A kereszténydemokrácia csapdája

A politikában sok olyan fogalommal találkozhatunk, amelyek egy sajátos ideológiai gondolkodásban természetesnek tűnnek, az átlag, hétköznapi emberek számára azonban különösen csengenek, és értetlenül, kissé megzavarodva állnak e szavak, kifejezések előtt. Ami egyáltalán nem meglepő, mert sokszor egymásnak ellentétes jelentésű szavakat is úgy párosítanak össze művelt, okos emberek, mintha azok összetartoznának, új jelentést adva az általuk kreált fogalmaknak, ezzel is szaporítva a nyelvficamok amúgy is hosszú sorát.
  
Az újkori történelem utóbbi két évszázadában bontakozott ki a kereszténydemokrácia, mint politikai eszme, amely a kereszténység egyetemességét építette be a társadalmi közgondolkodásba úgy, hogy túllépett a vallásosság keretein. Képviselői tehát, nem papok, – bár, lehetnek közöttük azok is, ha egyházuk ezt lehetővé teszi –, hanem politikai ambícióval rendelkező hívő emberek, akik ennek az eszmének a szellemében alkotnak politikai közösséget, vagyis pártot.
  
A pártosodásnak mindig az a célja, hogy az adott párt képviselői minél erőteljesebb nyomatékot adhassanak nézeteiknek, nagyobb befolyással legyenek az emberek társadalmi életére, és így a maguk szája íze szerint formálhassák a közgondolkodást.
  
A kereszténydemokrácia alapvetően két fogalmat kapcsol össze:
1. Kereszténység
2. Demokrácia
  
A kereszténység, mint fogalom, Jézus keresztre feszítésére asszociál, de azért ennél jóval többről van szó. Jézus keresztvállalása az Atya Isten, és az emberek iránti rendíthetetlen hűségéről, szeretetéről tesz tanúbizonyságot. Kegyetlen dolog volt, amit Jézussal műveltek, s bár előre látta, hogy mi vár rá, ő maga így fejezte ki szeretetét:
  

„Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.”

(Jn. 15: 13)

  
Nyilvánvaló, hogy Jézust nem csak úgy, találomra feszítették keresztre, hanem annak lett ez a következménye, amit hirdetett, tanított, cselekedett. Jézuson ugyan a rómaiak hajtották végre az ítéletet az akkori szokás szerint, alapvetően nem az ő szemüket szúrta Jézus, hanem a zsidó vezetők, főpapok és írástudók szemét, ők juttatták végső soron Jézust a keresztfára.
  
Azért van ebben a mozzanatban több, mint amit a külső szem látni vél, mert Jézus ezzel a vállalásával, azzal a ténnyel szembesít minden embert függetlenül attól, hogy hívő vagy sem, hogy: tetszik, nem tetszik, senki nem szállhat le a maga keresztjéről. Ezt a keresztet minden ember kénytelen elviselni, hordozni. Ennek a keresztnek a két ága ugyanis megkerülhetetlenül összeforr az ember életével.
  
A függőleges ág az, ami az emberi természetet szimbolizálja. Jézus egész teste a függőleges gerendán helyezkedik el. A vízszintes ág, amelyre két karja kinyúlik, a körülményeket szimbolizálja.
Az ember bármit tesz, vagy nem tesz, bárhova is kerül, mindig jelen van benne az a természet, amely őt, mint embert jellemzi, ugyanakkor mindig körülveszi őt valamilyen körülmény, ami állapotszerűen hatással van rá. Ez az a kereszt, amiről soha egyetlen ember le nem szállhat.
 
Egy ilyen keresztet többféleképpen lehet hordozni. Ez attól függ, hogy miképpen gondolkodik az ember Istenről, önmagáról és a körülötte lévő világról.
  
Jézus sem szállhatott le a maga keresztjéről. Sem arról a szellemi keresztről, melyet, mint ember a természete és körülményei kapcsán hordozott, sem a Golgotán neki állított fizikai keresztről, melyen végül életét adta.
  
Jézusnak az evangéliumokban leírt tanítása, bemutatott cselekedetei, sorsvállalása voltak az az Út, mely nemcsak a kereszt létét tette nyilvánvalóvá mindenki számára, hanem abban is segítséget nyújtott, hogyan lehet ezt a keresztet úgy hordozni, hogy túlmutatva a földi élet mulandóságán, értelmet adjon az embernek a kereszt vállalására. Ennek az Útnak a végig járása mindenképpen erkölcsi változást jelent, hiszen, ha komolyan veszi az ember mindazt, amit Jézus az evangéliumokban az emberiségnek átadott, akkor egy határozott, pozitív irányú minőségi változásnak kell bekövetkeznie az ember gondolkodásában.
  
