Isten szerinti Életközösségről

3799.
Kérdező: AZ ISTEN SZERINTI ÉLETKÖZÖSSÉGRŐL
IMA: Uram! Köszönöm, hogy lehetővé teszed számomra azt, hogy szólhatok Hozzád! Kérdezni szeretnélek! Beszélj nekem az Általad jónak vélt életközösségről.

HANG: "Kedves Barátom!
Először elmondom, hogy miért kellett eljönnöm, mi okból, aztán elmondom, hogy honnan jöttem, és végül rátérek a kérdésedre adandó válaszomra is. Vagyis arra, hogy mi célból jöttem közétek. A TEREMTÉSSEL kell kezdenem.

Isten kimondhatatlan szeretete, önközlése a szellemi teremtmények létét nem tudta úgy létrehozni, amint Isten létezik. Csak Isten létezhet azáltal, hogy boldog! Tehát boldogsága azonos a létével! A szellemi teremtményeknek előbb létezniük kell ahhoz, hogy boldogokká tudjanak válni.

Isten, az önmaga Lényének mondott IGEN-je által, mint KÖZÖSSÉG boldog, és így létezik. A szellemi lények csak akkor lehetnek boldogok, ha IGENT mondanak Teremtőjük szándékának. Vagyis annak az isteni TERVNEK, hogy személyes kapcsolatban legyenek az őket egyedül boldogítható Teremtőjükkel. Ezt Isten nem tudja megtenni helyettük. Senkiben nem lehet sem Isten, sem teremtmények által boldogságot „teremteni”.

Az Isten a BOLDOGSÁG! Ez „teremti” ŐT! Ezáltal VAN! Ennek másik neve: SZERETET! Aki teremtmény, annak szabad döntést kell hoznia Istenre, mint BOLDOGSÁGRA, mint SZERETETRE! Ennek a boldogító kapcsolatnak szükségszerű velejárója a közösségi élet.  Azért szükségszerű, mert teremtményi szinten a szeretés a másikra figyelésből nő ki, együtt él vele!

Minden teremtett lény Isten reáfigyelése által létezik. Minden szellemi lény Isten reáfigyelése által állapotszerű lehetőséggel rendelkezik arra, hogy másra, tehát Istenre is, figyelő legyen. E nélkül a másra figyelés nélkül sem Isten, sem teremtett szellemi lény szeretni nem tud! E másokra figyelés nélkül egyszerűen nincs szeretet, ami, mint említettem, a boldogságnak a másik neve! Ezért csak az képes boldogságot „teremteni” önmagában, csak az él szellemi természetének megfelelően, akinek életében főhelyen van a másikra figyelésben az Istenre figyelés!
 
Ez pedig képtelenség kapcsolatok (tehát közösségi élet) nélkül! Azért képtelenség, mert Isten léte nélkül nem létezhet semmiféle teremtmény! Azért képtelenség, mert csak az, aki másokra figyel, képes Istenre figyelni, illetve aki Istenre figyel, csak az képes másokra figyelni! Nem arról van szó, hogy Isten feldaraboltan van teremtményeiben, hanem arról, hogy teremtményei nem darabolódhatnak fel önmagukban, amikor szeretnek, tehát amikor másokra figyelnek! A feldarabolt szeretet már elrontott szeretet (személyválogató). A feldarabolt Isten már nem Isten, hanem bálvány!

Az Isten által teremtett szellemi lények tehát szükségszerűen egy személyes döntés által lehetnek élő kapcsolatban azzal az Istennel, aki személyesen megszólította, szerette, teremtette őket.

Isten megszólítása, tehát a szellemek megteremtése, a teremtettség szintjén megváltozhatatlan, mivel Isten mindenkor és mindenben tökéletes, és megszólítása azonos a boldogságával. A szellemi teremtmények részéről viszont - éppen, mert személyes döntés szükségeltetik - ez a döntés el is maradhat. Ebben az esetben az ember csupán önmagát tudja kimondani önmaga számára, de ez nem elég a boldogságához, mert nem önmagára, hanem Isten boldogságának befogadására teremtődött.

