfogadásával tud megtenni.
 
A szexualitás, a nemi identitás nem jog, hanem erkölcsi magatartás. Ami Isten előtt kezdettől fogva erény, az erény marad örökre akkor is, ha a világ minden kormánya vagy vallása erről ellentétes törvényt alkot, és ami Isten előtt kezdettől fogva bűn, az bűn marad örökre akkor is, ha a világ minden kormánya vagy vallása erről ellentétes törvényt alkot. Az erkölcs mindenkor magasabb rendű a jognál. Az ember nem alkotója, hanem hordozója az erkölcsi törvényeknek, így van teremtve, ezért azok felelőssége alól kibújni nem tud. Ezért, aki természetes körülmények között nem megélhető szexuális kapcsolatát a jog keretein belül akár erőszakosan is meg akarja valósítani, testileg, lelkileg, erkölcsi értelemben egyaránt roncsolja önmagát.
 
Mindenki önmagáért felel. Senki nem háríthatja át a maga felelősségét másra azért, mert olyan, amilyen, még Istenre sem! Isten mindenkit tökéletesnek teremtett. Minden torzulás, természetellenes állapot az ember döntéseinek, cselekedeteinek a következménye, ami nem orvosolható a jogrendszer deformálásával aszerint, hogy kinek mi a szimpatikus.
 
Ha egy halálos beteg ember kórlapjára azt írják, hogy gyógyult, attól az még halálos beteg marad, és ha a beteg meghal, akkor az orvos személyes felelőssége, hogy orvosi kötelezettségét elmulasztotta. A meghalt beteg ugyan nem szenved erkölcsi kárt, de az orvos igen, és amikor eljön az idő, akkor számot kell adnia a cselekedetéről, ami akkor is elkerülhetetlen lesz számára, ha nem kerül földi bíróság elé az ügye. A jogi felelősségre vonás alól olykor el lehet menekülni, de az erkölcsi szembesülés elől semmiképpen.
 
Ez igaz azokra is, akiknek a nemi identitása természetellenes, és nem hallgatnak a figyelmeztető, óvó tanácsokra, hanem a jogra hivatkozva követelik maguknak az egyenjogúságot. Ha egy beteg ugyanolyan jogokat, ugyanolyan feltételeket követel magának, mint amilyen az egészségeseknek jár, akkor ugyanolyan erkölcsi felelősség is terheli döntéseiért, tetteiért, mintha egészséges lenne, és nem hivatkozhat arra, hogy ő beteg. 
 

„Ha vakok volnátok – felelte Jézus –, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök.”

(Jn 9; 41)

 
A kisebbség fogalmának meghatározásával csínján kell bánni! Van nyelvi, vallási, nemzeti kisebbség, van olyan, hogy az egészségesek kisebbségben vannak a betegekhez képest, vagy az alacsony emberek kevesebben vannak, mint a magasak. Az ilyen meghatározások önmagukban nem hordoznak erkölcsi tartalmat, lényegük nem valamilyen magatartás függvénye. Önmagában az, hogy a heteroszexuális beállítottságú személyek vagy az LMBTQ-beállítottságú emberek vannak többen, nem hordoz erkölcsi tartalmat, erkölcsileg hangsúlyozottá az egyes ember magatartásától függően válik. Erkölcsi téren nincs másfajta kisebbség meghatározás, csak a tekintetben, hogy kik és hányan élnek szeretetben, és kik és hányan nem élnek szeretetben. Minden emberre ugyanazok az erkölcsi törvények érvényesek. Különbség csupán abban lehetséges, hogy ki mennyiben felelős önmagáért. Csak egyetlen igazság létezik, az, amivel Jézus azonosította magát.
 
Erkölcsi téren az élet sokszínűsége nem kerülhet sohasem ellentétbe önmagával! A különbözőségek dinamikus harmóniájában mindenki ugyanannak az igazságnak egy részét látja, de mindenkor az Igazságot látja. Nem kerülhet harmóniába egymással a jó és a rossz, a fény és a sötét, az igazság és a hazugság. Egymással ellentétes, egymást kioltó tulajdonságok semmilyen körülmények között nem kerülhetnek egymással harmóniába, nem tehetik teljessé az életet, mert az egyik élet, a másik annak a hiánya. Amelyik életterületen a jog felül akarja írni az erkölcsöt, ott megszűnik a harmónia, mert élet- és természetellenes mindaz, amit e téren a jog megvalósít.
 