A gondolkodás-átalakítás pedig szavakban és tettekben is meg kell, hogy nyilvánuljon. Ennélfogva, törvényszerű, hogy az az ember, aki e jézusi tanítások szerint formálta a gondolkodását, és életét, mint Jézus követője ismerhető fel a magatartásáról, s mivel a köztudatban Jézust a keresztre feszítéssel azonosították, így ragadt végül követőire a keresztény meghatározás, melynek szimbóluma a kereszt.
  
A keresztény ember, életére vonatkozóan elsődlegesen Isten akaratát tartja szem előtt, ezért mindent ennek megvalósításának, megvalósulásának rendel alá. Ennek fényében fogadja el, illetve utasítja el annak a világnak az erkölcsi értékrendjét, melyben élni kénytelen. Számára Isten állandóságot, lelki békét, stabilitást kifejező erkölcsi törvényei előbbre valók, és felülírják a világ változó, bizonytalan erkölcsi értékeit. Ezért csak azokat a világi törvényeket tartja tiszteletben, melyek nincsenek ellentétben Isten természetével, szeretetével.
  
A keresztényi lét nem függ nemzeti, faji, nemi hovatartozástól. A Jézussal való közösségi lét minden létező határon átívelő egységet fejez ki, egyetemes. Lényegét nem az ember határozza meg a maga tudati szintjén, hanem Jézus. Ebben segítenek nekünk az Evangéliumok, ISTEN IGÉJE.
  
Más a helyzet a demokrácia fogalmával. A Demokrácia görög eredetű szó, jelentése: népuralom. Ellentétben a kereszténységgel, a nép akaratából szabadon választott vezetők irányítják az országot, a nép pedig szabadon, bizonyos korlátokat figyelembe véve részt vesz a közügyek gyakorlásában, véleményt alkot döntésekről, választott vezetőik munkájáról. Ha elégedettek a munkájukkal, akkor támogatják, újraválasztják őket, ha pedig elégedetlenek velük, akkor új embereket választanak a helyükre.
  
A törvényeket a választott vezetők világnézete, és gondolkodása határozza meg, – amellyel a többségi társadalom azonosulni tud –, nem pedig Isten erkölcsi tanítása. A demokratikus állam vezetői poszt betöltésének nem feltétele az istenhit, elfogadott a materialista gondolkodás is. Míg a kereszténység lényege, hogy. „Legyen meg az Isten akarata!”, addig a demokrácia jelmondata, hogy: „Legyen meg az emberek akarata!”
  
Ez utóbbi azonban, legtöbbször nincs szinkronban Isten lényegével, sőt, e szellemiség képviselői sokszor túl lazán értelmezik bizonyos törvények, jogok meghatározását, melyekkel túlzó, torz liberális eszméket visznek bele a köztudatba csupán azért, hogy elnyerjék bizonyos társadalmi rétegek támogatását. Demokratikus jogra hivatkozva készek bármikor felülírni a józan ész, a tiszta erkölcs szabályait, törvényeit.
  
Azokat az embereket viszont, akik nem értenek egyet az erkölcsi normák ilyetén fellazításával, antidemokratikusnak, rasszistának, különböző fóbiákban szenvedőknek titulálják, és nem ritka, hogy bíróság előtt hurcolják meg őket.
  
A kereszténydemokrácia, mint a kereszténység és a demokrácia fogalmának ötvözete, a lényegét tekintve fából vaskarika. Egyrészt legyen meg az Isten akarata, másrészt, de leginkább az embereké. Beleépítenek az Alkotmányba, a törvényekbe egy kis vallási töltetet, hogy legyen benne Isten is, meg kereszténység is, de azért nem viszik túlzásba, nehogy szó érje a ház elejét. A többi az embereké.
  
Alapvetően, a demokrácia, és így a kereszténydemokrácia is átértelmez bizonyos jogokat, főleg, ami a szabadságjogokat illeti, és bár, látszólag törekszik rá; nem igazodik szigorúan az Isten által meghatározott erkölcsi normákhoz.
  
A kereszténység, és a demokrácia egyaránt beszél az ember szabadságáról, ám míg a kereszténység a szabadságot, mint erkölcsi értéket határozza meg, addig a demokrácia jogi köntösbe bújtatja ugyanazt, sőt, sokszor összemossa a jogi és erkölcsi normákat. A felszínen még úgy tűnhet, mintha ugyanarról lenne szó, mélységeiben azonban, egyre inkább ellentétbe kerülnek egymással, mert a demokrácia sok olyan társadalmi jelenséget is a szabadság valamilyen jogi formájának nevez, melyek a tiszta erkölcs fogalmával összeegyeztethetetlenek.
  
