Aki elveszi a világ bűneit

Jó néhány olyan fogalom és kifejezés van a hivatalos keresztény köztudatban, ami téves értelmezésen, felfogáson alapszik. Sajnos, éppen a kereszténységet alapjaiban érintő kérdések terén tapasztalható ez. Igaz ugyan, hogy Szent Pál érvelése nagyobb hatással volt az emberekre, mint a tanítványoké, de mennyivel lett volna világosabb az út számunkra, ha az apostolok által képviselt irányvonal győzedelmeskedik Páléval szemben? Nem tudhatjuk. Az ő látásmódjuk, gondolkodásmódjuk miatt ugyanúgy bekövetkezett volna valamilyen fokú torzulás. Bármit is adott eddig Isten az embernek, legyen az bármennyire is tiszta és becses, azt a teremtés koronája mindig elrontotta. Miért lenne ez most másképp, még ha tudatlanságból történik is?

Pál azt a Jézust ismerte, aki a Damaszkuszba vezető úton megjelent előtte, vagyis a feltámadottat. Ezért számára fontosabb volt a szenvedő, keresztre feszített és feltámadt Krisztus, mint az, amelyik három és fél évig tanított, így az evangéliumok értelmezésében is erre tette a hangsúlyt. Éppen ebben rejlik a legnagyobb probléma, hogy a kialakuló egyház nem Pál teológiáját igazította az Evangéliumok Jézusához, hanem éppen fordítva cselekedett. Jézust igazította Pálhoz. Valójában, nem lehet az igazi Jézust megismerni sem a próféták, sem Pál tükrében, hanem csakis az Evangéliumok által. Pál teológiájában csupán azt a Jézust lehet meglátni, megismerni, akit ő értelmileg képes volt felfogni, ezért elkerülhetetlen volt, hogy az új istenkép már az elején nagymértékben torzuljon.

Természetesen, ez magával hozott más fogyatékosságokat is. Ilyen, igencsak hibás alapra épült az egyház, és a kereszténység. Van, amit belemagyaráznak az evangéliumokba, ami pedig benne van, azt tévesen értelmezik, és így terjed tovább. Ami ezen túl van, az a hivatalos szemlélet szerint már misztérium.

Bár helytelen volt, ahogy Szent Pál Jézus szerepét a világ elé tárta, mégsem lehet ezt a szemére vetni, hiszen, ha hibázott is, Isten iránti buzgalmában cselekedett. A helytelen értelmezések miatt pedig nem lehet lesöpörni őt a színről, hiszen ezzel a helyeset is elvetnénk. A teológia nem Istentől ered, hanem emberi „találmány”, vagyis egyáltalán nem örök. Ennek folytán módosítható, csiszolható, tökéletesíthető. Ha az embert pozitíve fejlődő szellemi lénynek tekintjük, akkor kétezer év távlatából kell már rendelkeznie olyan szellemi képességgel, hogy bizonyos fogalmak, kifejezések évszázadokon át tévesen rögzült értelmezését a helyére tudja tenni! Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, vissza kell térni az alaphoz! De nem Pálhoz, hanem az  Evangéliumok Jézusához, és ehhez igazítva Pál teológiáját, megtartva belőle, ami helyes, és helyre igazítani, ami téves. Szándékosan nem neveztem rossznak, mert az, ebben az esetben mindenképpen káros, romboló hatást jelentene. Itt azonban nem erről van szó, hanem csupán téves értelmezésről még akkor is, ha az egész keresztényvilágot félrevitte.

Pál sem nyelte le a tévedhetetlenség ún. Bölcsek kövét, amikor Jézus szolgálatába állt, és elterjesztette a keresztény hitet a világon, így értelmezésében is jócskán van kívánnivaló. Ezért a tan azon hittételeihez, amelyek értelmileg megdőltek, igenis hozzá kell nyúlni, helyre kell igazítani, és nem szabad úgy kezelni őket, mint érinthetetlen szentségeket, mivel nem azok. E hittételek közé tartozik az is, ami Jézus személyét, szerepét próbálja így magyarázni: „Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn. 1, 29) E szavakat Keresztelő János mondja tanítványainak Jézusról. Hogy valóban mondott-e ilyet Keresztelő János, csak akkor deríthetnénk ki, ha az eredeti szöveget vizsgálnánk meg. De ha mondott is, vajon ugyanazt értette ő is rajta, amit Pál? Van egy másik mondat is, amit Gábriel arkangyal mond Józsefnek, miközben lelkében gyötrődik:

„József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van! Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”