Isten örömét nem tudja megélni, de hiányának fájdalmát magával cipeli! A szellemi teremtmény óriási felelősséget visel döntéséért. Ez abban mutatkozik meg, hogy döntése következményét képtelen korrigálni. Képtelen, mert képtelen egyszerre igent is és nemet is mondani. Képtelen egyszerre dönteni és nem dönteni. A boldogságot, boldogtalanságot eldöntő döntés csak egyszeri! A jó fának csak jó gyümölcse lehet. A rosszul döntött szellemi lény, illetve a sehogyan sem döntött szellemi lény tehát többé nem találhatja meg önerejéből Istenét!

Isten megszólítása, szeretetének, önközlésének felajánlása szellemi teremtményei felé nem változott meg azáltal, hogy valamelyik szellemi lény nem-et mondott Isten igen-jére. Az, aki nem-et mondott, személy szerint csak önmagát zárta ki az Istennel boldogítóan megélhető kapcsolatból. Mivel a szellemi lény elrontotta a legnagyobb lehetőségét a boldogságra, ennél már csak kisebb lehetőséggel találkozhat - mint teremtmény - a Teremtőjével. Isten változatlan szeretete abban mutatkozott meg, hogy alacsonyabb szinten teszi lehetővé a Neki hátat fordító szellemi teremtményének, hogy Neki igen-t mondjon. Olyan ez, mint amikor valaki tudatosan elrontja látását.

Ettől kezdve már csak a számára elfogadható Fény a megfelelő. Látni csak abban tud! Isten ezért vállalta azt, hogy elbukott gyermekei érdekében teremtményesül! Ezt nevezitek „megváltásnak”! Ez tehát az ember számára lényegesen nagyobb kegyelem, mint a teremtés!

Mivel a legnagyobb lehetőség, az Isten boldogságában történő részesedés, szellemi szinten megbukott, ezért Isten jóvoltából alacsonyabb szinten, tehát csak a Földön lehetséges a megtérés igazolása, mert itt a bukott szellemnek, megsérült természetük folytán nem Istent, hanem az emberben megjelent Istent kell elfogadniuk, akiben Isten lehajolt hozzá! Isten ezt mondja: „Ha már, mint Istent, nem fogadtatok el, legalább, mint szenvedő, ártatlan embert fogadjatok el!” Az az ember, aki már az ilyen embert sem képes elfogadni, Isten előtt annyira embertelen, hogy Isten sem tud vele mit kezdeni!

Emberképű lett az Isten, az emberképűségnek minden szenvedékenységével, hogy az ember - ha akarja, ha személyes igennel akarja, illetve akár már születése előtt szándékolta - megistenüljön. Az ember számára tehát a Földön nagyobb kegyelem a „megváltás” (ami nem más, mint emberben önmagát embernek felajánlott Isten), mint a teremtés. Igen, mert a megváltás és a bűn egymással együtt létező valóság.

Igen, mert a megváltás az embert olyan állapotba hozta, amelyet egyes cselekedet nem képes megszüntetni. Nem, mert ezt az állapotot csak kettő, Isten és ember egyszerre tudná megszüntetni. Isten ezt soha nem akarja! Nem akarhatja, ha egyszer ember lett! Ember csak akkor tudja ezt megszüntetni, illetve állandósítani, ha a megátalkodottság állapotába hozza magát! Tehát csak a megátalkodott ember lehet képes embertelen ember lenni addig, amíg megátalkodott!

Az erkölcsi jó hiánya mindig szenvedéssel jár, de nem reménytelenül!
Ami nem valósulhatott meg a teremtés szintjén a teremtett szellemi lény akkori döntése miatt, az most megvalósulhat Isten megtestesülése által a földi élet szintjén, mert Isten szeretetét soha senki és semmi meg nem szüntetheti, és azt sem, hogy a boldogságra teremtett ember, mint szellemi lény, emberként, gondolkodásának, szemléletének EGY BOLDOG EMBERHEZ (Hozzám, Jézushoz) irányítását döntések sorozata által megkezdheti! Ennek felvállalása a megtérés, és ennek szükségszerű következménye az újjászületés, amely feltétlen feltétele a mennyek országába jutásnak (János 3;3)!

Szeretetből jöttem hát közétek, bűnösökhöz, hogy Engem, mint EMBERT, befogadjatok, hisz minden emberben benne vagyok rászoruló módon!