Az ember erkölcsi értelemben a jog keretein belül is felelős önmagáért, és igaz ez azokkal kapcsolatban is, akik kiszolgáltatottságuk révén rájuk lettek bízva! Ilyenek például a gyermekek. Mindaddig, míg a gyermek nem képes az önmaga életére vonatkozóan erkölcsi felelősséget viselni, a nevelésével megbízott felnőtt felelős minden a gyermek testi-lelki-szellemi fejlődését érintő döntéséért. Minden ember mindenkivel kapcsolatban önmagáért felel. A szülőnek nemcsak joga, hanem alapvető erkölcsi kötelessége biztosítani gyermeke helyes testi-lelki-szellemi, erkölcsi fejlődését akkor is, ha ennek irányát az emberi törvények ellentétes módon határozzák meg! Ha bármilyen ok miatt nem áll ki a helyes erkölcsi értékek mellett, akkor bűnrészessé válik.
 
A szeretet ugyanis nem jog, nem ideológia, nem vallás, nem vallásos cselekedet. Szeretni csak jól vagy rosszul lehet. Ezért van jelentősége annak a példamutatásnak, amit Jézus az evangéliumokban elénk élt.
 

„Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást!”

(Jn 13; 34)

 
Sajnos, a hivatalos keresztény közgondolkodás zavarodottságát, helytelenségét mutatja az a pánikszerű reakció is, ami az elmúlt időszakban a vallásos lelkületű embereket jellemezte. A reakció híven tükrözi, hogy a legtöbb vallásos ember, beleértve az egyházi vezetőket is, nem, vagy csak nagyon felületesen ismerik Jézus tanítását. Ez pedig nagyon szomorú dolog.
 
Az egyházhoz, felekezetekhez hű hívek megszokták, hogy legalább hetente egyszer, főképpen vasárnap templomba mennek, részt vesznek a szentmisén, istentiszteleten, és részesülnek Krisztus testében és vérében, mert meg van írva:
 

„Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.”

(Jn 6; 54-56)

 
A 2019/20-ban kitört koronavírusjárvány világszerte átírta az emberek mindennapi életét. Az addig megszokott életstílus mindenki számára hirtelen megváltozott. Senki nem tehette, és máig nem teheti azt, amit eddig. Korlátozások léptek életbe az élet minden területén: a munka, a szórakozás, pihenés, szociális- és egészségügyi ellátásban, vallási előírásokban.
 
A rendszeres templomba járók egyszer csak nem mehettek misére, istentiszteletre, nem részesülhettek az Eucharisztia, Úrvacsora szentségében a megszokott módon, és ez sokaknak nem tetszett. Ez érthető. Senki nem szereti, ha az általa kialakított, rendszeres életciklusát felborítják. Azonban a jelen esetben valami másról, többről van szó. Szinte pánikszerű riadalom, felháborodás tört ki a hívek és egyes papok részéről az őket érintő korlátozások miatt. Nehezen választható szét, hogy vajon melyik joga sérült a keresztényeknek a pandémia alatt, az-e, hogy nem mehettek templomba, vagy az, hogy nem vehették magukhoz az oltáriszentséget ez idő alatt? Feltűnő, hogy milyen nyugtalanságot okozott ez a döntés a vallásos lelkületű hívekben.
 
A fenti evangéliumi igerészt látva, az az érzése támad az embernek, hogy a magukat kereszténynek valló vallásos hívekben a Krisztus testének és vérének szentségi módon történő magukhoz vételének időleges korlátozása a lelkük elkárhozásától való félelmét váltotta ki.
 
