„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.”

(Mt 5, 3).

Ezzel indul Jézus hegyi beszédének, a Nyolc boldogságról szóló tanítása. Jelentéséről többféle magyarázatot, értelmezést lehet hallani, s ha már ennyire megosztja az embereket, akkor ebből az is kitűnik, hogy a hivatalos magyarázatok a komoly gondolkodókat korántsem elégítik ki.

A 11–es Hangkönyv 939/1-es szakaszában röviden a következő válasz olvasható erről:

„Bizony nagyon félreérthető a "lelki szegény" kifejezés. Csak nagyon pártatlan és nagyon alapos elemzés tud értelmes magyarázatot adni rá. Ezt most megkönnyítem neked.

Boldogok, akik lelkiismeretükre hallgatva szegényítik magukat! A "lelki szegénység" jelentésének ez a pontos tartalma! Tehát lelkileg gazdagodni kell! Ez úgy történik, hogy a lelkiismeretre hallgatva, anyagilag szegényíti magát valaki, a nála szegényebbek érdekében!”

Ez a rövid magyarázat valóban csak a lényeget, az ún. végkifejletet ábrázolja az ember számára. Azt, hogy mit is kell tennie saját boldogságáért, hogy övé lehessen a mennyek országa. Pedig a ’lelki szegénység’ és a ’lelkiismeretre hallgatva, szegényítés’ között komoly ellentmondás látszik; hiszen, hogyan tudná magát tovább szegényíteni bárki is, ha már amúgy is szegény. Szegénynek lenni azt jelenti, hogy hiányt szenvedni valamiben. Tehát, ennek alapján, aki lélekben szegény, a lelkiekben szenved hiányt.

Ha valóban, komolyan meg akarjuk érteni ennek az igerésznek a jelentését, akkor mindenképpen figyelembe kell vennünk azt, ami a fenti sorokban is olvasható, mármint: „Csak nagyon pártatlan és nagyon alapos elemzés tud értelmes magyarázatot adni rá.”

Tehát, ki kell boncolgatni, elemezni, hogy mit értünk lelki szegényeken, és hogyan tudja egy lélekben szegény, tovább szegényíteni magát ahhoz, hogy önmagában megélhesse a mennyek országát. Jézus tanításának eredeti szövege manapság csak kevés ember számára érhető el, így a többség kénytelen a közkézen forgó fordításokra hagyatkozni, amelyek az idő folyamán többször változtak, vagyis torzultak, habár bizonyos szempontból ugyanazt az értelmezést tükrözik.

Vannak olyan fordítások, amelyek a ’lelki szegények’ helyett a ’Lélek koldusai’ kifejezést használják. Ez már némiképpen közelebb visz bennünket a megoldáshoz. A Lélek koldusai. Vagyis olyan emberek, akik a Lelket koldulják, akik lelkileg gazdagodni akarnak. Nyilván sokan néztek fel úgy valakire, hogy az illetőt példaképüknek tekintették, és közben felsóhajtottak, hogy: „Bárcsak én is olyan lehetnék, mint ő!” Az emberek valamiképpen mindig azonosulni akarnak azzal, akit példaképüknek tartanak, és szeretnének azokkal a tulajdonságokkal rendelkezni, melyek a másikban való  megnyilvánulásukkal tiszteletet keltettek bennük. A hegyi beszéd azonban nem akármilyen lélek koldusairól szól. Jézus tanításában az Isten Lelkéről beszél, és azokról, akik az Isten Lelkét koldulják.

Nyilvánvaló, hogy ha valaki a másik tulajdonsága után áhítozik, akkor annak, abbeli tulajdonságaiból fakadó tetteiben is követni kívánja, másképp mi értelme lenne a másik lény tulajdonságai után ácsingózni? De honnan ered az emberben egy olyan lélek utáni vágyakozása, amit jóformán nem is ismer?

Bizony, nagyon mélyre kellett süllyednie az emberi szellemnek ahhoz, hogy saját lelki nyomorúságát felismerje, felébredjen benne a változtatás igénye, és kétségbeesésében segítségért kiáltson. Ugyan, kihez kiálthatott? Embertársaihoz, akik vele együtt sínylődtek? Valószínűleg, maga sem tudta, kihez könyörög, csak reménykedett benne, hogy valaki meghallja, és megmenti őt. És ki más jöhetett volna segítségére, mint maga Isten, aki letranszformálta magát az emberi szintre, és elkezdte áttörni azt a falat, amit az ember önzésében és ostobaságában önmaga köré épített, és amely már olyan vastagon vette körül, hogy saját erejéből nem tudott belőle szabadulni. Jézus azonban képes volt áttörni ezt a falat, fényt hozott az ember számára, és megmutatta a kivezető utat.