Én, Jézus, valóban ÉLETKÖZÖSSÉGBŐL jöttem közétek. Ennek az ÉLETKÖZÖSSÉGNEK eszméjét hoztam el nektek. Ennek az ÉLETKÖZÖSSÉGNEK tartalmát mondtam el és mutattam meg nektek. Mivel ahonnan jöttem, ott más, egészen más következménye van annak, amit itt elmondtam és megéltem közöttetek, ezért egy befelé irányuló TERVVEL jöttem, és mondottam beköszöntőmben, hogy betelt az idő, elérkezett hozzátok Általam az Isten országa, a ti boldogságotok, tehát alakítsátok át gondolkodásotokat, és higgyetek Nekem (Márk 1;15)!

A mindent odaadás, mint ESZME, itt a Földön csak részben valósulhat meg. Ez nagyon természetes, mert a Föld nem a véglegesülésnek, hanem az irányultságnak a helye!

Kétségtelen, hogy minden, ami él, egyesülés által válik többé. Mivel az emberalatti világ nem hordozója az erkölcsi rendnek, vagyis sem jót, sem rosszat, sem bűnt, sem erényt nem tud tudatosan cselekedni, ezért az emberalatti világ nem arra való, hogy az ember egy az egyben utánozza azt, hanem arra, hogy abból a világból is kiolvassa, és az erkölcsi rendben ennek a segítségével is igyekezzen megvalósítani az ESZMÉT! Azt az ESZMÉT, amely Bennem testet öltött, és emberré lett!

Amint a Szentlélek találkozása Máriával Engem valósított meg, úgy a Szentlélekkel való találkozásotok képessé tesz benneteket is arra, hogy megvalósuljak általatok, veletek és bennetek, a világban, illetve megvalósuljon általatok, veletek és bennetek a Szentlélek által az a KÖZÖSSÉG, AKIT az Én Titokzatos Testemnek neveztek! Ez az ESZME azt akarja ismertetni az értelemmel bíró emberrel, hogy belülről, amint a szellem megkívánja, és nem kívülről, ahogy az állatok és a növények mutatják csupán, kell közösségben egységre törekednetek.

Az anyagi javakról történő lemondás csak akkor van a helyén, ha az következmény, illetve ha az együtt jár azzal, hogy Istent abszolút első helyre teszi valaki az életében. Isten tehát nem úgy kerül valakinek életében az első helyre, hogy mindenről lemond, hanem fordítva! Aki első helyre teszi Istent az életében, az igyekszik megszabadulni minden olyan fölösleges tehertől, amelyet anyagi javaknak lehet nevezni.

Minden, ami mulandó, ESZKÖZ! Az eszköz önmagában nem érték. Sőt, önmagában értelmetlenség. Az eszköz azért eszköz, hogy felkínálja magát bizonyos cél elérésére. Végső soron az ember, aki az örökkévalóság gyermeke, aki egészen biztos abban, hogy boldogságát a mulandóságban meg nem találhatja - mert gyermeke az örökkévalóságnak, és ez a vágy kiirthatatlanul benne él -, csak részcéloknak nevezheti a mulandó értékeket. De tudnia kell, hogy ilyenkor nem őszinte. Nem, mert részcél nem létezik a szellemvilágban, csak eszköz! Amit részcéloknak neveztek, azok is eszközjellegűek az egyetlen és örök CÉL, az igazi hazataláltság örömének elérésére. Annak a LÉLEKKERESZTSÉGNEK átélésére, annak az istenélménynek elfogadására, amelyben ugyancsak eszközjellegűen, a Szentlélek által karizmává finomított emberi tulajdonságaitokkal élni tudtok mások, a KÖZÖSSÉG javára!

Amint a párválasztásoknál, akkor igazi és helyesen emberi az ilyen választás, ha nem érdekházasság céljából történik, hanem belül mondanak igen-t egymásnak a felek, s ennek következménye az együttlakás és az, hogy anyagi javaikat is közösen használják, úgy az emberi együttélések folyamán is, csak akkor természetes a magántulajdon felszámolása, ha már belül mondanak igen-t egymásnak egy közös CÉL érdekében azok, akik együtt akarnak élni.

De a házasságkötés is csak akkor mondható Isten előtt megfelelőnek, ha egy ESZME, mégpedig az az ESZME kapcsolja össze őket, hogy Velem, Jézussal, egyre szorosabb, egyre mélyebb egységbe kerüljenek, tehát ha a Szentlélek a lelke e kapcsolatnak.