A jog egy bizonyos szinten képes ugyan felülírni az erkölcsi normákat az anyagvilágban, alapjaiban azonban, nem tudja ezt megtenni. Ugyanis, a jogi úton nyert szabadság, mely külső hatás eredménye, nem vezet teljes belső békéhez; hiányérzetet vált ki az emberben, és ez minden, szabadságra vágyó emberben nyugtalanságot kell, hogy okozzon. Valódi szabadság, amit senki nem vehet el senkitől, kizárólag, belülről születhet meg az emberben.
  
A jogi szabadság, olyan, mint a jogi úton kiharcolt igazság, melyet csak mások kárára nyerhet meg az ember. A kiharcoltam az igazamat elv, olyan nyert szabadság, amely felett mindig ott lebeg Damoklész kardja, hogy bármikor elvegye azt.
  
Az igazság szabaddá tesz kifejezés, nem a jogi köntösbe bújtatott igazságra vonatkozik, hanem arra az erkölcsi igazságra, mely Isten lényegéhez tartozik. Ezért, minden ember, teremtettségénél fogva csupán hordozója lehet a benne megnyilvánuló erkölcsi igazságnak, és nem a forrása. Így, annak lényegét, maga az ember még a földön is csak elhomályosítani tudja eltorzult gondolkodásával, de megszüntetni nem.
  
Ha az ember már itt a földön is csak az örök érvényű erkölcsi értékrend szerint élné életét, mind gondolkodásában, mind szavaiban, mind cselekedeteiben, akkor egyenes úton haladna a belső béke, boldogság felé, és nem volna szüksége különféle jogi szabályozásokra ahhoz, hogy bármilyen körülmények között, vagy társadalmi berendezkedésben szabadnak érezze magát. Tudniillik, mint egyetemesen gondolkodó szellemi lény, tudatában volna annak, hogy valódi szabadságát nem külső körülményeinek minősége határozza meg számára.
  
Egy keresztény embertől távol áll, minden olyan társadalmi, politikai rendszer, amely a „Legyen meg az ember akarata!” megvalósulását célozza meg. A „Legyen meg az Isten akarata!” pedig, semmilyen formában nincs kapcsolatban politikai, vagy társadalmi rendszerekkel, így a demokráciával sem.
  
Egy keresztény ember bárminemű politikai beállítottsága, politikai ambíciója lehet ugyan naiv és jó szándékú, mégis, téves irányultságú; hiszen Isten nem támogat semmilyen emberi intézményrendszert. Isten nem diktatórikus, nem királyságpárti, nem demokratikus, és főleg nem kereszténydemokratikus. Isten, ha részt vesz valakinek az életében, akkor nem lehet másodhegedűs. Vagy első valakinek az életében, vagy nincs is jelen. Istennek mindig az egyénhez van küldetése, és nem társadalmi, politikai rendszerekhez. Sem társadalom, sem intézményrendszer megtérni nem tud, kizárólag az egyén.
  
Minden ember egyedileg kapcsolódik Istenhez, és Isten által alkotnak közösséget. Isten ugyanis theokratikus, azaz istenközpontú. Országában Istenuralom van, ami magától értetődik; hiszen Isten mindenkit a maga boldogságára teremtett. Ez azt jelenti, hogy minden ember, aki a Teremtésben létezik, csak úgy lehet boldog, ahogyan Isten is boldog.
 
Senki nem képes másképpen megélni lelkében a boldogság teljességét, csak ahogyan Teremtője is megéli önmagában. Ezért, amikor az ember hosszú vándorlás után végre üdvözül, akkor a Mennyek Országában – ellentétben bármely földi uralommal –, az üdvözült lelkek, Isten végtelen örömét, boldogságát élik meg, mellyel egész lényük eggyé válik.
 
Tökéletes Istenuralom, csak a Mennyek Országában lehetséges, a földön nem. A földön csak Isten nevére hivatkozva jöhet létre theokratikus államforma, amit egy ember, vallási vezető irányít hol jól, hol rosszul. Előbb-utóbb minden olyan rendszer, melyet emberi kéz irányít, még ha a legjobb szándék is hozza létre, elromlik, eltorzul.
 
Ilyen a kereszténydemokrácia is. A keresztényi gondolkodást nem lehet rákényszeríteni másokra. Minden olyan erőszak, amely mások felé, vagy ellen irányul, távol áll Istentől. Ezért egy keresztény elveken álló rendszer, egy nem keresztény alapokon álló rendszerrel szemben földi keretek között nem képes fennmaradni sokáig, csak, ha lemond bizonyos keresztény elvekről fennmaradása érdekében, de akkor már nem nevezhető kereszténynek. Ha pedig a demokráciáról mond le, akkor valójában lemond arról a vezetői ambícióiról, mely politikai és társadalmi előmenetelt, pozíciót jelentette volna számára.
  