(Mt. 1, 20-21)

Keresztelő János az ószövetség utolsó prófétája volt, ismernie kellett az Írásokat, a messiási jövendöléseket. Tehát, ennek tükrében mondhatta, hogy Jézus, mint a Messiás elveszi a világ bűneit. De, hogy hogyan értette, nem derül ki, hiszen erről konkrétan maga Jézus sem beszélt. Az evangéliumokból csupán az érthető meg, hogy Jézus hogyan gondolta a világ megváltását, hiszen egész tanítása erről szól. Jézus nem véletlenül nem mondta magáról sohasem, hogy: Én vagyok az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Nem mondott ilyet, mert nem is mondhatta, ugyanis a klasszikus értelemben ezt nem tette meg. Nem tehette meg, mert az emberré lett Isten Fia, aki a legnagyobb szeretetben arra tanít, hogy mindenkinek vállalnia kell tetteiért a felelősséget, maga sem vállalhatta át magára mások bűneit. Nem vitte magával a keresztfára sem. Ha igaz lenne a hivatalos keresztényszemlélet erre vonatkozó tana, akkor ma itt a földön Mennyországnak kellene lennie! Ezzel szemben a földi élet közelebb van a pokolhoz, mint a mennyhez. Bármerre nézünk, az emberiség az erkölcsi fertő bugyrainak mélységeiben fuldoklik.

Olyan erkölcsi normák kezdenek társadalmi szinten kialakulni, amelyek Jézus tanításával, az isteni szeretet normáival teljesen összeegyeztethetetlenek. Ezt nevezi a világ haladásnak, fejlődésnek. Demokrácia címén mindenkinek mindenhez joga van, és innen már csak egy lépés, hogy semmiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Mindenki azt tesz, amit akar, akár lophat, rabolhat,  gyilkolhat és gyalázhat anélkül, hogy ezért bármiféle jogi következménnyel számolnia kellene.

A „Szeress, és tégy, amit akarsz!” mostanában, oly gyakran emlegetett mondás, tulajdonképpen magában foglalja azokat a korlátokat, amelyek Isten szolgáit, gyermekeit jellemzik, mert éppen az Isten és egymás iránti szeretet az, ami meggátolja őket abban, hogy szándékosan olyasmit tegyenek, ami a szeretet körén kívül van. Vagyis, Isten gyermekei nem tehetik azt, amit akarnak, ugyanis szabad akaratukat önként vetik alá a Szeretetnek. Csak olyat akarhatnak, ami ezen belül van, és tetteiket is, legalábbis szándékában ez kell, hogy tükrözze! Jézus, noha az Isten megtestesülése emberalakban, maga is alávetette akaratát annak az Isteni Akaratnak, amely Őt küldte, mi több, határozottan ki is jelentette:

„Bizony, bizony, mondom nektek: A Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát. Amit ő tesz, azt teszi a Fiú is.”

(Jn. 5, 19)

Tehát, Ő sem a saját akaratát vitte végbe, hanem annak akaratát, aki Őt a világba küldte. Tökéletesen belesimult a Tökéletes Szeretetbe. A helyes szeretet pedig nem teszi lehetővé, hogy felelősséget vállaljunk át mások helyett. Márpedig ez azt jelenti, hogy Jézus megváltói  műve sem valósulhat meg a mi közreműködésünk nélkül. Ő csak az utat mutathatja meg, és kiemel bennünket a sárból és mocsokból, ha belekapaszkodunk, de nem teheti meg helyettünk azokat  a lépéseket, amelyeket nekünk kell megtenni. Ezért nem hozhatott megváltást egyformán mindenkinek, csak azok számára, akik, ha botladozva is, de elindultak azon az úton, amellyel azonosította magát.