Pedig bizonyára nem kevesen vannak azok a hívő emberek, akik a különféle egyházi előírások miatt a pandémiától függetlenül sem részesülhetnek Krisztusnak eme szentségében a hagyományos módon, noha aktív tagjai a felekezetüknek. Velük mi lesz az Utolsó Napon? Elkárhoznak, mert a jog nem tette számukra lehetővé az Eucharisztia, Úrvacsora felvételét, hiába vágyakoztak rá teljes szívükből, teljes lelkükből? Isten hagyná őket elveszni egy ilyen ügy miatt?
 
Ezek a kétségbeesett hívek, akik most a korlátozások miatt tiltakoztak, mert sérültek a jogaik, mihez kezdenek akkor, ha majd betiltják a templomba járást, a hitük gyakorlását, és nem kell pandémiának lennie ahhoz, hogy korlátozzák jogaikat, mi több, megszűnjenek a jogaik a szentségek felvételére? Netán azt feltételezik, hogy Isten csak addig tartja őket övéinek és keresztényeknek, amíg a jogaikkal élni tudnak? Mi tagadás, jól kibabrált a Jó Isten szegény keresztényekkel! Vagy nem is ő volt?
 
Tény, hogy a keresztényi létnek vannak szabályai, az egyház pedig a hozzá való tartozást és a szentségek felvételét bizonyos előírások betartásához is kötheti. Csupán az a probléma, hogy ezeket a feltételeket nem Isten akarata szerint, hanem többnyire a saját hatalmi érdekei szerint szabta meg.
 
Kell, hogy szabályozva legyen a különböző szentségek felvétele, de szabályozásával az egyház ne húzza ki a talajt a hívek lába alól! Márpedig ezt teszi akkor, amikor bizonyos fogalmaknak olyan félreértelmezett jelentést ad, melyek helytelen szabályozásokhoz, törvényi előírásokhoz vezetnek, és nem a Jézus általi szándékot fejezik ki. Ezzel viszont nagyon megnehezíti a hívek Jézushoz való közeledését, megtérését és újjászületését.
 
Az Eucharisztia vagy Úrvacsora valóban a Jézussal való táplálkozást szolgálja, és az is igaz, hogy aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, annak örök élete van Benne, de ha egy keresztény kétségbeesik amiatt, hogy sérül az a joga, hogy e szentségben részesülhessen, akkor bizony, komoly gond van az ő valós megtérésével.
 
Hiába veszi magához Krisztus testét és vérét kenyér és bor színében, ha belső változást megtérést nem idéz elő benne, hanem csupán külső szertartástól reméli az üdvösséget. Napjában 5-ször, 10-szer is részesülhet szentáldozásban valaki, de ha a lelkét nem érinti meg, nem történik meg az egyesülés Jézussal, hanem olyan lesz számára az egész szertartás, mintha néhány falat üres kenyeret evett volna.
 
Az egész Oltáriszentség vagy Úrvacsora semmit nem ér, ha a hívő nem izzítja fel a lelkében a vágyat a Jézussal való ilyetén találkozásra, mert a lelki áldozás a döntő, a lélek táplálkozása Istennel, ami akkor is megtörténik, ha a jog korlátokat rak a hívő elé, és nem áll rendelkezésre a megfelelő fizikai körülmény. Az a sok hívő is, akik valamiféle egyházi előírás, törvény miatt nem jogosult a szentáldozásra vagy az úrvacsorára, ilyen lelki áldozásban részesül Istentől, mert Istent nem korlátozza a jog, és irgalommal tekint minden hozzá igyekvőre. A hívőnek ezt a vágyat kell önmagában feléleszteni teljes lelkéből. Krisztus testének és vérének kenyér és bor színében történő fizikai megjelenítése a lelki táplálkozás lehetőségét kínálja fel fizikai formában minden hívő számára.
 
Jézus a pandémia alatti törvényi korlátozások idején is biztosította és mindenkor biztosítani fogja hívei számára a lelki áldozást, csak meg kellene végre érteni Jézus evangéliumi tanítását, és olyannak elfogadni Istent, amilyen valójában! Csak így tudja megélni helyesen az ember a keresztény hitét, így tudja helyesen szeretni önmagát és embertársát, és nem rémül meg attól, hogy korlátozzák a templomba járás és szentségek felvételének jogában, mert tudja, hogy nem a jogi előírások határozzák meg az ő keresztény hitét, hanem az a szeretet, ami Istentől van benne, és amiről erkölcsi magatartásában tanúságot tesz függetlenül attól, hogy milyen jogi korlátok veszik őt körül. Hitét, boldogságát semmilyen jogi szabályozás nem írhatja felül!
 
