Honlap-menü
Statisztika
Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Isten az ember számára négyféle módon nyilatkoztatja ki magát. Az első: a Teremtés, a második: a sugalmazás, a harmadik: a megtestesülés, és a negyedik: a színről-színre látás.
Ebből három már megvalósult, a negyedik a Feltámadáskor lesz megtapasztalható. Ekkor a maga valóságában, abban a formájában láthatjuk meg Istent, ahogy az Istenségben jelen van. Ám, hogy a szellemi teremtmények el tudják hordozni magukban Isten dicsőséges látványát, és fogalmuk legyen Isten valóságos megjelenési formájáról, Isten oly módon redukálja le magát a Teremtés legfelsőbb szintjére, hogy a szellemi teremtmények valóban olyannak látják Őt, amilyen valóságosan. Annak ellenére, hogy egyetlen teremtmény sem láthatja magát Istent teljes valóságában, csak ahogyan az Isten megmutatkozik neki, ez színről-színre látás.
Isten első és legfontosabb kinyilatkoztatása a Teremtés. E cselekedetével nyilvánítja ki Isten saját, mindenek feletti létezését, és változatlan, változhatatlan isteni természetét. Ez az, amikor a művész létrehozza élete nagy művét, amely alapján az ember az első ismereteit szerezheti meg a művészről, jelen esetben a Teremtőről. A Teremtés nélkül a többi kinyilatkoztatás sem jöhet létre. A sugalmazás, a megtestesülés és a színről-színre látás csak akkor valósulhat meg, ha a Teremtés bármely szinten valósággá válik, és vannak benne olyan szellemi-lélekkel rendelkező teremtmények, akik az Istent a különböző kinyilatkoztatásai révén képesek felfogni.
A sugalmazás, a megtestesülés és a színről-színre látás, mint kinyilatkoztatás megtapasztalása csak azon teremtmények számára lehetséges a Teremtésben, akik valóságos, az Istentől származó, élő szellemi-lélekkel rendelkeznek, és nemcsak Isten létét képesek felfogni, hanem tudatában vannak saját létezésüknek is. Így, gondolkodásukat folytonosan alakítva, képesek felelős erkölcsi döntéseket hozni. A szellemi-lélekkel nem rendelkező teremtmények (állatok, növények, ásványok) nincsenek tudatában létezésüknek, életüket az ön- és fajfenntartás ösztöne irányítja. Nincsenek tudatában Isten létének, s mivel nem képesek erkölcsi döntéseket hozni, nem tudnak olyan korlátokat átlépni, amely által erkölcsileg jobbá vagy rosszabbá válhatnának.
„Az ember alatti, állati világba olyan ösztönrendszert építettem bele, hogy ott az állatok csak céltudatosan tudnak élni, az őket megillető állati szinten.”(Hang 5/363)
Nem fejlődő lények, bennük Isten szeretete létben tartó módon nyilvánul meg, hogy őket a szellemi-lelkek a maguk hasznára és a maguk lelki-szellemi fejlődése érdekében felhasználhassák. Nincs én-tudatuk, nincs boldogságvágyuk, ezért Isten különböző kinyilatkoztatásait nem tudják felfogni, nincs szükségük rá. Létezésük az ösztön felbomlása után értelmetlen. Ilyen kinyilatkoztatásra csak örök életre teremtett szellemi-lelkeknek van szükségük.
A Teremtés azonban, csak akkor képes felfogni Istent és az Ő kinyilatkoztatásait, ha élő szellemi-lélekkel telített, tehát, nemcsak fizikai értelemben, hanem SZELLEMILEG is ÉL. A Teremtés, mint létforma, annak a Létezőnek a tükörképe, amely azt önmagából létrehozta.