Egy keresztény ember előbb-utóbb kénytelen belátni, hogy amennyiben Isten se nem demokrata, se nem kereszténydemokrata, és nem király- vagy császárpárti, se nem szocialista, vagy liberális, akkor neki is meg kell tanulnia függetlenednie e társadalmi- és politikai rendszerektől, és minden erejével arra kell törekednie, hogy Istennel való kapcsolata erősödjön, tisztuljon. A keresztény embertől távol áll mindenfajta hatalmi törekvés. Segítőkészsége, vagy képessége egyedül Istennel való kapcsolatától, Vele való együttműködésétől függ, nem pedig valamilyen pozíciótól.
  
Ha Isten, valakit valamilyen pozícióba helyez, az soha nem hatalmi helyzetet jelent, hanem a szolgáló szeretet nagyobb felelősségét mások felé. Az isteni hierarchia szerint ugyanis, aki jobban szolgál, az van a hierarchia csúcsán, márpedig Istennél jobban nem szolgál senki. A földi rendszerekben éppen fordított a helyzet, mert aki a leginkább szolgál másokat, azt becsülik a legkevesebbre. Szavakban sokszor hangsúlyozzák bizonyos politikai vezetők, hogy az országot, a népet szolgálják, hogy ezzel is leszereljék az ellenük lázadókat, valójában saját politikai és társadalmi hatalmukat, befolyásukat féltik.
  
Nincs, nem volt, és nem is lesz a földön soha olyan politikai rendszer, ami ne erről szólna. Minden jó szándéka ellenére, ilyen rendszer az ún. kereszténydemokrácia is, melynek képviselői magukat kereszténydemokratáknak nevezik. Alapjában véve, olyan, hogy kereszténydemokrácia, vagy kereszténydemokrata nem létezik. Ugyanis, valaki vagy keresztény, vagy demokrata, de a kettő együtt nem megy. A kereszténység Istenközpontú, a demokrácia pedig emberközpontú. Mindkettőnek más az eredete és más az iránya. 5 kiló szilva és 5 kiló barack összeadásából nem lesz 10 kiló ringló.
 
Hiába hivatkoznak egyesek mindenféle jogra, attól, hogy egymással ellentétes jelentésű, egymással nem összeegyeztethető fogalmakat kapcsolnak össze, azok nemcsak nem egészítik ki egymást, hanem egyszerűen kioltják egymás hatását, és valami őrült zagyvaság, káosz keveredik ki belőle.
  
A keresztény értékrendet egy politikai rendszerrel, jogrenddel keverni, téves út. Minden ember akkor jár jól, ha megmarad azon az úton, amelyre erkölcsi téren őt az Isten helyezte, és nem akarja külső körülményeit bármiféle jogi köntösbe öltöztetve megváltoztatni, vagy keresztény értékrendjét másokra ráerőltetni. Minden ilyen törekvés joggal ütközik azok ellenállásába, akik az ilyen szándékot, még ha jó cél érdekében történik is, a szabadságkörükbe való erőszakos beavatkozásnak élik meg.
 
A keresztény ember, ha hű akar maradni a hitéhez, akkor arról csak úgy tud hitelesen tanúbizonyságot tenni, ha csupán felkínálja, felajánlja másoknak, de soha nem erőlteti, nem erőszakolja rá semmilyen formában a másik emberre, főleg nem egy egész társadalomra.
  
Vannak vallások, melyek nincsenek tekintettel mások hitére, világnézetére. Az ilyen szemlélet nem hozhat más gyümölcsöt, mint pusztítást, háborút. A kétezer éves kereszténység nem lehet háború kirobbantója, mert minden erőszak, mely mások ellen irányul, összeegyeztethetetlen Jézusnak az evangéliumokban megfogalmazott tanításával. Az újjászülető evangéliumi kereszténység pedig képes felülemelkedni mindenfajta politikai torzsalkodáson.
   
A földön, lelket gyógyító békét csak Jézusban nyerhetünk, és Ő meg is adja nekünk, ha befogadjuk Őt, és rábízzuk az életünket. Csak Vele foglalkozzunk, Őt akarjuk helyesen megismerni! Így ismerjük meg magunkat is helyesen. Ki akar a végtelenségig a reménytelenség mókuskerekében hánykolódni? Aki nem, az szálljon ki, és nézzen bizalommal a keresztre:

"Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.”

(Jn 15: 13)

 
Az a Földre szállt, emberré lett Isten, aki ilyen áldozatra képes teremtményeiért, méltán megérdemli a bizalmat.