Kereszténynek lenni nem azonos a gyengeelméjűséggel, a hiszékenységgel. A keresztény hit mindenkor egy tudatos és öntudatos magatartás, ami megköveteli a hittől átjárt józan ész használatát ahhoz, hogy a hit ne váljék vallásos babonasággá, bálványimádássá!
 
Egy keresztény embernek a józan eszét használva fel kell tudni mérnie, hogy bizonyos külső körülmények hatására sem veszítheti el a realitásérzékét. Az Istenben való bizalom és hit nem azonos a vakhittel, a vak vallásossággal, istenkísértéssel. Isten megenged olyan eseményeket, történéseket minden ember életében – így a magukat keresztényeknek vallók életében is –, amelyek próbára teszik a hitüket. Ezek a próbatételek leleplezik az embert, elárulják, hogy milyen istenkép él benne, hogyan képes elhordozni lelkében a történtek következményeit?
 
Nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy egy ember belássa, ha például egy fertőző, súlyos megbetegedést okozó járvány miatt korlátozásokat léptetnek életbe, akkor nem az állítólagos jogaiért aggódik, hanem a hittől átjárt józan eszét használva igyekszik alkalmazkodni a helyzethez, kérve Isten segítségét. Bármennyire meglepő, Isten az övéi számára is megengedi a betegséget, a megfertőződést, lehetőséget adva ezzel a hitről való tanúságtételre. Ha valaki nem kapja el a betegséget, még nem jelenti azt, hogy ő mindent jól csinál! Neki majd másban kell példát mutatva tanúságot tennie! Isten tárháza a lehetőségeket tekintve kimeríthetetlen.
 
Felelőtlen magatartásra vall, ha valaki ahelyett, hogy saját és mások testi-lelki épségét, egészségét óvná, azon van felháborodva, hogy miért nem teheti azt, amit eddig. Elég egy egyszerű megfázás, baleset, és máris korlátozva van a mozgásában, mégis magától megérti, hogy most nem mehet ide meg oda, és nem háborog a jogai miatt. Ugyanez az ember egy járvány miatt miért veszíti el a józan ítélőképességét?
 
Az egyház vezetői felelősek a felekezetükhöz tartozó híveik testi-lelki épségének megóvása tekintetében önmagukért. Egy józanul gondolkodó hívőnek ezt magától is be kellene tudni látnia! Bár Jézus kijelentette, hogy: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” (Mk 16; 17-18), ám azok, akik erre az ígéretre hivatkozva megkísértik Istent, és szándékosan mérget isznak, hogy bizonyítsák embertársaik előtt Jézus kijelentésének igazságát, nemhogy nem lesznek védettek a méreg hatásaitól, hanem áldozatává válnak, ugyanis Jézus szavai nem az efféle történésekre vonatkoznak, hanem olyanokra, mint ami Pál apostollal esett meg.
 

„Pál összeszedett egy csomó rőzsét, de amikor a tűzre dobta, a melegtől egy vipera mászott elő, s a kezébe harapott. „Amikor a bennszülöttek meglátták, hogy az állat a kezén lóg, így szóltak egymáshoz: „Ez az ember egész biztos gyilkos! Kimenekült ugyan a tengerből, de az igazságosság azonban nem hagyja életben.” Ő azonban lerázta az állatot a tűzbe, és semmi baja nem történt. Várták, hogy felpuffad vagy hirtelen összeesik és meghal. Jó ideig vártak, de mert semmi baja sem esett, megváltoztatták nézetüket, s azt mondták, hogy isten.”

(ApCsel 28; 3-6)

 
Pál nem provokálta, nem kísértette meg Istent, nem tehetett róla, hogy a kígyó megmarta, és Isten megóvta őt, mert Jézus szolgálatában ténykedett akkor is, amikor fogságban tartották. Megóvta Pált a gyilkos méregtől a pogányok miatt, akik ennek hatására hittek, megváltoztak. Ha Pál szándékosan maratta volna meg magát a kígyóval, biztosan meghalt volna.
 