Életet csak élő képes teremteni, ezért a Teremtőnek önmagában mindazt hordoznia kell, ami a Teremtésben az élethez szükséges. A Teremtés, mint létforma csak úgy lehetséges, ha a teremtő erő, amely létrehozta, él. Ezért Isten, aki teremt, maga is él, mert már ahhoz is, hogy önmagában létezni tudjon, az élet minden sajátosságát magában kell hordoznia.
Isten azzal, hogy létrehozta, a Teremtésben létben tartó módon van jelen. A teremtmények Isten akaratában élnek, de még nincs én-tudatuk, nincsenek tudatában létezésüknek, és Isten létezésében sem. Létezésük csupán fizikai lét. Isten akaratát a beléjük programozott ösztönüktől vezérelve, vagy Istentől oly módon irányítva hajtják végre, hogy annak nincsenek tudatában. Ezért ezen a szinten a Teremtés nem tudja Isten létét, természetét felfogni.
A Teremtés akkor lehet Isten igazi tükörképe, ha a Teremtő önnön szellemét is belehelyezi, és olyan teremtményekkel népesíti be, akik már nemcsak ösztönüktől hajtva cselekednek, hanem szellemi-lélekkel telve képesek erkölcsi döntéseket hozni, van én-tudatuk, és szellemi teremtettségüknél fogva, alkalmasak arra, hogy ön-és Istenismeretre jussanak.
A Teremtés a belehelyezett szellemi teremtmények által képes visszatükrözni Isten igazi természetét, és nyeri el értelmét. Isten természete szükségszerűvé teszi olyan teremtmények teremtését, akik alkalmasak arra, hogy az Ő isteni természetében részesüljenek azáltal, hogy szellemi fejlődésük folyamán, helyes ön- és Istenismeretre jutnak, és nemcsak képesek, hanem saját benső szabad döntésük erejével, bele is akarnak illeszkedni Isten azon szeretetébe, amely már nem csupán létben tartó módon, hanem boldogító módon is bennük van.
Isten lényege az Önmagát mindig, mindenkinek teljesen odaadó Szeretet. Ez a mindent odaadó Szeretet bír azzal a teremtőerővel, amely létrehozza a Teremtést, és benne azokat a szellemi lényeket, akik Isten Szelleméből eredően szintén magukban hordják a mindent odaadó szeretet képességét. Ez a szeretet bennük ugyanúgy tudatos, mint Istenben, azonban ezt a szellemi teremtményeknek, folytonos szellemi fejlődésük során, maguknak kell a maguk számára élővé tenniük. A szellemi-lelkek ugyanazt a szeretetet hordozzák magukban, amit Isten, és amelyet Isten saját isteni természetéből eredően, azért ültetett bele minden szellemi teremtményébe, hogy azok részesülhessenek Isten mindent elárasztó szeretet-természetében.
Isten szeretet-természetének boldogító erejében csak a szellemi-lelkek részesülnek, akiket Isten azért teremtett, hogy kinyilváníthassa számukra önnön örök boldogságát, amelyet csak olyan teremtmény képes felfogni, és magáévá tenni, aki Hozzá hasonlatos. Ezért Isten önmaga képére, a Fiúra teremtette meg a szellemi lényeket, akik csak akkor hasonlatosak igazán Istenre, ha nemcsak külső megjelenésükben azonosulnak vele, hanem benső életlátásuk és tetteik szerint is Isten szeretet-törvényét követik. Ezáltal a szellemi teremtmények helyes ön- és Istenismeretre jutva, megélhetik azt a boldogságot, amely Istent is boldogítja.
Isten boldogsága a szeretetben való mindent odaadásban rejlik, ezért a szellemi-lelkek boldogsága is, akiket Isten önmagára teremtett, szintén a szeretetben való mindent odaadásban van. Ezért a Teremtés nem öncélú, hanem a szellemi teremtményekért van, hogy szabad döntésük erejéből, a szeretetben fejlődve jussanak el arra a boldogságra, amelyet Isten minden szellemi teremtményével saját Isteni természete folytán meg akar osztani.