Az ember a fény hatására látni kezdett, és csodálattal adózott Megmentőjének, aki új lehetőséget, új Életet kínált fel számára. Az út azonban hosszú és fáradságos. Az első, amit vállalnia kellett, ami nélkül nem nyerheti meg Isten Országát, hogy — át kell alakítania a gondolkodását! Azon, hogy kiére, nem kellett törnie a fejét, hiszen nem volt számára jobb példakép, mint, aki eljött érte a magasságokból, világosságot hozott neki, hogy lásson, és megmutatta az utat az örök boldogsághoz. Ennek az Égi küldöttnek a tulajdonságai vonzották az embert, és nem volt más vágya, mint tanulni Tőle, hasonlatossá válni Hozzá, hogy benne is megszülethessenek azok a tulajdonságok, amelyek megmentőjében való megnyilvánulásaikkal; csodálattal, imádással töltötték el. Az Ő lelkét kezdte el koldulni az ember.

Ám, a tulajdonság nem egy passzív valami, tárgy, amit a falra lehet akasztani, és akkor vesszük le, amikor szükségünk van rá. Tulajdonság, mint olyan, önmagában nem létezik. Annak mindig élőnek, elevennek kell lennie, mert, ha nem tud megmutatkozni, akkor nem is létezik!

Amikor az ember Isten lelkét koldulja, akkor azért teszi, mert tudja, hogy ez az egyetlen út számára a felemelkedéshez, és ahhoz, hogy az Isten által felkínált úton járni tudjon, fel kell számolnia mindent, ami a régi életéhez köti. Nem lehet két úrnak szolgálni! Vagy az Isten Útján jár, és megmarad a Fényben, vagy megmarad a régin, és újra elsüllyed. Nem lehet ide-oda cikázni!

Tehát, amikor az ember Isten lelkét koldulja, akkor az azzal járó változásokat, tevékenységeket is vállalja, ugyanis nem lehet elvonatkoztatni tőlük. Jézus éppen az Isten útján való járást élte az emberek elé. Tanított, és tette az Isten akaratát. A különböző élethelyzetekben adott példát arról, hogyan kell az embernek úgy gondolkoznia, mint Isten. Emlékezzünk csak arra a jelenetre, amikor Jézus megfedte Pétert:

„Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.

Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.”

Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.”

(Mt 16, 21-23)

Tehát, Jézus azért sátánozta le Pétert, mert nem úgy gondolkodott, mint Isten, hanem, mint az emberek. Amikor az ember eldönti magában, hogy követi megmentőjét, és mindent megtesz azért, hogy hozzá hasonlóvá váljon, akkor azt vállalja, hogy megtanul úgy gondolkodni, ahogy a mestere, és tetteiben is utánozni kezdi. A tanítványról mindig felismerhető a mestere. Az elméletnek és a gyakorlatnak mindig együtt, egymás mellett kell járnia!

Ha valaki elméletben tudja, hogy mit miért kell tennie, de a gyakorlatban nem teszi, akkor valójában csak bemagolt valamit, és megmaradt az ésszel érthetőség szintjén, de élet nincs benne, mert gyakorlat híján nem tudja átélni annak lelkületét. Egy ismeret elsajátítása, a tudás még nem jelenti, hogy az illető átalakította a gondolkodását. Ez csak akkor mondható el róla, ha az  ismeret, a tudás az életérzésévé, életének részévé válik, vagyis az elsajátított tudást a gyakorlatba is átülteti.

Amikor az ember Isten lelke után vágyakozik, nem egy elvont valami után eped, hanem annak minden tartalmi megnyilvánulása után is. Isten természetében akar részesülni. Isten természete pedig a Szeretet, ami azonban csak egy szó, amit fel lehet írni egy transzparensre, ha nincs mögötte tartalom, amelynek a cselekedetekben kell megnyilvánulnia. Tudniillik olyan szeretet, amely a tettekben nem jut kifejezésre, nem létezik, hiszen ahhoz, hogy a ’szeretet’ szó, mint fogalom értelmezhető legyen, tartalommal kell felruházni, tehát, mindenképpen valamilyen folyamathoz kell kapcsolni. Meg kell eleveníteni! Ettől kapja meg azt a lelkiséget, szellemiséget, amit ki akarunk fejezni vele.

Isten szeretete az adásban nyilvánul meg. Ő az, aki nem elvesz, hanem mindent odaad, aki Atyaként gondoskodik gyermekeiről, aki megbocsát, aki türelmes, aki várakozik, aki segít, aki irgalmas és igazságos. Aki maga az Igazság. A szeretetben mindez benne van, és amikor Isten az ember segítségére sietett, ezt az utat kínálta fel neki. Azt a szeretetet, amely az Ő lényege, és az ember, aki változtatni akar életén, és nem akar újra a sötétség rabja lenni, hanem a fény útját járni, elfogadta. Elfogadta, mert tudja, hogy sötétben botorkálni úgy, hogy azt sem tudja, merre tart, és mindenen a kilátástalanság lesz úrrá, rossz, és szörnyű szenvedésekkel jár.