Ha egy magát kereszténynek valló ember kérkedik azzal, hogy neki semmi sem árthat, ő nem kaphatja el a vírust, mert őt Isten megóvja, szeretetlenül és felelőtlenül viselkedik. A nagyobb baj az, hogy nem fogja megérteni, hogy miképpen történhetett meg vele, hogy mégis beteg lett, noha szavai szerint ő hisz Jézusban. Csakhogy a hit nem játékszer. Nem lehet büntetlenül kérkedni, dicsekedni Istennel. Isten arra tanít bennünket, hogyan tudunk jézusi módon, szeretetből és szeretettel szolgálni másokat, és Isten is szolgál bennünket és általunk, de Isten nem komornyik, hogy a parancsainkat teljesítse!
 
Ma a XXI. század első harmadában olyan időket élünk, amelyekben kíméletlenül próbára teszik hitünket, emberi magatartásunkat a világ kihívásai. Még alig történt valami, de már most úgy érzi az ember, mintha egy egész örökkévalóságra való tapasztalatra tett volna szert, pedig a java még csak ezután jön. A világ olyan irányba fordult, amely törvényeivel egyre inkább szembefordul a józan ésszel, a normalitással, és ez hatással lesz vagy már van a különféle vallásokra és azok képviselőire is. Azok a hívek, akik a józan eszük használata helyett a vallási elöljáróiknak való engedelmességhez vannak szokva, ezután is így tesznek, mert az egyházi vezetés nélkül nem tudják eldönteni vallásos magatartásuk helyesnek vélt irányát.
 
Sajnos, ezek a vallásos hívek, ahogy ma a megtévesztettek közé tartoznak, a későbbiek folyamán is a megtévesztés könnyen kihasználható áldozataivá válnak, mert továbbra is csak egyházuk, felekezeteik téves gondolkodásmódja alapján képesek látni életüket, döntéseik következményét, így nem ismerik fel, ha vallásos életük saját szűk látókörük miatt zátonyra fut.
 
Ahhoz, hogy ezt fel tudják fogni, ismerniük és érteniük kellene Jézusnak az evangéliumokban bemutatott tanítását! A baj az, hogy az evangéliumok tanítása csupán olyan mértékben van jelen az életükben, amilyen mértékben azt Pállal alá tudják támasztani. Teljes fonákság. Olyan ez, mintha egy mintának a szépségéről nem a színe, hanem a kifordított része alapján akarnánk beszélni, amely fonákrész láttatja a csomókat, az elvarrott és elvarratlan szálakat.
 
Emberi magatartásunkat csak Jézushoz viszonyítva tudjuk helyesen mérlegelni és alakítani. Természetesen az egyházak képviselői, vezetői és hívei is képesek az erkölcsi tartalom helyes megélésére, de keresztényi magatartásukat befolyásolja Pál apostol istenképének befogadása, amely minden vallásos hívő számára személyes feltétele a keresztény egyházhoz való tartozásnak. A vallásos hívek azért tudják mégis helyesen bemutatni bizonyos mértékben az erkölcsi tartalmat, mert a keresztény egyházak kiemelt erkölcsi pillére a Tízparancsolat, amely nemcsak a Bibliában, hanem szinte minden imakönyvben megtalálható, és fontos tárgyát képezi a normális emberi életnek. A Tízparancsolatot Isten nemcsak a zsidóknak és a keresztényeknek adta, hanem minden embernek, hogy e parancsok segítségével megtanuljon emberhez méltó életet élni testben, lélekben, szellemben egyaránt.
 