A nem-szellemi teremtmények élete olyan létezés, amely nem hordozza magában az erkölcsi fejlődés lehetőségét. Nem képesek erkölcsileg sem jobbá, sem rosszabbá válni eredeti természetüknél, így a maguk szintjén tökéletesek. Létük vagy nem létük részben a szellemi teremtményeknek van alávetve, annak megfelelően, hogy miként használják fel őket szellemi fejlődésük érdekében. Isten a nem-szellemi teremtményeket azért teremtette, hogy létükkel és egyéni ösztönrendszerükkel a szellemi teremtményeket szolgálják, és azokat fejlődésükben segítsék. Nem fejlődő lények lévén, lelkük nem hordozza az öröklét sajátosságait, ezért mihelyt szerepüket betöltötték, ösztönrendszerük felbomlásával mind anyagi létformájuk, mind pedig az azon túli finom-energiai nem-szellemi létük megszűnik.
A nem-szellemi teremtmények a Teremtés alacsonyabb szintjén helyezkednek el, és a szellemi teremtmények életének teljessé tételét, azok egymás iránti szeretetében való fejlődését, vagy abbéli bukását szolgálják aszerint, hogy a szellemi teremtmények miképpen használják fel őket a maguk javára, vagy ellenében.
A nem-szellemi és a szellemi teremtmények léte Isten akarata, és bennük létben tartó módon van jelen. Ez a létminőség azonban, amelyben Isten akarata csupán a létezés megmaradását szolgálja teremtményei számára, a szellemi teremtményeknek még nem biztosít semmi egyebet, amelynek révén szellemiségük bármiféle módon megnyilvánulhatna. Ezen a szinten a nem-szellemi és szellemi teremtmények között nincs semmi különbség, mert létüket és minden, ami általuk és bennük kifejezésre jut, Isten a maga akarata szerint szabályozza. Isten mind a nem-szellemi, mind a szellemi teremtményeket olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amilyen szerepet a Teremtésben nekik szán.
Noha a nem-szellemi teremtmények Isten bensőjéből származó tulajdonságokat hordoznak magukon, a maguk oldaláról nézve nem alkalmasak arra, hogy Istenben éljenek, mert nincsenek tudatában saját létezésüknek, és szellem hiányában nem tudják felfogni Isten létét sem. Akaratát a beléjük programozott ösztönrendszer keretén belül, azon túl pedig csak Isten közbeavatkozása révén képesek azt véghezvinni. Bennük Isten csak létben tartó módon van jelen, ezért csupán Isten oldaláról tekintve élhetnek Istenben. Teremtettségüknél fogva nem képesek dönteni arról, hogy akarnak-e Istenben élni vagy sem.
Nemcsak a nem-szellemi, hanem a szellemi teremtményekben is benne van Isten létben tartó módon. Ekkor csak Isten oldaláról tekintve él a szellemi teremtmény Istenben oly módon, hogy Isten akarja a teremtmény létezését. Mivel a szellemi teremtmény Isten szelleméből származik, ezért hasonlatossá válhat Istenhez. Isten szeretetére, szabad akarattal van teremtve, így szabadon dönthet arról, hogy akar-e Istenben élni vagy nem. Azonban, amíg a szellemi teremtmény nem akar Istenben élni, addig csak olyan teremtési szinten képes megmaradni, amelyen Isten csak létben tartó módon lehet jelen benne, de ez a szellemi teremtmény szellemi fejlődését érintetlenül hagyja, így nem érvényesülhet Istennek az a szándéka, amelyre a szellemi teremtményeket teremtette.
A szellemi teremtményeket Isten a maga képére, hasonlatosságára teremtette, ami annyit jelent, hogy a szellemi teremtmények rendelkeznek a szeretet képességével, amelynek a helyes megélésével hasonlatossá válhatnak a Fiúhoz. Ezt azonban csak a szellemi-lélek tökéletesítésével, a helyes ön- és Istenismeret révén érhetik el. Ez azt jelenti, hogy a szellemi teremtmény nem csak Isten oldaláról szemlélve, hanem a maga szellemi teremtettsége felől nézve is képes Istenben élni.