Éppen így, minden közösségnek is ESZMEI síkon, tehát a Szentlélek által felkínált feladatok elvégzésére vállalkozók egysége kell, hogy legyen megcélozandó! Ez csak a LÉLEKKERESZTSÉGBEN részesülteknél lehetséges!

Később sem, soha sem szabad a Szentlélekkel való élő kapcsolat elé helyezni a Szentlélek által induláskor felkínált ESZMÉT (tanítani gyermekeket, ápolni betegeket, szolgálni egy meghatározott formában a rászorulókat)!

Ezért a LÉLEKKERESZTSÉG utáni vágy, majd a LÉLEKKERESZTSÉG átélése nem hiányozhat egyetlen közösségben élni akaró lelkéből sem! Az ilyeneknek időnként össze kell jönniük, és rá kell hallgatniuk a mindenkiben élő és megnyilatkozni akaró Lélekre! Istenélmény nélkül minden kapcsolat, minden közösség vagy érdekközösséggé (anyagi szinten), vagy cimborasággá (erkölcsi szinten) válik.

Azokat, akiket ti őskeresztényeknek neveztek, egységbe az az ESZME kapcsolta, amit így lehetne most megfogalmazni: a halál az igazi nyereség! Tehát a véglegesült örök életet, mint CÉLT, mindenek elé tudták helyezni. Igaz, ebben nagy segítséget jelentett nekik az Én földi életem közelsége, és az, hogy üldözték őket. De akárhogyan is volt, igazi CÉL késztette őket arra, hogy eszköznek tekintsék mindazt, ami mulandó.

Ott, ahol nem ez, hanem az anyagi javakról való lemondás, a magánvagyon megszüntetésére késztetés volt érzékelhető, ott kimondva kimondatlanul, máris elhomályosult a CÉL, és halálba torkolóvá vált Péter e téren történő számonkérése (Apcsel 5).

Az ember, csakúgy, mint az Isten,  társas lény! Elsősorban Istenével kell legyen TÁRSAS kapcsolatban a Szentlélek által, és ettől az Istenétől kell kapnia azt a szerepet, feladatot, ugyancsak a Szentlélek által (ez a LÉLEKKERESZTSÉG), amelyet csak másokkal közösségben lehet megélni.

Annak a szeretetnek kibontakoztatása, amelynek tartalma az önátadás, csak akkor lélekemelő, ha a végső CÉL (boldog örökkévalóság) mindenek elé helyezése mellett közös feladatok elvégzésére vállalkoznak azok, akik egymással is összhangban akarják e végső CÉLT magukban tudatosítani.

A Földön minden rossz egy elrontott jó. Mivel az emberi faj fenntartását biztosító házasság, mint közösségi élet, legtöbb esetben vagy teljesen kikapcsolta, vagy részben elhomályosította a végső CÉLT, ezért az emberi történelem folyamán, magát a házasságot zárójelbe téve, tehát ezt mellőzve akarták a jó szándékú emberek felvállalni azt, hogy a végső CÉL „állapotszerű” tudatosítása mellett főleg a rászorulókban élő jelenlétem irányában fejtsék ki, éljék ki szeretetüket. Így jöttek létre a különböző szerzetesi közösségek, amelyek a magánvagyonról való lemondást is szükségszerűnek tartották ennek érdekében.

Kétségtelen, hogy LÉLEKKERESZTSÉG által működhet a Szentlélek olyanokban, akik lemondanak a házas kapcsolatról. De kétségtelen az is, hogy ehhez a működéshez a házasságról való lemondás nem szükségszerű! A nem személyválogató, de szerepeket kiosztó Szentlélek ott fú, ahol akar!

A LÉLEKKERESZTSÉG megvalósulása nem függ semmi mástól, csak attól, hogy akarja-e valaki vagy sem! Ha akarja, akkor keresi azokat, akik ezt szintén akarják, és feltétlenül lesz része olyan istenélményben, amely felkészíti őt az Isten által jónak látott szerep, feladat felvállalására. Ez járhat együtt azzal, hogy valaki vagy valakik ráteszik kezüket a LÉLEKKERESZTSÉGET vágyóra, de történhet e nélkül is! Ha valaki részesült ebben az istenélményben, akkor ennek lehet következménye az is, hogy meghatározott személy vagy személyek kezüket ráteszik a Szentlélektől kapott feladat vállalásának igazolására, de senki nem attól válik LÉLEKKERESZTELTTÉ, hogy valaki rátette a kezét az illetőre vagy sem.