Annak az embernek az életében, aki az evangéliumok jézusi tanításának fényében akarja alakítani a gondolkodását, talán, nem kap akkora hangsúlyt a Tízparancsolat, mint a vallási felekezetek tagjainál, azonban az evangéliumok tanulmányozása és befogadása révén a Tízparancsolattal is gazdagodik az élete, mert Jézus bőséges tanítást ad e parancsolatokat illetően az evangéliumokban. Így, aki megérti az evangéliumokat, a Tízparancsolatot is megérti. Nem arról van szó, hogy a Tízparancsolat ne lenne fontos, de szó van arról, hogy a Tízparancsolat is, mint minden más is a Bibliában és a mindennapi életben, csak Jézus által érthető meg helyesen.
 
Ahhoz, hogy a mai idők eseményeiben ne csak felismerjük a visszásságokat, hanem helyesen kezeljük, helyesen éljük meg emberi mivoltunkat azokkal kapcsolatban, bizony, nagyon fontos, hogy Jézus tanítását úgy értsük, és úgy alkalmazzuk, ahogyan azt Jézus is teszi, mert csak olyan mértékben vagyunk emberiek, amilyen mértékben befogadjuk Jézust az életünkbe.
 
A közeljövőben sok olyan esemény fog történni, amiket most még csak elméletben látunk előre, és tudjuk, hogy nem jó irányba vezetnek, azonban lehetőségünk van mindezeket valódi, jézusi emberi természetünk szerint megélni, példát mutatni, helytállni és segíteni másoknak úgy, hogy továbbra is elszántan kiállunk a jézusi Igazság mellett akkor is, ha ez a világ vezetőinek nem tetszik.
 
Elutasítani a bűnt, az embertelenséget nem makacsságból kell, hanem önmagunk és embertársaink iránti tudatos, értelemmel alátámasztott szeretetből. Az embernek maradáshoz nem elég ellentmondani a rossznak, meg is kell indokolni, hogy a rossz miért rossz! A legtöbb keresztény itt követi el a legnagyobb hibát, mert egyszerűen a saját hitéből kiindulva elkezd idézni a Bibliából különféle szentírási részeket, mondván, hogy a bűn, azért bűn, mert a Biblia itt és itt ezt írja! Ezzel lehet a legkevésbé megszólítani vagy megijeszteni bárkit is. Az ilyen magyarázatok és hivatkozások sokkal inkább valamiféle vallási fanatikus benyomását keltik az emberekben, mintsem egy józan keresztény emberét. Erkölcsi téren az emberi minőség nem a vallásos meggyőződés eredménye, hanem olyan tudatos magatartás, mely természetes módon együtt tud működni Jézus emberi és isteni szeretetével.
 
Amikor Jézus azt mondja, hogy aki mindvégig kitart, az üdvözül (Mk 13; 13), akkor nem dacos ellenállásra szólít fel, hanem az okos, ám szeretetben és hűségben kitartó keresztényi magatartásra gondol.
 
A sátán kiforgatja sarkaiból az egész világot. Értéknek hazudja, ami bűn, s bűnnek, ami érték, és hogy kijelentéseinek súlya is legyen, parancsot ad szolgáinak, hogy olyan törvényeket alkossanak, hogy aki nem fogadja el ezeket a nézeteket, veszítse el a munkáját, otthonát, minden szempontból lehetetlenüljön el az élete! Semmi nem számít, az sem, ha éhen hal. Sajnos, egyre több országban létezik ez a zsaroló, fenyegető módszer, hogy az embereket megfélemlítsék. Ez a jelenség felismerhető már Európában, az Európai Unióban is. Az emberek pedig félnek és hallgatnak, nem merik kimondani, amit valóban gondolnak, mert megbélyegzik őket, kirúgják őket az állásukból, úgymond rasszista, antiszemita nézeteik miatt, holott éppen ők azok, akik igaz értéket képviselnek.
 
Félelmük oka valójában nem az állásuk, otthonuk esetleges elvesztése, hanem az igaz hit hiánya. A mai események egyértelműen rávilágítanak arra, hogy az istenhit megvallásához nem elegendő annak elfogadása, beismerése, hogy van Isten; hiszen ezt még a legsötétebb szellem is tudja, még maga a sátán is, aki az ő helyébe akar lépni. Nem véletlenül tagadja az egyetlen igaz Istent. Azt mondja a keresztényeknek, hogy Jézus hazudott, becsapta őket, cserbenhagyta az embereket, ő nem igazi isten, csak egy szélhámos. De azt is mondhatja, hogy Jézus benne jött el újra, hogy megmentse az embereket, és szavait különféle csodákkal támasztja alá. Sokakat megtéveszt.
 