Az Istenben élés állapota a szellemi teremtmény számára csak akkor valósul meg, ha magáévá teszi, és beépíti szellemi életébe mindazt az értékrendet, amelyet Teremtőjétől kapott azért, hogy a szeretetben fejlődve, hasonlatossá válhasson Istenhez, mert amikor a szellemi teremtmény úgy gondolkodik, és úgy szeret, mint Isten, csak akkor van számára Istenben Élet(e).
Isten, mint Örök Világosság, forrása minden létformának a Teremtésben. Benne Élet van, mert, mi Őbenne jelen van, az Isten maga. Ezért az Élet nem csupán benne van Istenben, hanem Isten maga az Élet.
Isten Szellem és Lélek egyszerre, de nem úgy, mint a teremtmények, hanem, mint Teljesség. Benne minden, ami szellem és lélek, abszolút módon, kibontva van jelen. Semmi nem lehet Hozzá hasonlatos, csak az, ami minimum a csírájában, magában hordozza Isten Szellemének teljességét.
Ezért azok a teremtmények, amelyek nem rendelkeznek Isten szellemével, nem válhatnak sohasem Istenhez hasonlatossá. Noha Isten akaratában élnek, ennek nincsenek tudatában, mert ez, szellem híján, nem az ő szabad döntésük következménye, hiszen erre, mint nem szellemi teremtmények képtelenek, hanem Isten szeretetének létben tartó megnyilvánulása. Ezért a nem szellemi teremtmények mindig Istenben élnek.
A nem-szellemi teremtmények a maguk szintjén tökéletesek, létüket nem a fejlődés határozza meg, hanem annak a szerepnek a betöltése, amelyet a beléjük programozott ösztönrendszer által az őket megillető szinten céltudatosan valósíthatnak meg. A nem szellemi teremtmények csak céltudatosan, és abban a létminőségben tudnak létezni, amelyre Isten őket teremtette, abból sem visszalépni, sem előrejutni nem tudnak. Az a nem szellemi teremtmény, amelynek az ösztönrendszerébe épített céltudatosság sérül, szerepét nem tudja betölteni, ezért elpusztul.
A szellemi teremtmények ösztönrendszerébe ez a céltudatosság nincs beépítve, mert létüket nem az ösztön, hanem a szellem határozza meg. Ezért a szellemi teremtmények képesek nem céltudatos életet élni. Ha ez az ösztön eluralkodik rajtuk, a nem szellemi, állati szint alá süllyednek, mert ekkor még az állat is fölébük kerül a maga céltudatos létével.
Isten a Teremtést a szellemi teremtményekért hozta létre, mert számára, isteni természete folytán szükségszerű, hogy olyan teremtményeket teremtsen, akik hozzá hasonlatosak, vagyis szellemi-lelki teremtettségüknél fogva alkalmasak arra, hogy Isten isteni természetében részesülhessenek.
Az ember olyan szellemi-lélek, aki Isten szelleméből, az Isten hasonlatosságára teremtetett, és Isten természetét magjában magában hordozza. Tehát, megvan benne mindaz az isteni tulajdonság, amelyet Isten a szellemi-lélekbe, mint a Hozzá legtökéletesebben hasonlatossá válható teremtményébe belehelyezhetett.
A szellemi-lelkek eredendően rendelkeznek szabad akarattal, Én-tudattal, képesek felismerni, megérteni Istent, mert Isten szellem jellegéből valók, és magukban hordozzák mindazokat a tulajdonságokat, melyek nélkül egyetlen szellemi teremtmény sem válhat hasonlatossá Istenhez. Egyszersmind, ami Isten szellem jellegében megtalálható, az minden szellemi teremtményben is jelen van. Tehát, semmi sincs Isten szellem jellegében, ami a szellemi teremtményekben ne lenne jelen, azzal a különbséggel, hogy míg Istenben minden kibontva, aktív módon van jelen, addig a szellemi teremtményeknek, maguknak kell kibontaniuk mindazt, amit magukban hordoznak.