Éppen ez okból nem volt képes a világot sem egy az egyben megszabadítani a bűneitől. De mi a világ bűne? A világ bűne ugyanaz, mint az ember bűne. Az önzés, és a felelősségáthárítás, amellyel az ember eltaszította magát attól az élettől, amelyet Isten szeretetből felkínált neki. Ez a döntése azonban súlyos következményekkel járt, mert elszakadt, eltávolodott az örök boldogságot adó Fénytől, és belesüppedt a Sötétségbe, miáltal elveszítette azt a képességét, hogy pusztán a maga erejéből válhasson igazi emberré. Mivel az ember elvesztette azt a kapcsolatot, ami a tiszta Fénnyel összekötötte, alkalmazkodott a körülményekhez, aminek az lett a következménye, hogy még mélyebbre süllyedt a Sötétségben, és vakságában egyre vastagabb falat épített maga köré, amin a tiszta Fény, az életet adó Világosság, a maga finom lényege miatt, eredeti formájában nem tudott már áthatolni. Bár Istennek fájt az ember döntése, szeretete mégsem engedhette, hogy megakadályozza, de azt sem, hogy a megtévedteket magukra hagyja, ezért a megfelelő időben utánuk nyúlt a Sötétségbe. Mivel téglafalat sem lehet lebontani madártollal, Istennek is olyan formát kellett öltenie, amely képes a Szellemi Sötétség eme ormótlan, durva falát lerombolni, és utat törni a Világosságnak. Így hát, Isten Fiának azokhoz kellett hasonlóvá válnia, akiknek a szabadulást akarta elhozni, vagyis emberként kellett megjelennie a földön.

Jézus, jóllehet emberi természetet vett fel, mégis végig megőrizte egységét az Atyával, és élete árán is teljesítette küldetését. Micsoda csapás volt ez a Világ Fejedelmére, aki már markában érezte a győzelmet, és mélyen megvetette az embert, gyengesége miatt! Erre jött Jézus, akiben az isteni szeretet tüze élt, és bár számtalan csodát művelt, mégsem isteni erejével, hanem tökéletes emberségével rombolta le azt, amit a Világ Fejedelme az ember vesztére oly nagy gonddal felépített. Jézus nem a csodák által győzedelmeskedett a Sátán felett, hanem azzal a belőle áradó isteni szeretettel, amely mindenki előtt példaként álló, tökéletes emberré tette őt. Megmutatta, hogy az ember korántsem olyan védtelen a gonosz ármánykodásával szemben, mint gondolja. Jézus gondosan ügyelt rá, hogy rávilágítson arra, hogy amit ő tesz, az ember is képes megtenni, ha Istenre bízza magát, és megtanulja úgy szeretni embertársait, ahogy Isten szereti az embert. Jézus az emberré válás útját és módját mutatta meg az embernek, azt az utat, amely megszabadítja az embert a világ bűneitől, az önzés, és a felelősségáthárítás szellemi sötétségéből.

Az ember bűne és a világ bűne voltaképpen nem  választható el egymástól, mert egy és ugyanaz: a Szellemi Sötétség, ami az isteni Fénytől való tudatos elfordulás következménye. Ez a legnagyobb bűn, amit az ember elkövethetett, és minden más bűn ebből nő ki.

Jézus emberként nem mehetett oda minden egyes emberhez, hogy egyenként megszabadítsa őket, hiszen száz élet is kevés lett volna rá, hogy ezt mindenkivel külön-külön megtegye. Ő egy olyan utat vázolt fel, amely nem csupán az egész emberiségre egyetemesen alkalmazható, hanem az egyetlen. Ugyanakkor nem menthetett meg senkit azok közül, akik őt nem akarták befogadni, a szeretet ugyanis nem teszi lehetővé, hogy bárkit rákényszerítsen az élni akarásra. Erre az illetőnek magának kell belátásra jutnia! Vagyis Isten sem mentheti meg azt, aki nem akarja megragadni a feléje nyújtott kezet, nem teheti meg, hogy: akkor is a fényre viszlek, ha akarod, ha nem. Más az, ha valaki nem tud a maga erejéből belekapaszkodni a kinyújtott kézbe. Hány olyan fuldoklót mentenek ki a vízből, akik mire a segítség megérkezik, már eszméletüket vesztik? Ők a maguk erejéből képtelenek arra, hogy partot érjenek, hogy a maguk akaratából élni tudjanak. Ilyenkor van szükség az életmentő segítségre.

Vagy gondoljunk a Bethesda fürdő jelenetre, ahol egy angyal időről-időre felkavarja a vizet, és aki elsőként ér a vízbe, az meggyógyul. Ám, van ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenved, de a maga erejéből, betegsége miatt nem képes időben a pezsgő vízbe belemenni, mert valaki mindig megelőzi őt. (Jn. 5, 1-15) A lélekben azonban ott van a vágy a gyógyulás, az élet után. Ott volt a fuldoklóban is, mielőtt elvesztette az eszméletét, csak a maga erejéből már nem volt képes belekapaszkodni az életbe. Ilyenkor küld Isten segítőtársat, vagy akár személyesen Ő maga jön a rászoruló segítségére, ahogy a Bethesda fürdőnél is tette. Így jött el Jézus is a Földre, mint az ember szellemi életmentője, mert az ember már nem volt képes a maga erejéből partot érni, visszatalálni a fényre. Vezetőre volt szüksége, aki kivezeti őt a sötétségből a világosságra, aki megmutatja neki, hogyan kell a fényben élni. Az embernek ugyanis, hamar rá kellett ébrednie arra, ha meg akar maradni a fényben, ha meg akarja őrizni szellemében a világosságot, akkor nem élhet továbbra is úgy, mint eddig, mert minden olyan megnyilvánulása, amellyel visszatér a sötétségben megszokotthoz, a világosság elhalványulásához, kialvásához vezet.