Ahhoz, hogy az ember felismerje a hazugságokat, a csalásokat, nem elég dicsőítő dalokat és hallelujákat zengeni a templomban, hanem valódi Istenismeretre és önismeretre van szükség. Időben fel kell vérteznie magát az embernek ahhoz, hogy a nehéz időkben helyt tudjon állni, ne legyen a megtévesztések játékszere! Ehhez pedig helyesen kell ismernie és értenie Jézus evangéliumi tanítását! Itt az idő, most kell ezt megtenni!
 
A sátán még jó néhány csatát meg fog nyerni addig, míg a végső összecsapás ideje el nem jön. De a háborút Isten ellen mindenképpen el fogja veszíteni, nem nyerheti meg! Egy nagyon fontos szempontot nem szabad figyelmen kívül hagynunk! A sátán bármennyire is félelmetesnek tűnik számunkra, ő is egy teremtmény, olyan, mint bármelyik angyal vagy emberi szellem. Tehát egy fejlődő lény. Nem Isten teremtette őt sátánnak, gonosznak, hanem ő maga tette magát azzá.
 
A sátán nem tulajdonnév, hanem hivatali elnevezés, ezért személye változó, és azt jelenti, hogy: vádló. Az Isten szeretetében élő egyetlen szellemi lélek számára sem lehetséges olyan feladat vagy szerep, mely bárkit bármilyen módon megvádolhat, mert az teljesen ellentétes Isten természetével. Sátánná csak önmaga által válhat egy szellemi lélek, és mivel teremtmény, ezért soha nem kerülhet Isten fölé, nem nyerheti meg a háborút Isten ellen.
 
A sátán harca Isten ellen régóta tart, s bár nem tart már sokáig, nem ér véget egyik napról a másikra. Sorsdöntő időszakban vagyunk, választanunk kell, hogy a hit, a bizalom Istenben vezet döntéseinkben, vagy a félelem a jövőtől, mert csak tőlünk függ, hogy ebben az embertelenségben továbbra is megmaradunk embernek, kitartunk Jézus Igazsága és örök értékei mellett, tanúságot téve róla az emberek előtt, vagy a jelen eseményeinek tükrében, félelmünkben lemondunk róla?
 
Egy ember számára nyilvánvalóvá kell válnia annak, hogy emberi mivolta nem csupán biológiai eredetű, hanem erkölcsi magatartásának függvénye is. Biológiai szempontból a hús-vér test adja a formát és a szervi tartalmat az emberi minőségnek, erkölcsi lényegét azonban az a szellemi-lélek adja, amely élteti azt a hús-vér testet, ami, mint eszköz segíti őt a döntéseinek cselekedetekben történő megvalósításában a fizikai világban, ám ugyanez a szellemi-lélek a fizikai testtől függetlenül, az anyagi lét felett álló szellemi létminőségében is képes önálló, tudatos, teljes értékű életet élni.
 
Természetes életközege ugyanis a szellemvilág, és lényegéhez annak a szeretetnek a megélése tartozik, amely Istentől van benne, ezért az anyagvilágba való inkarnálódásának a célja, hogy ebbéli szeretetében fejlődjön, növekedjen, helyreállítva önmagában azt a harmóniát Isten segítségével, amit szellemi lényében elrontott, kiűzetve magát ezzel saját szellemi honából. Ezért emberi mivoltának erkölcsi tartalmát akkor éli meg helyesen az anyagvilágban, ha gondolkodását, szavait és cselekedeteit ahhoz az Igazsághoz igazítja, amelyre szellemi lénye teremtve lett, vagyis Jézusra. Ez az egyetlen út ahhoz, hogy a fenyegető, embertelen erkölcsi hatások ellenére is ember maradjon, majd kilépve az anyagvilágba való inkarnálódás körforgásából, végérvényesen visszatérhessen abba a szellemi hazába, Isten Országába, ahová igazából tartozik.