A szellemi teremtmények dönthetnek úgy, hogy nem akarnak Istenben élni, ilyenkor szellemi sötétségben élnek, és csak Isten oldaláról tekintve léteznek Istenben, mert Isten létben tartó módon van jelen bennük, hogy teremtményeit a létezés szintjén fenntartsa. Ebben a létminőségben a szellemi teremtmények nem lehetnek hasonlatosak Istenhez, Teremtőjükhöz, mert a bennük levő isteni tulajdonságokat nem Isten természete szerint, hanem pillanatnyi érdekeiknek megfelelően, eltorzítva használják.
A szellemi teremtményeknek Istenhez való hasonlatossá válásukhoz, a bennük magjában meglevő isteni tulajdonságokat életük során úgy kell kibontaniuk, hogy annak jelentését, tartalmát a megfelelő formába legyenek képesek önteni, és az azonos legyen Isten hasonló tulajdonságának jelentésével, tartalmával, formájával.
„Mindenkinek Én vagyok a VILÁGOSSÁG. Aki nem Velem jár, az sötétben jár, bármilyen okos, bármilyen szép, és bármilyen erős, és bármilyen vallási intézmény tagja.” (Hang 1/70)
A szellemi teremtmények csak akkor válhatnak Istenhez hasonlatossá, ha nemcsak felismerik Istenben Teremtőjüket, hanem azonosulnak Isten Lényével, a Szeretettel, és céljukká teszik Isten azon célját, hogy Isten szeretetét önmaguk belső lényéből mások felé is kinyilvánítják, amint azt, Isten is teszi. A szellemi teremtményeket az Istennel azonos módon való gondolkodás, beszéd és cselekedet teszi Istenhez hasonlatossá.
A szellemi-lelkek élete Istenben kétirányú. Isten oldaláról tekintve Ő az, aki a szellemi teremtményeket Önmagából megteremtette, ezért a szellemi-lelkeknek először a létezés szintjén van élete Istenben. Bár, a szellemi lét magasabb szintű létminőség, mint a nem-szellemi, csupán ez a létforma erkölcsi minőségében semmiképpen nem emeli a szellemi teremtményeket a nem-szellemi teremtmények fölé. Ezért, a maguk oldaláról akkor van élete Istenben a szellemi-lelkeknek, ha Isten felismerésén túl, arra is törekednek, hogy saját életüket, Teremtőjük akaratának boldogító megigazulást adó Igazságához alakítsák.
Vagyis, Isten létben tartó jelenléte nem függ a szellemi teremtmények akaratától, de boldogító módon csak akkor tud jelen lenni bennük, ha a szellemi-lelkek szabad akaratukból befogadják, és magukévá teszik Isten Igazságát. A szellemi-lelkek csak azt az Istent ismerhetik fel, akinek szellem jellegének teljességét magukban hordozzák.
Isten Szellem és Lélek teljessége. Benne isteni természete, mint tevékeny Szeretet, a folytonos adás-befogadás révén, örök Világosságként nyilvánul meg, mert minden, ami Istent, mint Tökéletességet, egyedüli Abszolút Létezőt, isteni természetével egyezően cselekvésre készteti, Istenben tiszta Fénnyé válik. A Világosság az a Teremtő Erő, amely a Teremtést önmagából létrehozza és fenntartja, ezért nélküle a Teremtés nem létezhet, ami azt jelenti, hogy a Világosság maga az ÉLET.