Ismétlem: Isten biztosan akarja, hogy mindenki LÉLEKKERESZTELT legyen! Isten biztosan akarja, hogy a Szentlélek mindenkiben, egy átélt istenélmény hatására, gyümölcsöt termő módon működni tudjon! Isten biztosan akarja, hogy az Ő SZABADSÁGA minden szellemi teremtményében működőképes legyen! A szabadság nem valami passzív létforma, hanem a bennetek aktívan működő Szentlélek jelenléte! Aki még nem tapasztalta meg e szabadságot, az fel sem tételezi, hogy ez létezik. Nem hisz benne! Éppen ezért csak hittel fogadható el! A bűn kétségtelen, hogy erősíti e szabadság valósága elleni döntést a lélekben. De a szabadságnak a valóságát soha meg nem szüntetheti, mert e szabadság a Szentlélek működési területe ( 2Kor 3;17)! Éppen ezért az, aki valóban akarja, előbb-utóbb meg is kapja!

Minden speciális hitet hirdető közösség vezetősége (speciális hit = alá-, fölérendeltséget hitvallásban rögzített életforma) előírhatja ugyan, hogy közösségében bizonyos feladatokat csak azok végezhetnek, akiket erre kézrátétel következtében imával felhatalmaztak. Ez minden speciális hitet hirdető közösségben szükségesnek tűnik a rend fenntartásához, de ez egyáltalán nem biztos, hogy azonos azzal a renddel, amelyet az Isten vár el tőletek! Sőt! Éppen a LÉLEKKERESZTELTEK által, tehát a Szentlélek által felkínált REND miatt fogják üldözni - természetesen azok, akik nem részesültek LÉLEKKERESZTSÉGBEN - a speciális hit képviselői az Enyéimet!

Mivel a BOKOR-BÁZISKÖZÖSSÉGBEN nem a LÉLEKKERESZTELTEK felé tolódott el a hangsúly, hanem az értelmileg kipallérozottak felé, ezért a szellemvilág ártó erői, amelyek közül a legkisebb szellem is többet tud, mint bármelyik bokorbázis-közösségi tag, nagy teret kaptak a működésre. Ezért az ESZME elhalványulása ma már számotokra meglehetősen látványos. Míg a karizmatikus ÁG, tehát a LÉLEKKERESZTELTEK ága, melyben nem jellemző a szellemileg kiugrók nagy száma, látványos növekedést, terjedést mutat. A kegyelmi RENDBEN ez a természetes!

Most válaszolok a feltett kérdésedre:
Azért jöttem közétek, hogy Általam, Velem és Bennem a Lélek által nektek juttatott szerep, feladat alapján megvalósítsátok ahhoz a CÉLHOZ irányulást, amelyet Márk 1;15-ben elmondottam. Ez csak közösségben valósítható meg! Ez a Közösség az Én Titokzatos Testem! Mivel a feladatok részekre osztják e Testet, és e részeknek egységesítője maga a SZENTLÉLEK, ezért e részekre osztott feladat addig hordozza áldásomat, amíg az egyedeket a Szentlélek vezeti!

Ezt a Földön soha meg nem valósuló, de mindig megvalósítandó irányulást kell vállalnia annak, aki szabadságot ad Nekem, Jézusnak, önmagában arra, hogy tegyem általa azt, amit jónak látok. Amint nem vontam körül abronccsal annak idején tanítványaimat se, de igenis ígéretet tettem nekik arra, hogy LÉLEKKERESZTSÉGBEN fognak részesülni, úgy most is és a világ végezetéig mindenkor, nem ígérek nektek felhőtlen jövőt azáltal, hogy külső rendeletekkel egybefalazzalak benneteket, hanem ma is arra hívom fel figyelmeteket, hogy vágyódjatok betöltődni Lelkemmel!

Akikkel ez már megtörtént, azok szítsák fel újra magukban ezt az első kegyelmet, aki pedig még nem élte át a pünkösdi istenélményt, az higgye el, hogy nemcsak van ilyen, de ez nélkülözhetetlen is ahhoz, hogy élő közösségekben gyümölcsöt teremjetek, maradandó gyümölcsöt, a Szentlélek által!

A Föld az IRÁNYULÁS, és nem a véglegesítés, nem a véglegesülés helye!
        Megáldalak benneteket az ALÁZAT lelkével!"