Jézus azzal, hogy kiragadta az embert a szellemi sötétségből, és megmutatta az utat az örök boldogsághoz, megszabadította, vagy, ha nagyon ragaszkodunk a gyökeret vert kifejezéshez: megváltotta. De! És itt van az a „de!”, aminek nagy hangsúlya van, mert ezt a megváltottságot csak azok a szellemi-lelkek képesek megélni, akik Jézus szavára hallgatva, Beléje kapaszkodva elindulnak a Fény útján. Akik pedig továbbra is a szellemi sötétség rabjai maradnak, és megrögzötten kötődnek szokásaikhoz, állapotuk miatt nem tudják megélni a szellemi szabadság örömét. Ehhez bennük is, legalább a vágynak meg kell lennie, hogy segítséget kaphassanak. Jézus megváltói műve tehát, nem azt jelenti, hogy Ő bármit is megtett volna helyettünk. Ő csupán elénk élte azt az utat, amelyet minden szellemi lénynek járnia kell, ha részesülni akar az örök élet szüntelen boldogságában. Igaz tehát, hogy Jézus megváltott bennünket azzal, hogy értünk jött, és szeretetével megmutatta a Fénybe haza vezetı utat, de a Fény útján nekünk kell megtanulnunk járni, és nekünk kell képessé tennünk magunkat arra, hogy Isten Örök Szeretet Honában élni tudjunk.

Egyetlen út van, az, amelyikkel Jézus azonosította magát, de a szeretet eszközei már lehetnek különbözőek, és akképpen változnak, hogy a jézusi úton elinduló, vagy már járó emberi szellemet; képességei, lehetőségei, körülményei, milyen szeretet-eszközök használatára teszik alkalmassá.

Ezért olyan megváltás, megszabadítás, amelyért nekünk külön semmit nem kell tennünk, nem létezik. Isten műve csak velünk együtt válhat teljessé, vagyis saját megszabadításunkért nekünk is ki kell vennünk a részünket!

Nem elég akarni, nem elég mondani, hanem tetteinkben is meg kell jelennie a jézusi úton járásnak, mert csak ily módon oldódhatnak le rólunk a szellemi sötétség mélyen belénk akaszkodó vashorgai. S, ahogyan szépen sorban sikerül szabaddá válnunk megkötözöttségeinktől, és mindjobban befogadnunk Jézust, úgy gyógyítja be a sebet, és tölti be Fénnyel Isten a bennünk lévő hézagokat. Ez az, amit úgyis nevezhetünk, hogy: elveszi a világ bűneit.

Jézus tehát, nem vette el a világ bűneit abban az értelemben, hogy magára vette volna, ám, bizonyos értelemben mégis elvette azt, mert az egész anyagi világ számára megmutatta a kivezető utat a szellemi sötétségből a világosságba. De csak az, aki végig kitart a jézusi úton, és vállalja az azzal járó keresztet; emelheti fel tekintetét az égre az idők végén a megváltás beteljesülésének mindent túláradó örömével:

„Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje. ”

(Lk. 21, 27-28)

A kérdés, mint időközben kiderült, nem az, hogy Jézus elveszi-e a világ bűneit, vagy sem, hanem, ha igen, akkor hogyan? Ugyanis, ha valami benne van az evangéliumokban, annak oka van. Vagyis, nem lehet fogalmat vagy kifejezést elutasítani, elvetni, kitörölni az emlékezetünkből csak azért, mert az egyház már indulásában helytelenül értelmezte azt. Talán, a problémának megfelelő kérdést kellene tudni feltenni ahhoz, hogy jézusi módon végiggondolva azt, előbb-utóbb valóban rábukkanjunk az értelmünket megnyugtató válaszra. És, ha ez sikerül, nemhogy nem sérül az Evangélium tanítása, hanem annak Világossága még fényesebben fog felragyogni bennünk Isten dicsőségére, és mindannyiunk lelkének üdvösségére.

Ámen