A Világosság, mint Élet, azonos azzal az Istennel, amely az egyetlen örök Igazságot képes Szeretetként megjeleníteni. Ez a Szeretetként megnyilvánuló örök Igazság, az Életet adó Világosság, az önmaga, öröktől fogva létező törvényszerűségében hozza létre a Teremtést és annak minden teremtményét. Amikor Isten létben tartó módon van jelen teremtményeiben, akkor a teremtmények Isten azon Világosságában léteznek, amely csupán, Isten részéről való fennmaradásukat biztosítja.
A nem szellemi teremtmények szellem híján, a beléjük programozott ösztönrendszer által élnek Isten Világosságában úgy, hogy abból, önszántukból kilépni nem tudnak. A szellemi teremtmények is Isten Világosságában élnek, hiszen Isten létben tartó módon bennük is jelen van, azonban a szellemi teremtmények képesek Isten Világosságában szellemileg is létezni, mert szellemüknek köszönhetően, tudatos lények, képesek ön- és Istenismeretre jutni, és életükbe beépíteni Isten Igazságát.
A szellemi-lelkek teremtettségüknél fogva nem elégíttethetnek ki azáltal, hogy a Teremtésben Isten oldaláról tekintve nekik is lehetőségük van részesedni Isten Világosságában, mert amíg Isten csak létben tartó módon tud bennük jelen lenni, addig csak a létezés szintjén élhetnek Isten Világosságában, szellemileg azonban teljes sötétségben maradnak. Ámbár a létezés szintjén nem tudnak kilépni Istenből, mert az azonnal a teljes megsemmisülésüket jelentené, a szellemüknek köszönhetően, önzésükben elfordulhatnak Istentől, hogy a maguk által elképzelt boldogságuk elérésének érdeke szerint alakítsák életüket.
A szellemi-lelkeket a beléjük helyezett tudatosság készteti arra, hogy szellemüket táplálják. Ennek igényét Isten úgy teremtette meg bennük, hogy ne csak felismerni legyenek képesek Teremtőjüket, hanem arra is ösztönözze a szellemi-lelkeket, hogy természetükben mindinkább Hozzá hasonlatossá válni törekedjenek.
A szellemi-lelkeket Isten a maga hasonlatosságára teremtette, ezért számukra csak az Isten által beléjük oltott örök Igazság felismerése, befogadása és mindennapi életükbe való természetes beépítése, megélése adhat örök Világosságot, mert egyedül Isten Világossága, amelyre teremttettek, lehet csak szellemi életük szilárd alapja.
Az embernek, mint szellemi-léleknek törekednie kell arra, hogy ne csak létezésében legyen része Isten Világosságának, hanem szellemében is, hiszen Isten azért ültette az ember szellemébe isteni természetének szellemi teljességét, hogy felismerve Istent és az Ő akaratát, önmagát folytonosan tökéletesítve, hasonlatossá válhasson Istenhez. Az ember szellemi lényként csak Isten Igéjének befogadásával, és annak örök Igazságában való élése által nyerhet teljes életet Istenben. Isten ugyanis isteni természete folytán, saját szeretetére és boldogságára teremtette meg az embert, mert mint egyedüli abszolút tökéletes Létező, csak az Önmaga Igazsága által adhat az Önmagából teremtett szellemi-lelkeknek teljes életet. Az ember ilyesforma teremtettségénél fogva csak az Isten Igazságának felismerésével és abbéli szellemi fejlődése által képes Isten Világosságában részesülni, amely Világosság az ember szellemi befogadó készsége és fejlődése folyamán az emberi szellem Világosságát eredményezi.
Az Isten Világosságát befogadó és abban fejlődő emberi szellem önmagát folytonosan tökéletesítve, Isten szelleme segítségével bontakoztathatja ki magában, a benne, csírájában jelenlevő isteni természetét, miáltal gondolkodásában, szavaiban, cselekedeteiben mindinkább Istenhez válik hasonlatossá. Így Isten Világossága az emberi szellemben is Világosságot teremt, de mert Isten Világossága maga Isten, és Isten maga az Élet, ezért az Élet maga az emberek világossága.