Tóth Csaba:

Pusztában

Nem vagyok, nem lélegzem,
Sóvárgok utánad,
Hűs vízforrást kutatva
A sivár pusztában.

Napsugárzuhatag a felhőt facsarja,
Elfeledve fekszem a forró homokban.
Kiszárad a lelkem, testem el-eltűnő álom,
Kút káváját látom, avagy csalfa délibábot?

Hol van hát, ki a szomjamat oltsa,
Gyönge testem karjaiban tartsa?
Hunyorgó szemem az eget kémleli,
Segítő kezedet, ugyan hol leli?

Százezer csillagként borul rám az éj,
Hideg takarója a lelkemig ér.
Szikrázó játékát tűnődve csodálom,
Citeráz mellemen a fekete álom.

Midőn a nap s a hold randevúra kél,
Lenyúl hozzám az égből két erős kéz.
Kérdem tőle élek-e vagy álmodom?
Arca szelíd, szeme, mint a csillagok.

Hosszú, nehéz volt a nap s az éj,
Mikor szemem végre nyílni kél.
Merengve a látóhatárt kutatom,
Meglelem-e boldogságos csillagom?

Szél libbenti szemem elől fel a fátyolt,
S öröm ül arcomra szemed mosolyától.
Rád ismerek, szívem megmentőjére,
Megnyugszik a lelkem, szent őrzőjében.

Két karod oltalma betakargat engem,
Pusztának, homoknak semmi nyoma nincsen.
Válladra hajtom fejemet, lassan elszendergek,
Álmodom angyalról, mint anyja ölén a gyermek.

Budapest, 2021. december 06-07.