Tóth Csaba:

Csoda mese

Szálingózott a hó. A hold kissé szermémesen megbújt egy felhő takarása mögött, majd fejét félig ki­dugva alóla, bátortalanul lekandikált a földre, ahol különös fény ragyogta be egy barlang belse­jét. Ez a fény az égből fu­tott le a földre, nem túl távol tőle.
 
A hold sárgás-fehér fénye, ha tudott volna, most bizonyára elpirult volna zavarában. Soha nem látott még ilyet azelőtt. Pil­lantása hol a földre, hol pedig arra a különös égi jelenségre szegeződött, ami eddig nem volt ott, most pedig, mint valami útjel­ző beragyogta a barlangot, s fényénél szokat­lan mozgoló­dás volt látható.

Néhány alakot látott odabenn jönni-menni, de ebben a szédítő magasságban nem tudta megál­lapí­tani, hogy kifélék és mit csi­nálnak odabenn? Felhőtakaróját maga előtt tolva megpróbált lej­jebb eresz­kedni, de hamar megtorpant, félve, hogy nap­tól nyert ragyogása elárulja őt.

Egyszer csak, mint egy villám, szárnyas alak jelent meg az égen, s fényútján sebesen ha­ladt lefelé egé­szen egy mező közepe felé. Hatalmas, délceg alakja messziről is jól lát­ható volt, vonásai­nak szép­sége a holdat teljesen ámulatba ejtette.

Ekkor zengő szózat hallatszott. Az angyal beszélni kezdett, az emberek pedig úgy itták sza­vai­t, mintha üde friss forrásvíz öntözte volna a lelküket:
– „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszü­letett a Meg­váltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fekte­tett, bepó­lyált gyermeket.”

Ezután az angyal eltávozott tőlük. Megállt a hold előtt, eloszlatta előle a felhőt, kitárta karjait, majd így szólt:
– Íme, az Úr dicsősége! – majd e szavak után visszatért a mennybe.

A hold elcsodálkozott és örvendezett, hogy ő is részese lehet egy nagy csodának. Azt per­sze még nem tudta, hogy mi is az a nagy csoda, de ha már egy hatalmas angyal is hirdeti, csak valami na­gyon jó dolog lehet.

Hirtelen arra eszmélt, hogy úgy látja a barlangban zajló eseményeket, mintha ő maga is ott benn lenne. Nem értette, hogy mi is történt, de úgy magával ragadta mindaz, amit látott, hogy tel­jesen bele­feledkezett, s ha volna szíve, az biztosan olyan hangosan dobogott volna, hogy az egész mindenség be­lere­meg.

Két asszonyt látott odabenn, meg egy férfit. Az egyik asszony nagyon fiatal volt, inkább egy törékeny kamaszlány benyomását keltette. Fáradt, kimerült volt, nemrég hozta világra elsőszülött gyermekét, aki nem sírt, mint más kisgyermekek születésük után, hanem hango­san gagyarászott, beszélgetett valaki­vel a maga gyermeki nyelvén.

A másik asszony mindeközben gyengéd, határozott mozdulatokkal tüs­ténkedett a fi­ata­labb kö­rül, aki hálás szemmel tekintett rá, miközben az tiszta vízzel le­mosta az újszülött testét, gondo­san bepó­lyálta, majd az ifjú asszonyka ölébe fektette. Az anya meghatottan vette karjaiba, és csendes imában mondott hálát Istennek azért az életért, aki­vel megajándékozta őt.

A férfi ezalatt szalmával bélelte ki a jászolt, majd puha takarót terített rá, és átvéve az addig ifjú fele­sége karjában nyugvó gyermeket, aki elégedett mosollyal jutalmazta a körü­lötte lévők szor­gos mun­ká­ját, a jászolba fektette.

Ebben a pillanatban emberek álltak meg a barlang bejárata előtt. Illendően köszöntötték a bent lé­vő­ket, majd elbeszélték, hogy miért jöttek, azok pedig csodálkozva hallgatták őket.

A fiatal édesanya ekkor karjába vette újszülött kisfiát, és a jelenlévők mind leborultak a gyer­mek előtt, s meg­ajándékoz­ták őt mindazzal, amit szívük kegyelme sugallt bennük, hálát adva Is­tennek az ő irgalmáért és szeretetéért az emberek iránt.

A hold örült mindannak, amit látott, hogy ilyen nagy csoda részese lehetett, majd fényé­vel gyen­gé­den át­ölelte a gyermeket. Ez volt az ő legteljesebb ajándéka a gyermeknek és a körülötte lévők­nek. Hirtelen mindent a magasságokból letekintve látott újra, de most már örvendezve, boldogan mosoly­gott a földre, a barlangban pihenő családra.

Az idő kereke lassan tovább forgott, de a hold újra és újra átélte magában e csodás, mesébe illő ta­lál­ko­zás minden pillanatát. Csak az emberek változtak meg. Még vágynak rá, de már nem hisz­nek a csodákban. A hold mégis máig bizakodva tekint rájuk, hogy megkeményedett szívük egyszer meg­gyógyul, s nemcsak meghallják, hanem az angyalok mennyei kórusával együtt zengik majd Isten di­csére­tét, hogy:
„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!”


2024. november 19.