Most pedig eljött hozzá valaki, aki nemcsak felkapcsolta a villanyt neki, hogy lásson, hanem megmutatta neki azt a célt is, hogy hová vezet az az út, amit felkínált neki. De ez a megmentő, aki reménytelen helyzetéből kiragadta az embert, még tovább ment ennél. Emberi sorsot vett fel, és példaként élte minden ember elé, hogyan kell emberként ezen az úton járni. Isten azonban tudta, hogy az ember gyakran elbukik majd, és sokszor összetöri magát, míg megtanul élni, ezért tanítványokat gyűjtött maga köré, akiknek mindent átadott, és akik által, itt hagyta útmutatásait az emberiségnek.

Az Evangéliumok pontos útmutatást adnak ahhoz, hogy hogyan válhat Isten szellemi teremtménye, szellemi teremtettségéhez méltó emberré itt a Földön. Azoknak az embereknek azonban, akik az Atya gyermekeinek, és Jézus tanítványainak vallják magukat, tudniuk kell, hogy még Isten Lelkének ismerete is átokká válhat abban, aki nem váltja magában életté. Nem elég tudni. Nem a tudás az, ami üdvözít.

Naiv elgondolás volna azt feltételezni, hogy Lucifer ne ismerné Isten törvényeit, Isten szeretetét; hiszen jóval a szellemiség felett álló, legfényesebb magaslatokból származik. Többet tud Istenről, mint bármelyik ember, mégis a gőg, az önzés szembefordította őt Teremtőjével, és ravasz módon tőrbe csalta az embert is. Még csak meg sem kellett erőltetnie magát, olyan könnyen ment. Elég volt kis porszemet hintenie a szemébe, a többit már elintézte az ember. Lucifer bukott, és magával rántotta az embert is, aki hallgatott rá. A Fényhozó számára átokká vált a tudás, mert nem arra használta, amire való, nem Isten szeretetében élt, ezért kiűzettetett a Fényes magaslatokból.

Ugyanígy átokká válhat a tudás az ember számára, ha nem váltja életté önmaga és mások javára, mert, ahogy gyarapszik ön- és Istenismeretben Isten Lelkének megtapasztalásával, ugyanúgy növekszik saját felelőssége is. Egyedül rajta múlik, hogy miként gazdálkodik talentumaival, mert ha jól, akkor még kap hozzá, de ha rosszul, a következményekért csakis saját magát okolhatja.

Isten Lelkét ugyanis nem lehet úgy birtokolni, mint a pénzt, vagy bármi mást, ami az anyagvilágból való. Nem lehet bezárni egy páncélszekrénybe, nem lehet zsebre vágni, nem lehet vele lakást berendezni. Isten Lelke az embert öltözteti, az ő szívét tapétázza ki, tölti be életvirágokkal.

Attól, hogy valaki azt állítja magáról, hogy ő már sokat tud Istenről, még nem jelenti azt, hogy úgy is gondolkodik, mint Isten. Ennek legalább szándékában, a jót akarás szintjén meg kell nyilvánulnia! Aki Isten Lelke után vágyakozik, annak tetteiben is követnie kell mesterét!

Az Ítéletkor nem azt kérdezi Isten tőlünk, hogy: ”Na, édes gyermekem, fel tudod-e mondani a leckét? Mennyit tudsz Rólam?”, hanem, hogyan használtuk fel azokat a lehetőségeket, eszközöket, amelyeket kaptunk. Mindenkitől csak annyi kérhető számon, amennyit a lehetőségeihez és képességeihez mérten, képes volt befogadni! De, bármennyi legyen is az — akár egy piciny morzsányi is —, soha senki nem tarthatja meg magának úgy, hogy nem osztja meg másokkal! Ugyanis Isten Lelkének jellege olyan, hogy hiába akar az ember minél többet belőle, ha nem eleveníti meg, nem engedi, hogy saját természetének megfelelően megnyilvánuljon, akkor elvész számára, és ami még rosszabb, felelősség terheli azért, mert eltékozolta.

Isten Lelki tulajdonságai éppen fordítva működnek, mint az anyagi világ dolgai, mert Isten Lelke nem azt gazdagítja, aki kapja, hanem azt, aki adja. Ezért, aki Isten Lelkében részesül, azáltal gazdagodik lelkiekben, hogy Isten természete szerint cselekszik. És ha már Isten természete az adás, akkor az Ő lelkében részesülő ember sem tehet másképp, mint saját lelkiismeretére hallgatva szegényíti magát mind anyagilag, mind pedig azáltal, hogy hirdeti, továbbadja Isten  Igéjét, és mások számára is érthetővé teszi azt!

Tehát, a lelki szegény, aki Isten lelkében gazdagodik, tekintetét mindig azok felé fordítja, akik még nála is szegényebbek, mert azáltal gazdagodik, hogy neki mindig van adnivalója mások számára. Ettől lesz boldog, mert saját lelkiismeretére hallgatva, Isten természete szerint cselekszik és él, vagyis folytonosan szegényíti magát, miáltal a Mennyek Országát hordozza magában.